Csodák a Caminón

2017. március 27. - 7:34 du. (Uncategorized)

Tudtam, hogy a Camino különleges élmény lesz. Sokat olvastam róla, sokat beszélgettem olyanokkal, akik már megjárták; mindenki élete legszebb útjaként írta le. „Minden bokorban csoda vár rád” – így búcsúzott a zarándokirodában egy kedves lány. Éreztem, hogy ott a helyem, de azt álmodni sem mertem volna, hogy ennyire euforikus állapotban fogom legyalogolni a kilencszáz kilométert. Azért mentem, hogy megtaláljam a bennem lévő önfeledt, boldog, ártatlan gyermeket, amely minden ember lelke mélyén ott rejtőzik. Ha valaki még nem halott a Camino varázsáról, lehet, számára ez furcsán hangzik. Miért kell elmenni a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig a boldogságot keresve? Azért, mert ez egy különleges útvonal. Azt mondják, a Tejút alatt húzódik és már a kereszténység előtt is járták. Nagyon erős energiák vannak itt, mintha egy kapu lenne ég és föld között. De ha ez nem is így volna, akkor is megéri, mert gyönyörű a táj, lenyűgözőek a spanyol városok, és hihetetlenül kedvesek a helyiek.  Május végén indultam, amikor minden élénkzöld – annyira szeretem ezt az árnyalatot. Ahogy felébred a természet, minden levél és virág azt harsogja: élni akarok. Ezért nem fáradok soha bele a túrázásba, sőt, feltölt energiával. Valahogy otthon érzem magam az erdőben, mintha ez lenne az én igazi világom. Sok kirándulás végén gondoltam, de rövid volt, milyen kár, hogy már véget ért; itt viszont minden este boldogan állapítottam meg: de jó, hogy még sok van hátra a negyven napból.

Kezdeti nehézségek

Sejtettem, hogy az Úton majd többször ki kell lépnem a komfortzónámból. Az egyik nehézséget a tömegszállások jelentették. Volt, aki meg se parittyázta és gond nélkül aludt egy százfős teremben. Én maximum tíz-húsz személyes szobákat kerestem, de az elején olyan peches voltam, hogy kifogtam az összes horkolót. Napról-napra rosszabbodott a helyzet. Minél inkább tiltakoztam ellene, annál jobban bevonzottam. Első éjjel egy jetlages kanadai aludt felettem, végig forgolódva az éjszakát. Utána egy nagyon kövér nő alattam, aki nemcsak hogy horkolt, de olyan hevesen fordult meg, hogy azt hittem földrengés van. Aztán kifogtam egy brazilt, aki hangosan horkolt, és aludt, mint a bunda. Az éjszaka közepén felébresztette az egész hálót és hiába próbáltak többen sziszegni vagy fütyülni, hogy megszüntessék horkolását; fordult a másik oldalára és ugyanolyan hangerővel folytatta. Az még rosszabb volt, amikor több horkoló került egy szobába. Elhallgatott az egyik, folytatta a másik. Vagy éppen kórusban repesztették. Ők persze mind jól aludtak, mi meg zajra érzékenyek bámultuk a plafont. Hiába vittem füldugót (mindenki ajánlotta), túl hangos volt a zenebona. Egyik éjszaka nem bírtam tovább a horkolást, és úgy döntöttem, kimegyek a szabad ég alá. Jó érzés volt úgy elaludni, hogy millió csillag őrizte álmomat. Mélységes csend borult a tájra; ekkor értettem meg, miért van az, hogy sok zarándok elkerüli a nyüzsgő szállásokat, és a szabadban tölti éjszakáit. Az albergue másik hátránya, hogy egyesek későig fent ülnek és hangosan beszélgetnek, szinte mindenhol voltak baglyok; mások viszont pacsirta módra minél korábban akarnak indulni reggel, úgyhogy öt körül nekifognak pakolni és zörögni. Két hét után már olyan kialvatlan voltam, hogy zombiként gyalogoltam. Utólag visszagondolva talán azért volt szükség erre az állapotra, hogy a folyamatosan pörgő elmém egy kicsit lelassuljon és teret engedjen önvalómnak.

De még hátra volt a legrosszabb éjszaka. A szokásosnál nagyobb távot terveztem, így késő délután, amikor már szinte minden zarándok megérkezett, én még úton voltam. Élveztem, hogy kilométereken át se előttem, se mögöttem egy lélek sincs. Amikor mégis találkoztam valakivel, akkor szóba elegyedtem, egy ideig együtt mentünk, majd egyedül folytattam. A magam lelkes módján több embernek elmeséltem, hogy a következő faluban (Mañeru) lesz egy nagyon jó szállás, egy XVII. századbeli kastélyban, én oda megyek. Nem gondoltam volna, hogy mindenki hallgat rám; csak lefekvéskor vettem észre, hogy hét pasassal vagyok egy szobában – jól bevonzottam őket. Előre aggódtam, mi lesz, ha horkolni fognak. És ugyebár minél jobban ellenállunk valaminek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy pont azt kapjuk meg. Így is történt. Mind a heten horkoltak, valóságos koncertet rendezve nekem. Amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet, akkor rátesznek még egy lapáttal. A felettem levő olasz nemcsak hangos volt, de valamilyen betegsége lehetett, mert egész éjjel rángatózott. Egy percet sem aludtam, reggelre forrt bennem a düh, és vissza kellett fognom magam, nehogy rázúdítsam. Megsajnáltam a bácsit, hisz nekem csak egy éjszakát kellett kibírnom vele, de milyen rossz lehet neki, ha sosem tud rendesen aludni, mert nem nyugszik meg a teste. Utólag derült ki, hogy ő végigaludta az éjszakát, az izomrángások nem voltak tudatosak. Elmagyarázta, hogy ez egy idegi probléma, és az orvosa semmit sem tud kezdeni vele. Ahogy beszélgettünk a mezőn, haragom lassan együttérzésbe fordult át. És ahogy bennem megtörtént a változás, benne is lejátszódott valami. Ezzel a mondattal búcsúzott: „Kívánom, hogy az általam okozott kellemetlenségekért kárpótlásul utad hátralevő részében csak jó történjen veled.” Mindezt olyan sok szeretettel mondta, hogy könnyeket csalt szemembe. Hányszor volt eddigi életemben olyan, hogy rázúdítottam valakire dühömet, ahelyett, hogy megpróbáltam volna az ő helyzetébe tenni magamat. Az Út folyamatosan tanít: azáltal, hogy nem haraggal közelítettem zarándoktársam felé, olyan áldást kaptam tőle, ami végig elkísért.

Áldás és gyógyítás

Ez a szó új értelmet nyert számomra az Úton. Azt hiszem, több áldásban volt részem a negyven nap alatt, mint előtte egész életemben. Egyik reggel egy amerikai-kínai fiúval kezdtem el beszélgetni. Mint már olyan sok emberrel, vele is nagyon hamar összebarátkoztam, pár óra múlva már szinte mindent tudtam róla és a „férjéről”, akivel több mint húsz éve vannak együtt. Nagyon érdekes volt, ahogy a túratársaim ennyire kitárulkoztak előttem, bepillantást engedve legmélyebb titkaik közé. Mel olyan hálás volt, amiért kiönthette szívét, hogy amikor egy patakhoz értünk, amibe én térdig belegázoltam, úgy döntött, megosztja velem féltett kincsét. Egy pici üvegben szentelt vizet hozott Lourdesből, ezzel áldott meg. Meghatódtam nemes gesztusától, hisz tudtam, milyen sokat jelentett ez számára. Annak ellenére, hogy csak egyetlen napot gyalogoltunk együtt, egy hónappal később Santiagóban rég nem látott kedves barátként üdvözöltem.  Utólag ezt írta rólam: „Nagyon megkedveltem Pannit. A legcsodálatosabb gyógyító, akivel a Caminón találkoztam”.

Még sosem neveztem magam gyógyítónak, de itt számtalan lehetőségem adódott rá. Nemcsak kiöntötték lelküket nekem a zarándokok, de testi bajukra is mindig volt nálam gyógyír. Pici hátizsákomban mindenre volt megoldás: propolisz, ezüstkolloid, vietnámi balzsam, sebre való kenőcs, váta olaj, géz, ragtapasz vagy valamilyen gyógynövény. Meglepően sok emberbe botlottam, akiknek pont szüksége volt ezek közül valamire, és nagyon örvendtem, hogy segíthetek. Számomra ezek apróságok voltak, nekik viszont sokat jelentett. Végtelenül hálásak voltak, valahogy azt éreztem, szavak nélkül mind megáldottak. Egyre nagyobb örömömet leltem a gyógyításban, hamarosan elterjedt a hír, hogy ha valakinek fáj a torka, kisebesedett a lába vagy hasmenése van, akkor engem kell keresni. Amikor pedig nekem volt szükségem segítségre, valahogy mindig megkaptam; tökéletes körforgásban működött az egész, anélkül, hogy bármilyen elvárásom lett volna.

Déja vu San Anton templomában

Minden nap csodákat éltem meg a Caminón. Mintha fentről vigyáznának rám, mintha egy láthatatlan szál vezetne – mindig épp ott vagyok, ahol lennem kell. Meg kellene tanulnom jobban figyelni a belső hangra. Ahogy megérkeztem San Antonba, csodálkozva fedeztem fel, hogy az aszfaltút átvezet a XII. századbeli templom maradványain. Egy hatalmas boltív alatt haladtam át és csak ámultam-bámultam: mekkora lehetett valamikor régen ez a templom? Nem szoktam olvasni az útikalauzt, úgyhogy fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Nagyon sokan elmennek a kolostor mellett, azt gondolván, itt már csak omladozó falak vannak. De én valahogy azt éreztem, mindenképp be akarok menni a romok közé. Körbejártam a hatalmas épületet, és legnagyobb örömömre megtaláltam a kaput. Beléptem a templomba és fura érzés kerített hatalmába: hazaértem. Nagyon erős déja vu élmény volt, mintha én már éltem volna itt. Láttam lelki szemeimmel az épületet eredeti állapotában, annak ellenére, hogy most teljesen hiányzott a teteje. De még így is szinte tapintani lehetett a hely varázsát – nagyon jó energiák voltak az egész téren. Leültem, behunytam szemem, és próbáltam megérteni, miért érzem magam ennyire otthon. Egyszerűen nem akartam mozdulni, mintha örökre itt maradhatnék – ilyen fura gondolataim támadtak. Szóba elegyedtem a két önkéntessel, akik megértően fogadták különös érzéseimet. Kiderült, hogy itt valamikor zarándok kórház volt, most pedig szállásként működik – ráépítve a templom egyik falára. Megkérdeztem, bemehetek-e meditálni a szobába, mire rögtön készségesen kinyitották az ajtót sőt, még chai masala teát is főztek nekem. Hosszú ideig beszélgettem a két kedves nővel, aztán fájó szívvel úgy döntöttem, mennem kell, mert a következő városban volt az előre lefoglalt szállásom. Valami húzott vissza, de nem hallgattam az intuíciómra. Amikor viszont beértem Castojerizbe, már tudtam, semmi keresnivalóm ott. Gondolkodás nélkül lemondtam foglalásomat, szerencsére a tulajdonos megértő volt. Ahogy meghoztam a döntést, megkönnyebbültem – azonnal tudtam, jól döntöttem. Elindultam visszafelé, de valami azt súgta, nem jó irányba haladok. Iszonyúan meleg volt, és sehol senki, akitől megkérdezhettem volna, hol vagyok. Már több mint egy kilométert gyalogoltam, amikor észrevettem egy rozoga autót. Kiderült, egy másik úton indultam, vissza kellene menni a városba. Mikor látta a bácsi, milyen keserves képet vágok, beültetett a kocsijába és felajánlotta, hogy elvisz. Első ránézésre egy mogorva öregnek tűnt, olyan külsővel, hogy más körülmények között valószínű nem fogadtam volna el az ajánlatát, de most szükségem volt a segítségére. Pár perces beszélgetés után kiderült, nem is olyan mogorva. Nagyon hálás voltam, hogy kitérőt tett San Antonba a kedvemért.

A két hospitalera csodálkozva fogadott, de meg tudták érteni, mi hozott vissza, hisz ők már évek óta itt önkénteskednek (annak ellenére, hogy se áram, se meleg víz nincs). Vannak bizonyos helyek, amelyek fogva tartanak. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de vissza kellett ide jönnöm. Nem bántam meg. A tizenkét személyes zarándokszálláson csak ketten voltunk. A kedves olasz lány hasonló élményről számolt be. Őt is magával ragadta a hely varázsa, de nem gyalogolt négy kilométert, mint én; csak az első dombig jutott el, ott gondolkozott egy órát, majd visszafordult. Valami különös csillogás volt a szemében, ahogy ezt mesélte. A lemenő nap fényénél meghitt hangulat alakult ki, az önkéntesek saját úti élményeikről meséltek, mindketten több Camino csodát éltek át. Mély tisztelettel hallgattam őket, hisz heteket vagy hónapokat áldoznak a szabadságukból arra, hogy itt ingyen dolgozzanak. Vacsora után még hosszú ideig beszélgettem a dél-afrikai nővel, ragyogó kék szemei olyan sok szeretettel néztek rám, mintha valamelyik előző életünkben már találkoztunk volna.

Égi ajándék

Az út felénél járhattam, amikor elhagytam a kagylómat. Márpedig az egy fontos szimbólum, minden zarándok hátizsákján ott lóg. Ebből tudja mindenki, hogy hová tartozol – a kagyló egyfajta védelmet biztosít. Elmesélem a legszebb történetet, amit a kagyló jelentőségéről hallottam. Egy zarándoknak ellopták a zsákját, amikor a vasútállomásra érkezett. Kétségbeesetten indult a rohanó tolvaj után, hisz mindene a hátizsákjában volt. Nem jutott messze a rabló, amikor megfordította a zsákot, és megdöbbenve vette észre a fehér kagylót rajta. Mintha tűzbe nyúlt volna, elrántotta kezét, ledobta a csomagot és elszaladt. Ilyen ereje van a Szent Jakab kagylónak. Nem tudom megmagyarázni, miért, de végig azt éreztem, hogy védelem alatt állok. Bárhol, bármikor letettem az utcán a batyumat, és biztos voltam benne, hogy érintetlenül fogom megtalálni. Láttam, ahogy a zarándokszálláson egyesek féltik vagyonukat, még a zuhanyzóba is magukkal viszik övtáskájukat, én viszont pénzemet és irataimat is simán az ágyamon hagytam, meg sem fordult a fejemben, hogy bántódásuk eshet.

A kagyló nemcsak védelem, de egyfajta státusszimbólum is. Nagy tisztelet övezi a zarándokot végig a kilencszáz kilométeren. A helyiek mindent megtesznek annak érdekében, hogy segítsék a vándort. Sokan már legyalogolták az Utat vagy annak egy részét, ezért tele vannak együttérzéssel; akinek pedig nincs lehetősége elmenni, megkéri a zarándokot, vigye el imáját a santiagói katedrálisba. A helyiek mindig érdekes történeteket meséltek. Legmaradandóbb beszélgetésem egy sötét bőrű, első ránézésre ijesztő férfival esett meg. Tizenöt éve agydaganata volt, egyre súlyosabb állapotba került. Amikor az orvosok azt mondták, már nem sok esélye maradt a túlélésre, elhatározta, megteszi az utat, azzal a hittel, hogy csoda történik majd. És valóban, még egy mustármagnyi hit is képes hegyeket mozgatni: meggyógyult. Sokan jöttek betegen az útra, de olyan emberekkel is találkoztam, akiket a hála hozott, mert meggyógyultak valamilyen súlyos betegségből. Volt, aki azért teszi meg az utat, mert elveszített egy szeretett személyt és így próbálja feldolgozni halálát. Többen mesélték, hogy bármilyen hihetetlennek is hangzik, de találkoztak az úton a néhai szülővel, társsal vagy közeli rokonnal. Azt mondják, a Szent Jakab-út egy teljesen más dimenzió, itt olyasmi is megtörténhet, ami a valóságban lehetetlen.

Ezt személyesen is megtapasztaltam. Sokat gondoltam gyaloglás közben nagyszüleimre, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz gyermekkorom állandó szereplői voltak és nagyon sok szeretetet kaptam tőlük. Az egyik templomban, ahogy meditáció után kinyitottam szemem, egy apró öreg nénike toppant elém. Mint a mesékben: a kezembe helyezett egy kagylót, és már ott sem volt. Ahogy pár másodpercre összekapcsolódott tekintetünk, éreztem, ez egy égi ajándék: Mama küldte nekem a mennyországból. Lehet, hogy csak odaképzeltem a hasonlóságot, mert előtte egész nap a nagymamámon gondolkoztam. De volt valami a néni szemében, ahogy mély együttérzéssel nézett rám, amiben Mamát ismertem fel. Annyira jólesett e váratlan ajándék, hogy elsírtam magam. Egy igazi caminós csoda volt, hisz már napok óta kértem az égieket, hogy küldjenek nekem egy kagylót. Ami hihetetlen a történetben, hogy az ajándék kagyló pontosan úgy nézett ki, mint amit elveszítettem. A régi kicsit aszimmetrikus volt, az új úgyszintén; még a mintázat és a színárnyalatok is tökéletesen megegyeztek. Egyetlen különbség, hogy az új hátán egy piros kereszt is van. A templomos lovagok szimbóluma valamikor nagy érték volt. Azt tartották, aki ilyen keresztet visel, azt nem szabad bántani. Ha valaki mégis ártott volna neki, sokszorosan megbűnhődött érte. Így már dupla védelem alatt voltam.

Álom vagy valóság?

A következő csoda Estellában történt. Este túl későn érkeztem és épp bezárták a templomot. De a bácsi olyan kedves volt, hogy újra kinyitotta, így néhány percre be tudtam menni. Ahogy másodszorra zárta be a templomot, fura módon ismerősnek tűntek mozdulatai. Megkérdeztem, hol találok egy olcsó vendéglőt, mire ő kedvesen: – Gyere, elkísérlek. És ekkor mintha csoda történt volna, már nem egy helyi kisöreg volt, hanem az én drága, szeretett nagytatám. Ahogy mozgott, ahogy beszélt, ahogy rám mosolygott – egy az egyben Tata volt. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy történhet ilyen? Milyen furcsa játéka ez az égieknek? Annyira kézzelfogható volt a Tata jelenléte, hogy semmit sem tudtam csinálni, csak sírni. Sugárzott a szeretet a bácsiból, ahogy rám nézett. Nem tudtam betelni a tekintetével – nagyapám szeme volt az. Csak néztem-néztem és eszembe jutott az a sok szeretet, amit Tatától kaptam pici korom óta. Milyen szerencsés vagyok, hogy ezt újra átélhetem. Megöleltem a férfit és egyre erősebben zokogtam, mert az ölelése is pont olyan volt, mint a nagytatámé. Biztos vagyok benne, hogy mindez nem a véletlen műve. Éreztem a Tata lelkét, és amit üzent: – Itt vagyok, végig veled leszek az úton és vigyázni fogok rád.

Köszönöm, drága Nagytatám, köszönöm.