Világjáró kalandjaim

Azt mindenki tudja, hogy Mexikó nem épp közbiztonságáról híres. Azt viszont kevesen, hogy ez azt jelenti, bármikor, akár fényes nappal lelőhetnek az utca kellős közepén. Én viszont nem izgattam magam különösebben mikor ide jöttem; annyira nem, hogy az első hétvégén felmásztam a város szélén levő hegyecskére s meg se fordult a fejemben, hogy ezzel kockára teszem az életem. Utólag mesélték el itteni barátaim, az a vidék annyira veszélyes, hogy nemcsak a lakosság nem mer arra menni, de még a rendőrség is fél betenni a lábát. Ha én ezt tudtam volna… Ugyanígy jártam Mexikóvárosban is, azzal a különbséggel, hogy ott már tudtam, elég veszélyes a hely, nem véletlen, hogy soha turisták nem tévednek arra. Ezt is megúsztam szerencsésen (mint már olyan sok mindent ebben az életben). Nem sokkal rá kirabolták az egyik kolleganőt, ahogy az egyetemről hazafele gyalogolt. A szomszédban lakott, tehát én is ugyanazon az úton jártam naponta, de el sem tudtam volna képzelni, hogy a pisztolyt a fejemhez tegyék. A lány se, mielőtt megtörtént volna…

A következő ijesztő esemény rá pár hónapra történt, mikor a japán lakótársnőm bőgve hív fel, hogy menjek haza amilyen gyorsan csak tudok, mert ő most lépett be a házba és nyitva volt az ajtó, az ablakról pedig leszerelték a rácsot. Bepánikoltam. Még sose törtek be a házamba, eddig nem ismertem, milyen érzés az, ha teljesen feldúlva találod a szobádat. Valahogy nem tudja felfogni az ember, hogy idegenek jártak a lakásban, megmozgatva minden mozdíthatót. És nekem szerencsém volt, mert csak pár elektromos készülékem tűnt el, de szegény kolleganőm számítógép nélkül maradt. És elvitték az összes ékszerét meg a készpénzét. Nekem jól el volt rejtve a spórolt pénzem a ruháim közé, hanem lőttek volna a tavaszi vakációnak. A bankkártyámat megtaláltak, de érdekes módon nem kellett nekik, a márkás cipőmet viszont elvitték. Ebből levontuk a következtetést, hogy olyan betörők voltak, akik nem tudják, hogy szinte bárhol lehet fizetni a kártyával, csupán egy aláírást kell hamisítani. Általában a legalacsonyabb társadalmi osztályból kerülnek ki ezek az emberek, gátlástalanul rabolják ki egyik házat a másik után. Kérdezősködtem a szomszédoktól, nem-e láttak valamit, hisz délben történt az akció, de csak egy nőt találtam, aki hallotta, mikor levették az ablakrácsot – elég nagy zajjal jár. De nem izgatta magát, azt hitte, valaki tatarozza a lakását. A környékbeliekkel való beszélgetésnek csak annyi haszna volt, hogy kiderült, már sok házat raboltak ki a közelben – eléggé elszigetelt, város széli hely ez. Kihívtuk a rendőrséget, de azt mondták, sokat nem tudnak tenni. Azt ajánlották sürgősen javíttassuk meg a rácsot meg a zárat, mert előfordulhat, hogy visszajönnek. Na, csak ez kellett a két megrémült leánykának. Legszívesebben azonnal kiköltöztünk volna, de hát hova. Napokig nyugtalanok voltunk, nem tudtunk aludni, minden kis neszre felrezzentünk. Barátaink nyugtattak, hogy nincs mitől félni, ezek a betörések mindig akkor történnek, amikor üres a ház. Megfigyelik, mikor mennek el a tulajdonosok, utána hosszasan csengetnek, ha véletlenül mégis van otthon valaki, különböző mesékkel állnak elő, pl. fűnyírást vállalnak, használt ruhát gyűjtenek vagy valamit árulnak. Gyakran kopogtak be ilyen alakok, de nekem sose jutott volna eszembe, hogy hátsó szándékkal jöttek. Valahogy mindig biztonságban éreztem magam a lakásban. Ezután viszont nem tudtam kiűzni a fejemből, hogy bármikor újra megtörténhet. És néhány hétre rá meg is történt. Hiába volt dupla zár az ajtón, felfeszítették, még a falat is kitörték a zár mellett. És ismét a japán tanárnő ért haza elsőnek. Szegény valósággal sokkos állapotba került, csak bőgött és reszketett, nem lehetett semmivel se csillapítani. Én ez alkalommal jobban viseltem, igaz semmit se vittek el. Valószínű nem volt idejük rá, mert a lány pont a betörés után érkezett, csak a véletlenen múlt, hogy nem ment szembe velük. Bár már nem is igazán volt mit elvigyenek, a múlt alkalommal kiürítették a házat. Túlzás ezt mondani, tulajdonképpen csak annyit vittek el, ami belefért a nagy bőröndömbe. Szerencsére előtte kiszedték belőle a kölcsönkért székely ruhámat, az egyetlen igazi értéket. Micsoda egy hely… Valaki mesélte, hogy pár évvel ezelőtt őt is kirabolták, de akkor a szó szoros értelmében kiürítve a lakást. Elvitték az összes bútort, ruhákat, tányérokat, egész a legapróbb csecsebecséig mindent. Még a villanykörtéket is kicsavarták. Az embernek egyszerűen megáll az esze… Nekifogtam nyomozni és kiderült, naponta három rablást regisztrálnak ebben a városban. Te jó ég. Az évente több mint ezer. Félelmetes.
És ez még a kisebbik baj. Itt legalább nem forog kockán emberélet. Ezzel vigasztaltam magam, de örömöm nem tartott sokáig. Egyik nap megjelent az újságban, hogy két hullát szedtek össze a házamtól száz méterre. Ez azért mégiscsak sok… Ekkor már nem sok volt hátra a hazautazásomig, bár az utolsó napokban valósággal paranojás voltam. Elhatároztam, többet soha nem akarok ilyen körülmények között élni. Pár hónappal később kirabolták a szomszéd házat, a kis japán legnagyobb elkeseredésére, aki épp átköltözött ebbe a lakásba. De én ekkor már messze voltam, azzal a hittel, hogy többet nem fognak ilyen kellemetlen meglepetések érni.

Csakhogy az ember a szívére hallgat az esze helyett. Így újra Mexikóban vagyok, legyőzve félelmeimet – vagy legalábbis bemesélve magamnak, hogy nem érhet semmi baj. Hát nem tartott sokáig ez az állapot. Egyik éjjel valami furcsa zajra ébredünk. Félálomban motyogom, biztos a szomszéd macskája ugrott az ablakunk elé. De a tompa puffanás újra hallatszik; mit csinál ez a macska, fel s alá pattog? A következő pillanatban azonban már egyértelművé vált, hogy nem az állat a hibás. Hangos szilánkcsörömpölés verte fel az utcát. A ház előtt parkoló autó ablakát törték be egy nagy téglával. Erre kiszalad a szomszéd, de már késő, elvitték az kocsiban levő értékeket. Persze még mindig jobb, mintha magát az autót lopták volna el. Kijöttek a rendőrök, de sokat nem tudtak segíteni, az autórablás is olyan hétköznapi, mint a betörés, naponta két autót lopnak, legalábbis ennyit jelentenek a rendőrségnek, a valódi adatokat senki sem ismeri. Micsoda egy ország…

Aki úgy gondolja, hogy ennyi elég a rémtörténetekből, ne olvassa tovább írásomat, mert következik a legdurvább rész. Január 6, délután 3 óra, ragyogó napsütés. Nyugodtan üldögélek a gépem előtt amikor hirtelen nagy zaj töri meg a csendet. Megfagy bennem a vér: lőnek az ablakom előtt… Sose hallottam még gépfegyverropogást élőben. Rettenetes élmény, senkinek se kívánom. Tíz lövés gyors egymásutánban, aztán szirénavijjogás… Úristen, mi történik itt? Mivel közel voltam az ablakhoz, ösztönösen leguggoltam, nem tudtam, mi fog következni. Reszkettem a félelemtől, egyedül voltam, azt se tudtam hova fussak. Pár perccel később megérkezett az első rendőrautó és utána még vagy nyolc. Ettől csak még jobban megijedtem, ha ilyen sok géppuskás, fekete maszkos rendőr jön, akkor nagy lehet a baj. Aztán következtek a tűzoltók és a mentősök. Én meg csak álltam kővé meredve és nem tudtam elképzelni, hogy is történhet ilyesmi. Nem, nem, nem, én ebben nem akarok részt venni. Nem akarom látni, nem akarom hallani, hogy mi folyik itt az orrom előtt…
De a kíváncsiság erősebb, mint a félelem, így csak közel merészkedtem az ablakhoz. A látvány borzasztó volt, épp tették be a sebesültet a mentőautóba. A sarkon levő gyümölcsárus volt, csak találgattam, vajon miért akarták kinyírni. Közben a tűzoltók is végezték munkájukat; az egyik golyó a szomszéd háztetőn levő gázpalackot találta el, nagy volt a robbanásveszély. Egy másik golyó a szemben levő garázsban kötött ki, a sérült autó riasztója volt, ami olyan vészesen vijjogott. A mellette levő két házon jól látható nyomokat hagytak az eltévedt golyók, elképzelem, mit érezhettek a bent levők… Rossz belegondolni, hogy akár kint is lehettem volna az utcán. Ezeknek a gyilkosoknak olyan mindegy hány ártatlan ember van a célpont közelében. Még most is kiráz a hideg, ahogy visszaemlékszem.

Utólag kiderült a drogcsempészek keze van a dologban. A szerencsétlen gyümölcsárusnak felajánlották, hogy pozícióját kihasználva áruljon kábítószert is. Mivel nem ment bele az üzletbe, meg akarták ölni. Valamilyen csoda folytán megúszta egy szétzúzott karral meg egy szétlőtt lábbal. De még jó ideig rendőri őrizetben lesz, mert leselkednek rá a gyilkosok. A maffia nem kegyelmez. Ha egyszer valakire szemet vetettek, nincs menekvés. Nagyon gyakori az ilyen eset itt Mexikóban. Nem értem, hogy tudnak az itteniek ebben a valóságban létezni. A félelem megkeseríti az ember életét. És sajnos elég gyakori a lövöldözés. Én csak egy utat látok: a lehető leggyorsabban irány haza.