Santiagóhoz közeledve egyik este vacsora közben egy spanyol túratársam megemlítette, hogy ismer egy gyönyörű utat, a Camino dos Farost. Lelkesen mutatta fotóit az óceánról, pici halászfalvakról és a világítótornyokról – szájtátva néztem. Nem kellett sok biztatás, szinte azonnal eldöntöttem, hogy a klasszikus út helyett, ezen megyek el Finisterrébe, a világ végére. Kétszáz kilométeres túraút, végig az Atlanti-óceán partján, gyönyörű tájakkal. Hát lehet ennél többet kívánni?
Úgy tűnt, elég bonyolult busszal eljutni Malpicába, ezért kitaláltam, mint már olyan sokszor az életben, stoppal megyek. Azt hittem, könnyebb lesz, hisz eddig ahányszor stoppoltam oda-vissza a Caminón, mindig szerencsém volt. De több mint egy órát vártam, még jó, hogy nem egy helyben, hanem kifelé gyalogolva Santiagóból. Szerencsére készítettem egy táblát, különben ki tudja, mennyit kellett volna várni. Szenvedtem a melegtől, de arra gondoltam, érdemes türelmesnek lenni, hátha pont olyan sofőr vesz fel, akinek valamiért szüksége van rám. Így is történt. Egy szimpatikus negyvenes hölgy állt meg, aki bevallotta, hogy ha nem magányos nőként stoppolok, nem vett volna fel. Kiderült, a volt férje bántalmazta és még nem heverte ki a válást. A következő másfél óra azzal telt, hogy elmesélte az életét. Valahogy azt éreztem, nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá. Katolikus közegben él, ezért nagy kihívás volt számára, amikor kiderült, hogy kisfia egyre inkább lányosan viselkedik, női ruhákba öltözik és lelke mélyén úgy érzi, hogy ő nem is férfi. Olyan hálás volt, amiért kiönthette szívét, hogy meghívott egy kávéra, amikor kitérőt tett, mert el kellett intéznie valamit egy közeli városban. Általában stoppoláskor nem iktatok be plusz utat, de a nő olyan kedves volt, hogy nem volt szívem kiszállni. Jó döntésnek bizonyult, mert miután megérkeztünk a városba, ahol lakott, úgy döntött, a kedvemért még tesz egy harminc kilométeres kitérőt. Nem is jött, hogy elhiggyem. Mire magamhoz tértem, már meg is érkeztünk a tengerpartra. Régen évekig nem úsztam a tengerben, most meg egyszer csak itt vagyok Európa legnyugatibb csücskében előttem a végtelen óceán. Mindent elsöprő boldogság és hála öntötte el szívemet.
Valami megmagyarázhatatlan erővel vonz mindig a tenger. Képes vagyok órákon keresztül csodálni a sziklákhoz csapódó óriási hullámokat. Nagyon szeretem a víz morajlását is, mindig meditatív állapotba kerülök tőle. Egyszerűen nem tudom megunni. Mindig is szerettem új strandokat felfedezni vagy a parton sétálni, úgyhogy most izgatottan indultam neki a Camino dos Farosnak, hisz előre tudtam, egy hétig fogok az óceán partján gyalogolni.
Malpicából kényelmes út indult délre, én kis naiv azt hittem, hogy ez végig így lesz. Forrás is sok volt az út elején, akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan el fognak tűnni. Be kell vallanom, teljesen készületlenül indultam útnak, épp csak megnéztem, melyik nap hová kell eljutnom, hogy legyen hol álomra hajtani a fejem. De már első este kiderült, hogy ez a Camino meglepetéseket tartogat. A tervezettnél sokkal lassabban haladtam, mert olyan szép volt az óceán, hogy folyton meg kellett állnom. Nem bírtam ellenállni a csábításnak, úgyhogy úsztam is egyet – annak ellenére, hogy jéghideg volt a víz. Persze nem vittem fürdőruhát, mert eredetileg nem ide készültem, úgyhogy meztelen sellőként szeltem a hullámokat. Teljesen elhagyatott volt minden, kilométereken keresztül nem találkoztam senkivel. Ezen nem lepődtem meg, ki is volna olyan bolond, hogy combig (néha vállig) érő páfrányban, tüskékkel szegélyezett keskeny ösvényen gyalogoljon. Még sosem túráztam ilyen nehéz körülmények között. A szeder és a sünzanót nevű sárga virágú bokor tüskéi véresre karcolták lábamat. Hősiesen tűrtem és nem húztam hosszú nadrágot, mert borzasztóan meleg volt. Bíztam benne, hogy nem tart sokáig a szúrós bozót, de csak nem akart véget érni. Kb. tíz kilométer után rájöttem, ezzel a sebességgel nem fogok eljutni az első célpontba. Fogalmam sem volt, milyen szálláslehetőségek vannak a közelben – ekkor gondoltam először arra, hogy milyen jó lenne egy okostelefon. Nemsokára beértem egy Barizo nevű pici faluba, de pechemre kiderült, az egyetlen panzióban már nincs szabad hely. A tulajdonos látva csalódott arcomat, telefonált a következő helységbe és máris meg volt oldva a probléma. Még szerencse, hogy hallgattam a kis belső hangra és időben megálltam. Csak másnap derült ki, hogy a következő tizenkét kilométeren se szállás, se élelem, se víz. Ez az út nem hasonlít Szent Jakab Útjához, ahol minden tele van kávézóval meg étteremmel. Itt muszáj cipelni a vizet és a napi élelmet, különösen akkor, ha valaki improvizál. Egy ilyen úton minden felértékelődik. Az ember rájön, mekkora ajándék tud lenni az étel. Amikor megérkeztem a Casa Ruralba, kiderült, semmilyen lehetőség nincs élelmiszer beszerzésére, de a tulaj olyan rendes volt, hogy visszavitt autóval az utolsó playara, ahol volt egy étterem. Igazi galiciai polipot ettem, nagyon szeretem ezt az ínyencséget. Minden vendéglőben kapható és zarándokmenüben nem is drága (két nagy fogás, desszert, kenyér, bor, víz: 10 euro). Hazafelé sétálva még megcsodáltam a naplementét és hálás voltam, amiért van tető a fejem felett. Kifárasztott a több órás gyaloglás, folyamatos szintemelkedéssel, sziklás, köves vagy homokos tereppel és nagyon örültem, hogy nem a semmi közepén egy hálózsákban kell aludnom a parton.
Második nap még durvábbá vált a terep, egyre több tüskés bokorral, de már kezdtem hozzászokni. A mesés kilátás mindig kárpótolt a nehézségekért. Hihetetlenül változatos volt a táj. Hosszú homokos partszakasz, majd vízbe nyúló gránitszikla tömbök, különleges kőalakzatok, eukaliptuszerdők, kopár hegycsúcsok és vadvirágos dombocskák. A óceán is sok különböző arcát mutatta. Rejtett kis öblök, gyönyörű türkizszínű vízzel, hosszú folyótorkolatok, haragos tenger vad hullámokkal, a kék és zöld minden árnyalatában. Naponta kétszer úsztam benne – a jéghideg víz jólesett a hatalmas forróságban, új erőre kaptam tőle. Még nem kezdődött meg szezon (majd csak júliusban fog), így a gyönyörű strandok üresek voltak. Sose láttam ennyi elhagyatott tengerpartot, néha órákon keresztül senkivel sem találkoztam. Zarándok is nagyon kevés volt, csak a legbátrabbak merészkednek erre a Caminóra. A világítótornyoknál néha turistákkal találkoztam, oda autóval is könnyű eljutni.
Az első szakasz hivatalosan Ninonsnál ér véget, itt helyeikbe botlottam, akiktől megtudtam, hogy itt se bolt se szállás, tovább kell menni Cormeig. Még szerencse, hogy én ezt a részt két napra osztottam be – itt is működött az intuícióm. Könnyű volt szállást találni, az óceánra nézett az ablakom, gyönyörű helyre jutottam (tiszta véletlenül). És milyen kicsi a világ, a halászfaluban újra találkoztam azzal a párral, aki útbaigazított, sőt még vizet is adtak a tengerparton, mivel nekem akkor már nagyon kevés volt. Egy német párral ültek az asztalnál, akik annyira fáradtak voltak Ninonsba érkezve, hogy a spanyolok felajánlották nekik, elviszik őket autóval Cormeba. Az itt élőkre mindig lehet számítani – annyira szeretem ezt a Caminón.
A helyi öregektől tudtam meg, miért hívják ezt a részt Costa da Morte, azaz Halálpartnak. Állítólag itt történt a legtöbb hajótörés az egész világon. Ez a legendák földje, nemcsak a kalózhajóknak köszönhetően, de az őslakosok kegyetlensége miatt is. Valamikor réges-régen, amikor még nem voltak világítótornyok, sok hajó tévedt el éjjel a ködben. Gyakoriak itt a viharok és a környéken élők kihasználták ezt. Ökreik szarvára lámpást tűztek, ezzel becsapva a tengerészeket. A víz közelében kóborló állatok lassú mozgása távolról pont olyan volt, mintha hajók világítanának az óceánban. A kétségbeesett tengerészek boldogan vették célba ezeket a „baráti hajókat”, abban reménykedve, hogy a part közelében megmenekülnek a háborgó tengertől. Nem is sejtették, hogy még nagyobb veszély vár rájuk: túl közel kerültek a szárazföldhöz és a méteres hullámok nekicsapták őket a sziklákhoz. Azonnal szörnyethaltak, a gonosz helyiek pedig összegyűjtötték kincseiket.
Harmadik nap úgy döntöttem, behozom lemaradásomat, és elmegyek Laxeig. Csakhogy a térképen picinek tűnő távot megnöveli egy folyótorkolat, ami körülbelül tíz kilométeres kitérőt jelent. Van, aki ezt a részt taxival vagy busszal teszi meg, hisz eltávolodva az óceántól már nem olyan lenyűgöző a látvány, de én rendíthetetlenül gyalogoltam tovább. El is jutottam Os Castrosig, ahol kiderült, még négy órát kellene túrázni, mert a zöld jelzés felvisz egy távoli hegycsúcsra. Este hétkor már nem mertem nekivágni ekkora útnak, inkább a stoppolást választottam. Jó döntés volt, pár perc alatt meg is érkeztem Laxeba és még maradt időm úszni egy nagyot mielőtt lement volna a nap. Megérzéseimre hallgatva a Hostal Bahíaba mentem, ahol egy hihetetlenül kedves bácsi fogadott. Manolo szó szerint vette a spanyol mondást: „Az én házam a te házad is.” Ellátott információval, sőt még a vonat- és repülőjegyemet is kinyomtatta – már nem sok időm volt hátra a hazaútig. Szállást foglalt nekem Arouban, mert kiderült, senki sem tudja, hogy ebben a faluban van két néni, akik bérbe adják apartmanjaikat. Az itteniek halászatból és turizmusból élnek, jól megfér egymás mellett a két nép, Galiciának kb fele spanyol, másik fele gallego, ami a portugálhoz hasonlít.
A negyedik nap fénypontja a világítótorony utáni Praia dos Cristais volt. Sok évvel ezelőtt ide hordták a faluból a szemetet, elsősorban üvegeket. A partot mosó víz szemétből kincset varázsolt, az üvegtörmeléket átalakította formás kis kavicsokká. Minden tele volt a színpompás golyóbisokkal, ahány, annyi méretű és formájú. Csodálatos, mekkora művész a természet. Pár órás gyaloglás után újabb elvarázsolt világra bukkantam, ezúttal óriáskövekkel. Szájtátva bámultam, mire képes a víz ereje. Mintha sziklákba rejtett hatalmas állatok néztek volna le rám. Hol átbújtam alattuk, hogy felmásztam rájuk, kisgyerekként szórakoztam az óceán vidámparkjában. Csak később tudtam meg, hogy az újkőkorszakból fennmaradt megalitikus kőépítményeket is találtak ezen a vidéken. A Dolmenek óriási kőasztalok, melyeket temetkezési helyeknek használták, ez volt az ős lelkének titokzatos tartózkodási helye. Ezek a mesterséges barlangok több helyen megtalálhatóak az Atlanti-óceán partján. Egy keletről érkező, fejlett hajózási ismeretekkel rendelkező nép alkotta, tőlük vette át az ősi Nyugat-Európa a temetkezési kultuszt. És ha már művészet, Camelleba érkezve egy szabadtéri múzeum fogadott, Manfred Gnädinger egyedülálló szobraival. A német származású szobrász és festő kövekből és az óceán hulladékaiból alkotta remekműveit. A parton levő kis házikóban élte le életét, önellátóként, egyetlen ruhája egy ágyékkötő volt. Pár éve egy elsüllyedt olajszállító tönkretette életművét, Man belehalt bánatába.
Arouba érkezve egy szimpatikus görög-belga párral találkoztam, akik már megrendelték a taxit, mert azt hitték, csak a következő faluban van szálláshely. Többen járják a Camino dos Farost úgy, hogy a legszebb részeket gyalog, a többit pedig autóval, így kikerülve a nehézségeket. Például az olyan szakaszokat, ahol húsz kilométeren keresztül se étel se víz. Még szerencse, hogy este a falu egyetlen bárjában a néni főzött nekünk vacsorát (ilyen is csak a Caminón van) és ideadta a kenyérmaradékot, mert különben másnap éhen haltam volna. Sose gondoltam volna, hogy a száraz kenyér egy kis sóval ilyen finom tud lenni. Amikor pedig elfogyott minden innivalóm és kétségbeesetten gondolkoztam, mitévő legyek, a semmi közepén megjelent egy francia lakókocsi és kaptam tőlük egy üveg vizet. Utána még két zarándokkal találkoztam, aki felajánlotta vizét, de azt már nem fogadtam el. Minden Caminón működik az isteni gondviselés. A mondás szerint: „Az Út mindent megad, amire szükséged van”. Arouban már minden ruhám nagyon koszos volt és csodák csodája a néni megengedte, hogy ingyen használjam a mosógépét. Máshol 3-4 euróba kerül, és külön kell fizetni a szárítógépért. Ő viszont olyan rendes volt, hogy amíg én lementem az óceánhoz, ki is teregetett. Meghatott kedvessége.
Az ötödik reggelen mindent köd borított és szemerkélt az eső, aminek nagyon örültem a sok rettenetesen meleg nap után. A ködben teljesen más arcát mutatta az óceán. Ahogy a hatalmas sziklák felbukkantak a vízből, úgy tűnt, mintha titokzatos mesevilágba csöppentem volna. Olyan misztikus volt a hely, valahogy úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Elkalandoztak gondolataim, aminek az lett az eredménye, hogy jól eltévedtem. Egyébként szerencsém volt az időjárással, mert Galiciában általában sokat esik, az egész országban itt a legrosszabb az idő. Belegondolni is rossz, mit csináltam volna zuhogó esőben a páfrányrengetegben. A folyton emelkedő-ereszkedő út pedig esőben átváltozik sártengerré, milyen jó, hogy én ezt csak mások elmesélése alapján ismerem. Viharban az óceán teljesen megváltozik, a halászoktól tudtam meg, olyankor nagyon veszélyes. Ennek ellenére a percebest folyamatosan gyűjtik. Rajongok a tengeri herkentyűkért és mindent kipróbálok, amit csak lehet, de még sosem hallottam a kacsakagylóról. Azokon a részeken él, ahol az óceán a legvadabbul csapkodja a sziklákat, végig a Costa de Morte mentén. Ez itt a legdrágább étel, mert életveszélyes a beszerzése. Amikor szelíd a tenger, búvármaszkkal alámerülnek a bátor férfiak és egy éles fémeszközzel levakarják a sziklákról a makacs kis állatkát. De ha haragos a tenger, akkor is gyűjtik, csak kötéllel ki vannak kötve, és minden másodpercben arra figyelnek, hogyan tudják elkerülni a legnagyobb hullámokat. Úszva, ugorva, futva menekülnek a felcsapódó víztömeg elől. Annak ellenére, hogy nagyon jó úszók és sok éves tapasztalattal rendelkeznek, sokan mégis belehalnak. Nemcsak halászok, de tengerészek számára is végzetes a Faro Vilán környéke (Spanyolország első elektromos világítótornya). Sok angol hajó szenvedett hajótörést itt, ezek emlékére építették a Cementerio dos Ingleses emlékművet.
Camarinasból indulva úgy döntöttem két részre osztom a hatodik etapot, túl sok lett volna egyszerre a 36 km. Itt is egy folyótorkolat hosszabbítja meg az utat, spórolhattam volna tíz kilométert, ha leintem az épp arra járó halászcsónakot, hogy átvigyen a Rió Grande túlsó partjára. Ha majd egyszer visszatérek, biztos a vízi stoppolást fogom választani. Persze ennek a résznek is megvan a maga varázsa. Apály lévén hatalmas mocsárvidékre bukkantam, szebbnél szebb madarakkal és partra vetett kagylókkal. Ponte de Porto közelében megcsodálhattam a XVI. századi vízimalmokat és erődítményt (Torres de Cereixo) valamint a XIII. századi kőhidat. Egy kisebb mellékfolyónál rövidíteni akartam és mivel nem volt víz benne, óvatosan elindultam a befelé. Egy ideig járhatónak tűnt, de pont a közepénél bokáig süllyedtem, alig tudtam kikecmeregni a ragadós fekete iszapból. Nem is én lennék, ha nem keverednék folyton valami kalamajkába, pucolhattam a kívül belül sáros bakancsomat. Párszor eltévedtem az út során, de arra számítva, hogy nagyon jó a zöld jelzés, mindig megoldást jelentett visszafordulni és megkeresni az utolsó nyilacskát. Alig négy éves ez a Camino, de egy lelkes csapat gondoskodik arról, hogy mindenhol követhető legyen az út.
Hivatalosan nyolc napra van felosztva a kétszáz km, azonban nekem csak egy hetem volt, fájó szívvel le kellett mondanom az utolsó részről, Fisterre szépségeiről. De mintha kárpótolni akarnának érte az égiek, mesés naplemente várt rám Muxiában. Négyhetes zarándoklatom megkoronázása volt a színpompás égi tünemény. És hab a tortán, mindezt hazai zarándokokkal csodálhattam, mert a muxiai Delfin albergue minden magyart idevonz. Ráadásul pont az év leghosszabb napján érkeztem meg, ami Spanyolországban az egyik legnagyobb fieszta: San Juan. Szent Iván éjszakáján óriási máglyákat raknak a tengerparton, átugrálnak a tűz felett majd a hullámok felett, táncolnak a parton és azt tartják, ezen az éjen bármi megtörténhet.
Világjáró kalandjaim 