Kalandos indulás
Spirituális körutat szerveztünk Észak Indiába. Ahogy a térképet nézegettem, észrevettem, hogy miután átkelünk a világ második legmagasabb autóútján (5.328 m), már csak egy köpésre leszünk a Stok Kangritól (6.123 m), ami a környék legnépszerűbb csúcsa. Léh városából négynapos expedícióval érhető el, és mint kiderült rengeteg cég szervez rá túrát. Több se kellett nekem, ahogy megérkeztünk Léhbe (3.524 m), elindultam felfedezőútra. Vettem sorra az irodákat, hátha találok egy csapatot, akikhez lehet csatlakozni. Mindenhol kedvesen fogadtak, igen, szoktak erre a hegyre utat szervezni, de másnap pont senki se indul. Nem adtam fel, kitartóan keresgéltem tovább. Volt ahol javasolták az egyszemélyes expedíciót, de hát túl sok az 500 euró érte. Azon is gondolkoztam, hogy elindulok vezető nélkül és majd csak találok a hegyen valakit, akihez odacsapódok, de aztán úgy döntöttem magányos nőként mégsem lehet nekifutni egy hatezresnek. Már több mint húsz irodában voltam, lassan kezdtem elszontyolodni, amikor végre az égiek meghallgatták kérésemet: kiderült, van egy kanadai fiú, aki már napok óta túratársra vár. Azonnal lecsaptam az ajánlatra, hisz csak négy nap állt rendelkezésemre, most vagy soha volt a jelszó. Estére egy spanyol is csatlakozott a csapathoz, utólag derült ki, valami könnyű kis trekkingre vágyott, de az utazási iroda vezetője meggyőzte, hogy jöjjön velünk. Ő csak ebben az egy irodában járt és senki sem szólt neki, hogy egy nap akklimatizáció után nem szabad elindulni ilyen komoly hegyre. Ráadásul repülővel érkezett Léhbe, nekem legalább annyi előnyöm volt, hogy felbuszoztam néhány ötezres hágóra és egy éjszakát 4000 felett töltöttem. Nem féltem a hegyi betegségtől, úgy gondoltam, a napi 4-5 liter víz minden problémát megold. Szegény spanyol viszont már induláskor hasmenéssel küzdött, aztán jött a hányás, gyengeség, fejfájás és az összes többi tünet. Úgy vonszolta fel magát az alaptáborba, hihetetlen akaratereje volt. Folyamatosan hányt, egy idő után már csak a vizet, rossz volt nézni. Teljes mértékben támogattam, de egyértelmű volt, hogy csak akkor fog helyrejönni, ha lemegy a hegyről.
Első megpróbáltatások
Na de kezdjük az elejéről. Azt ígérte a szervező, hogy másnap reggel nyolckor felvesz a szállodából és indulunk is. Fél kilenckor felhívtam, hogy mikor jön már, mire kiderült, ő úgy emlékezett, hogy az irodájában találkozunk. Aztán egy órát eltöltöttünk azzal, hogy a két fiú hegymászó felszerelést kölcsönözzön; bakancsot, nadrágot, pihekabátot sőt még kesztyűt is kaptak (csak az alaptáborban vették észre, hogy nem azokat a ruhákat, amiket felpróbáltak – valaki összecserélte őket). Aztán vártunk még két órát, közben kiderült az este beígért pónik, sátrak, matracok, élelem, konyhafelszerelés, szakács és a segéd mind elmarad, csak egy guide és egy serpa jön velünk. Ráadásul az engedély se volt sehol, márpedig anélkül nem lehet felmenni a csúcsra. Lassacskán rájöttünk, kifogtuk a város legrosszabb ügynökét, de már nem volt mit tenni. Elvitt minket autóval Stok falucskába, ahol még fél óra várakozással az engedélyek is elkészültek és végre indulhatott a túra. Kopár tájon haladtunk, izzó napsütésben, sehol egy kis zöld, csak meredek sziklák, elképesztő alakzatok – mintha csak a Holdon járnánk. Ilyen a Himalája. Te jó ég, ide is eljutottam, ki hitte volna.
Nem győztem betelni a látvánnyal. Égbe törő csipkézett gerincek, hatalmas kőfolyások, eldugott sztupák, ősrégi erődítmények. Mennyi kincset rejt a hegy. Legszívesebben mindenhova felszaladtam volna, kikutatva minden titokzatos romot. De a túravezetőnk figyelmeztetett, nem szabad csak úgy futkározni, az akklimatizáció miatt csak szépen lassan, egyenletesen haladjunk felfele. A spanyol társunknak így is túl gyors volt, én viszont hálás voltam az égieknek, hogy ilyen erős, edzett szervezetem van, tele voltam energiával és lelkesedéssel. Több mint két éve rendszeresen jógázok és ennek most éreztem a hatását. Az öt liter víz is sokat segített. 4200 méteren, az első táborhelyen egyáltalán nem éreztem a magasságot. Van aki már itt álmatlansággal küszködik, én viszont aludtam, mint a bunda. Csak azért ébredtem meg, mert a sok folyadék kikívánkozott. Ahogy kibújtam a sátorból, hihetetlen látvány fogadott. Óriástakaróként borult rám a csillagos ég. Még soha nem láttam ennyire szép eget. Sziporkáztak a csillagok a mély feketeségben. A csend és magány, ami körülölelt, leírhatatlan. Hosszasan gyönyörködtem a végtelen égboltban és még a könnyem is kicsordult, amikor teljesen váratlanul egy hullócsillag zuhant alá. Mélységes öröm és hála járta át lelkemet, mintha csak eggyé váltam volna a természettel.
Igen, ezért szeretem a hegymászást, ezért térek vissza újra meg újra, legyőzve minden akadályt, vállalva a kényelmetlenségeket. És tudom, a Himalájába is vissza fogok térni. Itt sokkal erősebb minden, mint más hegyen. Ha létezik olyan, hogy előző élet, akkor én biztosan valahol itt fent éltem. Az a végtelen béke és nyugalom, amit a hegy sugároz magából, csak itt található meg.
Alaptábor
Már első éjszaka éreztem, ha nem is sikerül megmászni a csúcsot, ez az élmény már megérte eljönni ilyen messzire. A következő nap is ebben az eufórikus állapotban telt el. Útközben rengeteg emberrel beszélgettem, nagy forgalom volt a hegyen. Indiából, Európából, Amerikából jöttek a kisebb-nagyobb csoportok, volt aki egyedül vagy kettesben, saját szervezésben, de a többség hegyi vezetővel, pónikkal és teljes felszereléssel érkezett. Ezzel szemben a guide-ok és hordárok csak a legszükségesebbet hozták: egyszerű városi nadrág vagy műszálas tréningnadrág, egy agyonmosott ing, egy vékony hosszú ujjú, kezdetleges gumipapucs, ócska bőrcipő vagy csak bőrutánzat. Hogy ezzel hogy lehet végigmenni a gleccseren, és hogy bírják a mínusz tíz fokot, azt nem tudom. Döbbenetes a szegénység. Ezek az emberek egész nyáron a hegyen dolgoznak és mégis egyik napról a másikra élnek. De nem panaszkodnak, békés mosollyal viselik sorsukat. Néhány ladakhi fenn él az alaptáborban és főz a turistákra, illetve a fent lévő sátrakat adja bérbe. Van egy nagy konyhasátor, ott gyűl össze mindenki esténként. Aki már megmászta a csúcsot, az boldogan mesél, aki még csak készül rá, kíváncsian hallgat minden részletet.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nincs is szükség hegyi vezetőre, hisz olyan sok csoport van, hogy bárkihez lehet csatlakozni. Ami meg a szállást illeti, csak felsétálsz az alaptáborba és jelentkezel a „recepción” hogy bérelni szeretnél egy kisebb vagy nagyobb sátrat. És még teljes ellátást is kapsz, amihez hozzátartozik a tea meg a forró ivóvíz. A patak vizéből nem mertem inni, csak úgy, hogy beletettem a tisztító tablettát. A konyhásfiúk viszont simán megisszák és kutyabajuk. Nekünk se lett semmi bajunk az ételtől, pedig olyan nagy mocsokban főzték, hogy rossz volt nézni. A mosogatás se európai szabványok szerint zajlott, de mivel akkor már két hete indiai konyhán éltem, biztos hozzászokott a szervezetem a helyi körülményekhez. Meg az ezüstkolloid is segített.
A másik gyomorfelforgató hely a budi volt. A tábor szélén kis wc-sátrakat húztak fel, volt amit be lehetett cipzárazni, volt amit nem. Találtam egy kővécét meg egy bádogbódét is, ajtó egyiknek sem jutott. Az még nem is lett volna gond, de ahogy a lyuk fölé guggolt az ember, nagyon kellett vigyázni, hogy ne csússzon le a gödörbe. Hát igen, naponta szinte száz ember jár ide. De ami nem öl meg az megerősít és egy idő után már semmi se zavart. Még a sátorban levő borzasztóan büdös matrac se, amin az elmúlt tíz év mocska mind fellelhető volt. Én is nyakig poros voltam, még sose nyeltem ennyi port. Vastag rétegben ült a por a bakancsomon és a sátor bejáratánál is portenger fogadott. De még mindig jobb, mint gleccseren sátrazni.
Pár órányira volt tőlünk e gleccser és meglepődve néztem, hogy néhány vezető viszi a csoportját a hóra gyakorolni. Kiderült, olyan indiaiak is jelentkeznek erre a túrára, akik még sose voltak magas hegyen, még sose láttak gleccsert. Így nekik külön meg kell tanítani a hágóvas meg a jégcsákány használatát. Az mesélik a guide-ok, nagyon problémásak tudnak lenni néha az indiai csoportok. Pár éve az egyik kezdő csapatban egy olyan nő is feljött 4900 méterre, aki a súlya miatt alig bírt mozogni. Hiába próbálták lebeszélni róla, ő mindenáron hegyet akart mászni. Az alaptáborban viszont már semmire se volt képes, csak feküdt a sátorban és panaszkodott, hogy fájt a feje. Vizet se ivott, le se akart menni és az lett a vége, hogy belehalt a hegyi betegségbe. A vezetőnk mesélte, hogy mennyit szenvedtek, amíg lecipelték szegényt a hegyről.
Csúcstámadás
Szerencsére a két napja gyengélkedő spanyol barátunk nem hallotta ezt a történetet. Másnap még megpróbálkozott a csúcstámadással, de elég hamar rájött, hogy jobb, ha visszafordul. Nagyon sokan fordultak vissza a csúcs elérése nélkül. Egyesek a fáradtság miatt, mások, mert nem ittak elég vizet, de legtöbben a hegyi betegségtől szenvedtek. Rossz volt rájuk nézni. A legijesztőbb egy amerikai férfi volt, aki már járni se bírt. Ha két oldalról nem támogatja két társa, egyszerűen eldőlt volna. Én ekkor még optimista voltam, mert előző nap felmentem edzeni egy szomszédos ötezresre és egész jól bírtam, csak egy kicsit lelassultam. Éjjel szinte semmit nem aludtam, túl sok volt a zaj a sátrak körül, és persze izgultam is, hisz már magasabban voltunk, mint a Mont Blanc. Néha kinéztem, gyönyörködtem egy kicsit a csillagos égben és vártam a csúcstámadást. Hajnali egykor lelkesen felkeltem, ittunk egy kis meleg porlevest és indultunk is. Mindenki ilyen korán kelt, annak ellenére, hogy borzasztó hideg volt. Egy osztrák páros mondta, amikor visszajött, hogy ráért volna 2-3 órával később indulni, mert nagyon kemény a gleccser a délután is, jól lehet haladni rajta. Érdekes módon egy másik osztrák pár túl korán indult és emiatt nem tudott felmászni a csúcsra. Nem volt hegyi vezetőjük és senki nem figyelmeztette őket, hogy az utolsó egy órában csak akkor találják meg az utat, ha már felkelt a nap. Messziről láttuk, ahogy a két fejlámpa kóborol fent a sziklán. A guide-unk csak csóválta a fejét. Ahhoz túl hideg volt, hogy még egy órát várjanak a napfelkeltére egy helyben, nem volt más választásuk, le kellett jönniük. Mi is eltévedtünk a gleccseren, pedig emberünk már sok csoportot vitt fel. Ahogy álltunk és vártuk, hogy megtalálja a helyes utat, különös élményben volt részünk. Az éjszaka csöndjébe belemordult a gleccser. Recsegett-ropogott, mintha meg akarna nyílni alattunk. És még csak össze se voltunk kötve, mert a vezető szerint felesleges ide a kötél. Sőt, azt mondta, se hágóvas, se jégcsákány nem kell. Fura egy expedíció. Az igaz nem sok gleccserhasadékot láttunk, de én azért mégiscsak úgy éreztem, jégcsákány nélkül nem indulok el.
Gond nélkül átkeltünk a gleccseren, csak a kanadai társam panaszkodott, hogy egyre nehezebben bírja. Amíg a spanyol velünk volt, nagyon lassan haladtunk, de mivel ő pár óra elteltével visszafordult, a guide gyorsabb tempót diktált. Pihenni sem álltunk meg, pedig jobb lett volna néha szünetet tartani és inni egy kis vizet. A nagy hidegben nem kívántuk a folyadékot, hisz az is jéghideg volt. Indulás előtt vizet kellett volna forralni és azt betenni a hátizsákba, sokat segített volna. Ha az ember nem iszik eleget, besűrűsödik a vére és nem tud elég oxigént szállítani. Súlyosabb esetben ebből agy- vagy tüdő ödéma is keletkezhet. Hát igen, nem vagyunk mi hatezer méterhez szokva. Ugyanakkor viszont, ha a Himalájában élő kecskéket leviszik a városba, nem élik túl.
Legnagyobb meglepetésemre, nemcsak a kanadai lett rosszul, de a guide is fejfájásról panaszkodott és elkezdett hányni. Szép kis csapat – gondoltam magamban. 5600 méter körül a kanadai srác úgy döntött, hogy nem jön tovább, szerencsére tudott csatlakozni egy csapathoz, akik még rosszabb állapotban voltak. Lassacskán kiderült, csak azok nem fordultak vissza, akik előtte 4-5 napot akklimatizálódtak. Nem véletlen, hogy a legtöbb iroda úgy kínálja a Stok Kangrit, hogy bevezető túraként felvisznek több négy- illetve ötezresre és csak utána indulnak neki a hatezresnek. De hát ehhez több mint egy hétre lett volna szükség.
Hegyi betegség
Ketten maradtunk mire felkelt a nap. Gyönyörű volt ahogy az egész táj vörösben úszott. Az éj leple alatt nem is láttuk, milyen fenséges helyeken jártunk. Előttünk, szinte karnyújtásnyira magasodott a csúcs, alattunk a hatalmas gleccser, meredek jégfalban végződve egy szomszédos gerincen. A messzeségben pedig sok-sok ismeretlen csúcs integetett felénk. Annyira elvarázsolt a táj, hogy a kezdődő fejfájással sem törődtem. De ahogy emelkedtünk, a fejfájás is erősödött én pedig egyre fáradtabbnak éreztem magam. Ilyet még sose tapasztaltam hegyen, mintha minden erő kifolyna belőlem. Egyre gyakrabban álltunk meg pihenni és elkezdett motoszkálni bennem a visszafordulás gondolata. A vezető lelkesen biztatott, hogy ő már az elejétől látta, a csapatból én vagyok az egyetlen, akinek minden esélye megvan a csúcs meghódítására. De nem így történt. Elértük a hatezer métert és kitört rajtam a hegyi betegség. Már csak száz méter lett volna hátra, de nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Gyorsan döntöttem. Nem éri meg a csúcs, hogy kockára tegyem az egészségem. Magam is meglepődtem, hogy nem esett nehezemre feladni. Habozás nélkül indultam lefele, a guide csodálkozva követett. Próbált meggyőzni, hogy már egy óra sincs a csúcsig, ha idáig feljöttem, ne forduljak vissza, de én tudtam, a szervezetemmel nem szabad játszani. Jó döntés volt. Ahogy mentünk vissza, szédültem, egyre inkább kavargott a gyomrom és egyre jobban fájt a fejem. Visszaérve az alaptáborba hánytam egy nagyot és kezdett olyan érzésem lenni, mintha szállnék ki a testemből. Hűha, ennek fele se tréfa. A többiek is hasonló állapotban voltak, ezért meggyőztem őket, hogy menjünk le 4900 méterről 4200-ra, az biztos segít. Levonszoltuk magunkat az első táborba, ahol bedőltünk a sátorba és aludtunk, mint akit fejbe vertek. Estére jobban voltunk, másnap pedig olyan frissen és üdén ébredtünk, hogy legszívesebben kezdtük volna az egészet elölről. Igen, ha az ember túl van a hegyi betegségen, utána már mehet bárhova. Sajnos nekünk ez volt az utolsó napunk, úgyhogy lefele mentünk, fájó szívvel búcsúztunk a hegytől. Egy biztos, vissza fogok jönni a Himalájába. Szerelem volt első látásra…
Világjáró kalandjaim 