Világjáró kalandjaim

Hat hete vagyok Londonban. Mennyi mindent lehet tanulni ennyi idő alatt. Elsősorban azt, milyen keveset is ér az ember. Mikor megérkeztem, szentül meg voltam győződve, hogy két diplomával, mesterivel és a hat nyelvvel gond nelkül fogok munkát kapni. Eddig mindenhol megálltam a helyem, olyan nincs, hogy most ne sikerüljön. Utólag visszagondolva ez így túl beképzelten hangzik, ha Londonról van szó. Lehet, hogy bármelyik más angliai városban boldogultam volna, de London sajnos tele van diplomásokkal akik mosogatnak vagy bárpultnál dolgoznak. Én pedig ennyire nem vagyok kétségbeesett, erre a szintre még nem jutottam el.

Az elején csak úri munkákkal próbálkoztam, egyetemeken kerestem órát, nyelviskoláknak írtam, tanári kapcsolataimon keresztül érdeklődtem. Elég hamar rájöttem, hogy ez így nem fog menni, akkor jelentkeztem tutornak, gondolván, ha hazajárok a diákokhoz, könnyebb lesz. Nagyon sok ilyen iroda van itt, de sajnos egyiknek se kellettem. Ekkor még egy fokkal lejjebb próbálkoztam, eldöntöttem, lehet bármi, csak szellemi munka legyen. Elmentem munkaközvetítő irodákba, jelentkeztem ezzel foglalkozó weboldalakra és nap mint nap ipari mennyiségű álláshirdetésre írtam. Azzal a meggyőződéssel, hogy olyan nincs, hogy ez nekem ne jöjjön össze. Pár hét után kénytelen voltam elfogadni, hogy sajnos van. Mert hiába küldöm el mindenhova a nagyonis jó önéletrajzomat, amikor kapnak száz másikat naponta. Miért pont az enyémet választanák ki a halomból? Egy ideig vártam-vártam, hogy válaszoljanak, aztán rájöttem, hiába is várakozom. Ha írtak is csak egy udvarias mondatot, hogy rettenetesen sajnálják de túljelentkezés volt és hát mást vettek fel. De legtöbbször még ennyire se erőltették meg magukat. Az elején nagyon lázongtam és csak azért is jelentkeztem mindenhova, aztán rájöttem, fölöslegesen stresszelem magam. Ha vannak kapcsolataid, van ki beajánljon egy munkahelyre, akkor van esélyed, ha nincs, minimális.

Ekkor lemondtam az intellektuális munkáról és jelentkeztem babysitternek, kávéfeszolgálónak, telefonközpontosnak, bolti eladólánynak, stb. Legnagyobb meglepetésemre itt sem volt sikerem. Egyedül a National Geographic üzletében fogadtak lelkesen nyelvtudásom miatt, de csak megígérték, hogy majd felhívnak mert épp kisegítőt keresnek, aztán semmi se lett belőle. Pedig azt sokkal jobban élveztem volna, mint beöltözni estélyibe és elegáns ruhákat árulni. De hát logikus, hogy senkit se érdekel, hány nyelven beszélek, mikor London tele van különböző nemzetiségű bevándorlókkal és ha épp német nyelvre van szükségük, hát keresnek egy német anyanyelvűt, ha spanyolra, egy latinamerikait (aki mellesleg tökéletesen beszél angolul, mert már második generációs), és így tovább. Annak a valószínűsége meg, hogy magyart vagy románt keressenek, minimális. Bár meglepődtem, mikor felfedeztem, hogy az egyik egyetemen még ilyen tanszék is van. Persze nekik se kellett munkaerő. Én pedig meg voltam veszve, hogy dolgozhassak, nem csak a pénz miatt, hanem mert nagyon rossz érzés mikor senkinek se kellesz. Sajnos ez a nagyváros átka. Egy vagy a sok közül és senkit se érdekel, mi van veled. Az egyetemen többen is megígérték, hogy segítenek, de szerintem ahogy kifordultam az ajtón, el is felejtették. Az egyetem munkakereső irodájában pedig kitöltettek egy többórás tesztet, azért, hogy rá egy hétre megjöjjön a válasz: gratulálunk, sikeres volt a vizsga, de sajnos a krízis miatt most épp nem tudunk semmilyen munkát ajánlani. Jó vicc.

Egy idő után kezdett nagyon elegem lenni az egészből, valahogy nem vagyok hozzászokva a sorozatos kudarcélményhez. Sőt, ha belegondolok, nagyon szerencsés emberke vagyok, eddigi életemben olyan sok jó dologban volt részem. Talán olyan sok jót kaptam a sorstól, hogy most épp egy hullámvölgy következett, hogy majd jobban tudjam értékelni a jövő pozitívumait. És tulajdonképpen csak a munkakeresés volt ilyen nagyon rossz, másról igazán nem panaszkodhatok.

Ami a legjobb, hogy maximálisan kihasználom a hétvégeket turistáskodásra. Ebből a szempontból fantasztikus hely London. Rengeteg múzeuma van, hihetetlenül nagyok és szinte mind ingyenesek. Egész napokat lehet eltölteni egy-egy interaktív múzeumban, és mindig meg tudnak lepni valamivel, egyszerűen nem lehet megunni. Őrület, hogy mi kincset összegyűjtöttek az angolok az egész világból. A legizgalmasabb a furcsaságok múzeuma, ahol ilyesmikbe botlik az ember: pillangókból készült gyönyörű portré, óriási rágógumi szobor, bundás hal, öklömnyire aszalt afrikai fej, egyszarvú ember. Álmomban sem tudnék ilyeneket kitalálni.

A múzeumok mellett még ezer látnivaló van és ha már a lábam is legyalogoltam, bármikor beülhetek egy színházba vagy koncertre. Óriási a kínálat és igaz, hogy drága (mint minden Londonban) de szinte mindenütt vannak kedvezményes diákjegyek (50 font helyett csupán 5). Fantasztikus előadásokon voltam, valósággal úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Hatalmas színházak, látványos díszletek, szenzációs színészek, hihetetlen fény és hangtechnika, lézer, tüzijáték – ilyet én még sose láttam. Ha semmi másért nem, de már csak ezért megérte eljönni Angliába.