Vannak pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi, túl szép, hogy igaz legyen. Mikor tökéletes harmóniában van önmagával és környezetével, egyik jó dolog a másik után történik, valahogy minden a helyére kerül. Ilyen hangulatban indult a coziai kirándulás is. Én Bukarestből, Gábor Budapestről, vonattal, busszal és stoppal – ki hogy éri. Időpontot nem beszéltünk meg csak találkozási helyet, azt is csak egy emailben átküldött térképpel, valahol az Olt völgyében. Kedves barátomnál még telefon se volt, úgyhogy mindketten számítottunk rá, lehet, hogy órákat kell majd várnunk a másikra. Érdekes módon szinte egyszerre értünk oda, egész könnyen megtalálva a térképre rajzolt kis keresztet. Nagyon örvendtünk a találkozásnak, hisz szinte egy éve nem láttuk egymást, bőven volt mesélnivalónk. Lelkesen indultunk neki a hegynek, annyira jó volt magunk mögött hagyni a civilizációt, elfelejteni az összes hétköznapi gondot, munkahelyi problémát. Mintha csak visszarepültem volna az időben, újra szabad és gondtalan diáknak éreztem magam, ugyanúgy hatalmasakat nevettünk, mint egyetemi éveink idején. Ráadásul gyönyörű helyen voltunk, már lentről vadregényes az Olt sziklás szorosa, de ahogy távolodtunk Lotrutól, egyre szebb és szebb lett a kilátás. Csodás őszi táj, tarka-barka színkavalkád: sárga, narancs, vörös, barna, néhol örökzölddel keverve. Sőt, az időjárás is velünk tartott, végig ragyogóan sütött a nap. Hát kell ennél több?
Estére felértünk a Cozia menedékházhoz, ahol barátságos fogadtatásban részesültünk, lévén egyedüli vendégek. Hangulatos kis szobácska várt meleg csempekályhával, olyan hihetetlenül csendes, nyugodt, békés volt az egész. Vacsora után még jártunk egy jót, élveztük a kristálytiszta levegőt, a távoli települések fényjátékát és a ragyogó csillagos eget. Előre örültünk a rendelkezésünkre álló hosszú hétvégének, lelkesen tervezgettük, mi mindent fogunk bejárni.
De a Sors másképp akarta. A mesésen induló kirándulás kis híján tragédiával végződött: másnap reggel viperába botlottunk. Ahogy kiértünk az erdőből egy sziklára, csodás panoráma fogadott, de még jóformán időm se volt körülnézni, mikor Gábor felkiáltott: megharapott egy kígyó. Nem jött, hogy elhiggyem. Hisz már rég lejártak a nagy melegek, szeptember elején eltűnnek a kígyók. De valóban ott volt, vadul sziszegett. Sőt, ott volt a foga nyoma is barátom csuklóján. Ahogy le akart ülni, rossz helyre tette a kezét, túl közel a rejtőzködő kígyóhoz, ami normál körülmények között nem támad, így viszont veszélyben érezve magát, harapott. Iszonyú volt a pillanat, amikor megértettük, mi is történt. A vipera mérge halálos, ha nem jutunk idejében szérumhoz, Gábor meghalhat.
Szerencsére egyikünk sem esett pánikba, villámgyorsan reagáltunk: lefotóztuk a dühösen tekergőző kígyót, hisz senki se fogja nekünk elhinni, hogy vipera volt, ha nincs bizonyítékunk. Utána elővettem a bicskát és felvágtam a seb helyén. Magam is csodálkoztam, honnan van ennyi lelkierőm, olyan határozottan és magabiztosan szúrtam az éles kést az élő húsba, mintha már akárhányszor tettem volna már ilyet. Csak arra vigyáztam, nehogy megsértsem a vénát, hisz nem akartam, hogy az én hibámból elvérezzen. Miután megvágtam, Gábor kiszívta a vért és elkezdtünk szaladni lefele. Tudtuk, minden egyes perc számít. Rettenetes versenyt futni az idővel, mikor tudod, mi a tét: élet vagy halál. Ahogy leértünk a kolostorhoz és a szerzetesek is megerősítettek abban, hogy valóban vipera, hívtam az 112-t. Meg voltam győződve róla, minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, de tévedtem. Először is nem akartak hinni nekünk, ilyenkor már nincsenek kígyók. Aztán azt mondták, várjunk s azzal annyi. Újra és újra visszahívtam őket, de semmit se tudtak mondani, jött, hogy üvöltsek tehetetlenségemben. Végül csak elindult a mentő Ramnicu-Valceaból, akkor meg azzal zaklattam őket, hogy jó, jó a mentő jön, de vajon lesz a kórházban viperaszérum. Ezt sem tudták biztosra megmondani. Döbbenetes, hogy egy országos elsősegélyvonal ilyen rosszul működjön. Utólag elmagyarázták, gyakran fordult elő, hogy viperamarásért riasztották őket és csak egy ártalmatlan kígyó volt, sőt (amitől kiakadtam) olyan is volt, hogy teljesen potyára mentek ki – valaki szórakozott velük. Az embernek megáll az esze.
Ahogy beültünk a mentőbe én megnyugodtam, hisz tudtam, a kórházban várnak az életmentő szérummal. Barátomat viszont ekkor kapta el a halálfélelem – rettenetes volt a vijjogást belülről hallani s ráeszmélni, azért szól a sziréna, mert ő a halál torkában van. Bár még rosszabb volt előtte, amíg a mentőautót vártuk, az a bizonytalanság: jön, nem jön, van szérum vagy nincs. Még én is szörnyen éreztem magam, nemhogy ő. Hát még mikor kezdte mondani, kiket kell értesíteni, ha nem éli túl. Irtózatos volt…
Utána még jobban megijedtünk, mikor a kórházban legalább tíz ember teljes készültségben fogadott, egyik az infúziót kötötte be, másik vért vett, harmadik a kivágott sebet fertőtlenítette, negyedik tetanuszt adott s végül a legfontosabbat, a viperaellenszert. Ahogy ez megvolt vissza a mentőbe s irány Craiova, mert itt egyetlen szérumuk volt. Azt hittük túl vagyunk a nehezén, közben dehogy. Arra számítottunk, csak beadják, s mehetünk is tovább, de kiderült, szó sincs róla. Száguldoztunk Craiova fele, de még fele utat se tettük meg, amikor szólt a telefon, Valceaban szereztek még valahonnan ellenszert. Hátra arc s vissza, ahonnan elindultunk. Beadták a második adagot és legnagyobb meglepetésünkre beutalták Gábort. Kiderült, hogy legalább 24 órás megfigyelésre van szükség. Majd csak azután lehet elmondani, hogy túl van az életveszélyen. Erre nem számítottunk. Úgy terveztük, megyünk vissza a menedékházba minél hamarabb, hisz mindenünket ott hagytuk. Csakhogy mi nem tudtuk, hogy a szérum pont olyan veszélyes, mint maga a viperaméreg s nem lehet tudni, milyen reakciókat vált ki – lehet halálos is. Döbbenetes.
Ilyen hangulatban telt el az este és az éjszaka. Szerencsénk volt, mert az orvosnő szívén viselte sorsunkat. Mindent megpróbált annak érdekében, hogy nekünk jobb legyen, nagyon akart segíteni, szívét-lelkét kitette értünk. Még azt is megengedte, hogy éjszakára Gábor mellett maradjak. Nem mintha tudtunk volna aludni. Senkinek se kívánom, hogy az intenzív osztályon töltsön egy éjszakát, még ha semmi baja sincs az embernek, elég látni a hálótársakat. Alig vártuk, hogy kivirradjon s mehessünk, de a reggel kellemetlen meglepetéseket hozott. Ahelyett, hogy indultunk volna fel a hegyre – ha másért nem, de legalább lehozni csomagjainkat – ültünk vissza a mentőbe. Komplikációk léptek fel s a doktornő legjobbnak látta elküldetni minket Bukarestbe. Itt újra minden vizsgálatot elvégeztek, végighallgattuk sok orvos sok különböző véleményét s azzal ismét beutalták. Azzal a különbséggel, hogy a kisvárosi kórházban mindenki értünk szökött, itt viszont csak egy voltunk a sok beteg közül. Nem is csodálkoztunk, hogy elhanyagoltak, hisz ott volt a sok súlyos eset, melyek azonnali ellátást igényeltek. Valcean valósággal kényeztettek, itt viszont mindenért meg kellett harcolni. Küzdöttem is, mint egy anyatigris, voltak pillanatok, mikor sejtettem, hogy utálnak az orvosok rámenősségemért, de nem volt más választásom. A végére teljesen kimerültem, de boldog voltam, hogy Gábor egészségesen távozott. A fővárosi sürgősségin töltött két napról még sokat lehetne mesélni, de van amiről jobb hallgatni…
Világjáró kalandjaim 