Világjáró kalandjaim

            Annyi furcsaságot láttam itt két hét alatt, azt sem tudom, hol kezdjem. Az első az volt, ahogy felfedeztem, angol rendszer szerint közlekednek az autók. Azt még csak valahogy megszoktam, hogy a buszra fordítva kell felszállni, meg hogy az út bal oldalán biciklizzek, de arra sehogy sem tudom ránevelni magam, hogy mielőtt lelépnék a járdáról, jobbra nézzek. Automatikusan rándul a fejem balra, sőt az a vicces, hogy miután megállapítom, nem jön autó a normális irányból, indulok is. Nemegyszer fordult elő, hogy kollegáim visszaráncigáltak a (természetesen) jobbról érkező kocsi elől. Vagy metróban, vasúti állomásokon, ahol sok ember van, többször elcsodálkoztam, miért jön mindenki velem szemben s vernek le a lábamról. Hát, mert megint ellenkező oldalon kellett volna mennem. A kis rendszerető japánok mindenre odafigyelnek. Még arra is, hogy mikor várják a metrót, pont oda álljanak, ahol az ajtók lesznek, de nem akárhogy, hanem érkezési sorrendben. Szépen libasorban minden egyes ajtó előtt. Mikor pedig megtelik a vagon, a kalauz még egyet nyom a bezsúfolódott tömegen, hogy be lehessen csukni az ajtókat.

              Minden másodperc pontossággal indul. Ha a menetrendben 7:07 szerepel, akkor fél perccel azelőtt bemondja a kalauz „az ajtók zárulnak”, 20 másodperccel azelőtt valóban zárulnak és tíz másodperccel azelőtt indul a vonat. Mikor a percmutató 7-re vált, a szerelvény már kigurult az állomásról. Megőrjít ez a pontosság. Az előadásoknál is ugyanez a helyzet, elvárják, hogy a kezdés előtt tíz perccel mindenki ott legyen. Ha mondjuk 9-től van a kurzus és 8:52-kor érkezem, már ferde szemmel néznek rám. Amúgy is kilógok a sorból, furcsa dolgokat csinálok meg zavarba ejtő kérdéseket teszek fel, de hát hogy lehet szótlanul tűrni, hogy senki sem beszél angolul. Reggeltől estig előadásokon ülünk és pont az időnknek a fele megy arra, hogy az érthetetlen japán szöveget hallgatjuk. Azt megértem, hogy van aki egyáltalán nem tud angolul, de azt már nem, hogy aki tud, az miért használ tolmácsot. Egyszerűen nem hajlandóak megszólalni angolul, rossz a kiejtésüket hozva fel mentségül. Tőlünk viszont elvárják, hogy 1 percre se lankadjon figyelmünk, ha véletlenül kurzus közben valami mással foglalkozol, rádszólnak. Néha úgy kezelnek, mint holmi kisiskolásokat. Mindent a szánkba rágnak, megmutatnak, elmagyarázzák, hol hogyan kell viselkedni. Például le kell húzni a cipődet, ahogy belépsz egy helységbe. De ez nem csak a vendéglőkre meg lakásokra érvényes, hanem a munkahelyre is. Elvittek különböző gyárakba és hivatalokba, mi meg megdöbbenve vettük tudomásul, hogy mindenütt ki vannak készítve a kis papucskák. Hát ezért húzzon az ember elegáns magas sarkút? Nagyon viccesen néztünk ki protokoll ruhában és piros műanyag papucsban. Nekik viszont teljesen természetes. Öltöny, nyakkendő és egyenpapucs. Aminek ráadásul a mérete is standard, kis lábúak csónakáznak benne, míg egy jól megtermett férfi csak a lába hegyét tudja beledugni. Röhejes. Így viszont már értem, miért járnak az utcán is ebbe a furcsa kombinációban: fent maximális elegancia, lent meg elnyűtt tornacipő. Ennél már csak a női viselet érdekesebb: fenékig érő szoknya vagy ici-pici rövidnadrág, harisnya sehol, de jó meleg bundás csizma. Attól függetlenül, hogy 10 vagy 20 fokot mutat a hőmérő. A sofőrök (busz, vonat, taxi) pedig télen-nyáron kesztyűt hordanak. Méghozzá hófehéret. Sőt, van aki biciklizéshez is használja. Ennél már csak a hálóing kultuszuk furcsább. Minden hotelben adnak hálóinget, de nem is akármilyet. Földig érő kimonószerűség, hozzá szép vastag, mintás öv. És borotvát, fésűt, fogkefét, fogkrémet, papucsot, cipőkefét. Minek ennyi mindent? Ezek szerint a japánok egyetlen aktatáskával utaznak? S hogy valami meleget is ihassanak, minden szobában ott a vízforraló, tea, kávé, cukor. Ugyanakkor viszont nincs vendéglője a szállodának. Van ahol adnak egy vérszegény reggelit, de csak úgy kutyafuttában, a hallban összetákolt asztalocskákon. Ilyenkor vágyakozva gondolok a jó hazai sonkára, kolbászra, sajtokra. Itt ilyesmi nem létezik. Kenyeret se igen esznek, a péksütemények mind édesek, sőt a joghurtot sem tudják elképzelni cukor nélkül. De ami leginkább hiányzik, az az ásványvíz. Micsoda élvezet, ahogy a buborékok szétpattannak az ember szájában – erről egyelőre csak ábrándozhatok.

             De ezek mind apróságok ahhoz képest, ami a leginkább zavar: a katonás szigor, az örökös felügyelet. Mintha csak „big brother”-t játszanánk. Mindenről kell tudjanak, szigorú szabályok vannak, például, amikor bentlakásban vagyunk, este 11-ig kötelező hazaérni, mert zárják a kaput. A legkisebb szabálysértéstől is kiakadnak, egyszerűen nem bírják felfogni, hogy az európaiak másképp gondolkodnak. És persze, hogy megtörtént a baj. Az egyik magyarországi srác eltűnt. Egy este ketten elmentek sörözni, ő jól berúgott, nem akart hazajönni, reggel pedig hiába döngettünk az ajtaján, sehol senki. Megijedtünk, elsősorban azért, vajon mi baja lett, hogy nem ért haza, másodsorban, már láttuk magunk előtt, mekkora botrány lesz ez a szervezőknek. Ugyebár nálunk se kellemes, ha valaki egy hivatalos úton csak úgy fogja magát s eltűnik, hát még itt, ahol annyira vigyáznak ránk, hogy a legelején mindenki kapott egy „vészhelyzet kártyát”, melyen japánul írta, kit kell felhívni, ha bajba kerülünk. És ez volt a srác szerencséje. Mert miután hullarészegre itta magát, és nem találta meg a hazafelé vezető utat, hogy, hogy nem egy acélgyárban kötött ki. Persze ő erről semmit se tudott, ott elvágták a filmet, hogy a sötét éjszakában a sínek között kóborol, a következő képnél már világosság van és sok kis kíváncsi ferdeszemű veszi körül. Hát persze, hogy csodálkoztak: mennek reggel munkába, s mit találnak? Egy békésen alvó szőke langalétát. El tudom képzelni a sok kicsi japán megdöbbent arcát, ahogy a teljes hosszában elnyúló gyanús külföldit méregetik. Nem sokat teketóriáztak, hívták is a rendőrséget. Hogy miképp jutott be a gyár területére, az rejtély, pont egy olyan országban, ahol mindenütt videokamerák vannak. És még csak el sem tudta magyarázni a kijövő rendőröknek, hogy se nem hajléktalan, se nem lopni jött, nem is tett tönkre semmit, egyszerűen csak bent melegebb volt mint kint. Valószínű kerítést mászott, sőt le is eshetett, mert ingje, nadrágja kiszakadj s még 1-2 véres vágás is volt rajta. De az égvilágon semmire se emlékezett s hogy jobb legyen, még iratok se voltak nála. A sok japán közül meg senki se tudott angolul, úgyhogy szépen fogták, s bevitték a rendőrségre. Valahogy nagy nehezen meggyőzte őket, hogy hozzák haza az útleveléért, de még annyira kómában volt, hogy alig ért be a szobájába, elővette az útlevelet s azzal bezuhant az ágyba, s aludt jó tíz órán keresztül. Mi meg egész nap aggódtunk miatta, mert csak annyit tudtunk, a rendőrök szedték össze. Csak este, mikor hazaértünk, mesélte el, mi is történt. Nem lehetett tudni, milyen következményei lesznek a dolognak. Attól tartottunk, teszik fel az első repülőre s irány haza, elvégre hogy viselheti ki így magát valaki, aki a japán kormány pénzén jött ide. Ezt hatvanhatszor elmondták neki, de szerencsére ennyivel meg is úszta. Illetve helyette az értünk felelős tanár ment el ünnepélyes bocsánatkérésre. Akár törvényszékre is adhatták volna, Japánban nagyon komolyan veszik a birtokháborítást. Utólag derült ki, sokkal nagyobb baj lett volna belőle, ha történetesen egy olyan gyárba téved be, amely a yakuza (maffia) kezén van. Durva dolgok ezek itt…

           A következő hétvégén végre jött a hegymászás, már nagyon vártam. Az országnak 70%-a hegy, 20 nemzeti parkjuk van, ebből legalább egyet lássak: Seoraksan. Összegyűjtöttem a netről egy csomó információt, nagyon szép képeket találtam, lelkesen készülődtem a kirándulásra. Én kis optimista, azt hittem olyan lesz, mint egy EKÉ-s túra. Ahol az ember, ha két napra felmegy a hegyre, minden percet maximálisan kihasznál, igyekszik minél több helyre eljutni. Nem így ám Ázsiában. Van időnk bőven, ráérünk, hová sietni. Kényelmesen tízkor indulunk, átbuszozzuk a fél napot, még megállunk itt-ott kávészünetre, ebédelni, falumúzeumba, tengert nézni. Lassacskán rájöttem, lőttek a hegymászásnak. Ellötyögtük az egész napot, szálláshelyünk pedig elég messze volt a hegy lábától ahhoz, hogy lemondjak kezdeti tervemről, ha ők nem visznek, hát megyek egyedül. Csalódottan érkeztem a hotelbe, hisz utaztunk egész nap de alig láttunk valamit.   Se nem hegy, se nem tenger, a kettő közt valahol félúton voltunk, mert a program úgy szolt, hogy a szálloda medencéjébe kell fürdeni menni. De miért egy fedett úszodába, mikor kint ragyogóan süt a nap? Sehogy se tudtam megérteni a logikájukat. Itt vagyunk egy köpésre egy gyönyörű természetvédelmi területtől, ezer látványossággal s akkor fürdünk egy pici bazinban. Visszafogtam magam, minek magyarázzam nekik, hogy mi azt Európában úgy szoktuk, ha lehetőségünk adódik elmenni valahova, nem sajnálunk időt, fáradtságot, arra törekszünk, minél többet lássunk, minél jobban megismerjük a helyet. Itt pedig mintha csak arról szólt volna az egész, valahogy töltsük ki a rendelkezésünkre álló időt, minél hamarabb járjon le a hétvége s menjünk haza.  Másnap kényelmesen felvittek kabinnal a hegyre, kikönyörögtem, hogy bár legalább egy órát maradhassunk, azalatt körbeszaladtam a helyet, fel a csúcsra, majd át a túlsó oldalra. Végre találtam egy olyan helyet, ahol más nem volt rajtam kívül s még egy kis sziklamászásban is volt részem. S legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy érkezett volna a parkőr a letolással, egy nagy koreai csoport megtapsolt a távolból, mikor kimásztam a mellékcsúcsra. De sokat nem ülhettem, 12-kor kötelező ebéd, utána pedig mars vissza a buszba, elvégre korán délután már otthon kellett lenni. Hogy miért, azt nem tudom. Túlságosan sokat vártam ettől a kirándulástól, ezért voltam olyan csalódott, de nem szólhattam semmit, az ember örvendjen, hogy egyáltalán viszik. Az út elején mikor pedzeni kezdtem, hogy én külön utakra mennék olyan megbotránkozva néztek rám, hogy utána már meg sem mukkantam.  

Hihetetlen, mennyire másak az ázsiaiak. Fel sem merül bennük, hogy másképp is lehet csinálni bizonyos dolgokat. Ha egyszer fentről utasítást kaptak, olyan nincs, hogy ne engedelmeskedjenek. Mindent előírásszerűen, pontosan, precízen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Legyen szó munkáról vagy kikapcsolódásról, szigorúan követik a szabályokat. Mindenki engedelmeskedik felettesének és mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobban elvégezze feladatát. Nem külső ösztönzésre, hanem belső kényszerből s ez meg is látszik társadalmukon. Volna mit tanuljunk tőlük. Ugyanakkor viszont nem szeretnék hosszú távon ilyen környezetben élni egy idő után megijedsz, hogy robotok közé kerültél. Minket ez a veszély nem fenyegetett, keveset dolgoztunk együtt koreaiakkal, eléggé el voltunk szigetelve tőlük. Viszont kialakult egy egészséges csapatszellem a mi kis nemzetközi munkacsoportunkban. Jó dolog, ha az ember össze van zárva különböző nemzetiségűekkel, főleg ha nem ő (vagyis én) az egyedüli lökött. Az enyém volt az ötlet, de hamar követőkre találtam: milyen dolog az, hogy nem szabad fürdeni az óceánban? Itt vagyok egy köpésre tőle, olyan nincs, hogy fürdés nélkül menjek haza. Ezt jópárszor elmondtam a szervezőknek, de mindig az volt a válasz, lehetetlen. Valamikor nyár közepén megnyílnak a strandok, akkor egyik percről a másikra elözönlik a tengerpartot, de addig semmi. Mivel tilos úszni, egyetlen kicsi koreai fejébe sem fordul meg, hogy belegázoljon a vízbe. Nem jött, hogy elhiggyem, valóban ennyire törvénytisztelők. Ők is nehezen értették meg, hogy mi Kelet-Európában máshoz vagyunk szokva és attól függetlenül, hogy lehet vagy sem, bemászkálunk ide-oda. Végül csak elvittek, de sokszorosan a lelkünkre kötötték, ha jön a rendőr, semmi közünk hozzájuk, nem ismerjük őket, idetévedt turisták vagyunk, akik nem tudták, hogy rendőrség ellenőrzi, van-e valaki, aki megszegi a tilalmat. Mit érdekelt minket, hogy jönnek vagy sem a rendőrök, uzsgyi be a tengerbe, az sem zavart, hogy jéghideg a víz, csak lubickoltunk önfeledten. Jó messzire beúsztunk, persze, hogy nem volt semmi gond, fölöslegesen aggódtak annyit a koreai szervezők. Nagyon élveztem a hullámokat, a víz csapkodását, olyan ritkán adatott meg nekem, hogy tengerben lehessek, még élmény, még el vagyok szállva tőle. S hogy teljes legyen a kép, elmentünk motorcsónakázni, vadul száguldoztunk kint a nyílt tengeren.

A múltkor már meséltem az ázsiai konyháról, most következzenek a részletek. Bárhová mész a központban, vendéglők sokasága fogad. Külön élmény egy koreai étterem – bár lehet ezt a nevet nem érdemlik meg, néha csak egy sötét kis lyuk vagy éppen utcai bódé. Messziről érezni a sajátos szagokat (egyesek szerint bűzöket) – különleges fűszereket használnak. Izgatta fantáziámat mit rejtenek maguk mögött e szagok, kíváncsian léptem be az első hagyományos koreai vendéglőbe. Persze mezítláb, itt is, akárcsak a templomokban kötelező lehúzni a cipőt. Székek nincsenek, jobb helyeken esetleg párnák a földön. De van 10-20 kis tányérka különböző zöldségekkel és tűzhely az asztal közepén, melyen kedved szerint sütheted meg a húst, halat vagy gombát. Vagy „mindent bele” leves fő rajta, nagy élvezettel halászgattam ki belőle a rákocskákat, csigákat. Természetesen pálcikákkal. A koreaiak képesek még a levest is kanál nélkül enni. Kis csuprocskákból eszik-isszák-szürcsölik ki a finomságokat (hangos zenei aláfestéssel). Ugyanis az asztalnál tilos orrot törölni, de nyugodtan lehet szürcsölni – még ilyet. Csak úgy cuppogtatják befele a kilométeres laskákat, szinte látom magam előtt sok magyar anyuka felháborodott arcát: „Na de fiam! Hogy eszel?”  Az sem jelent különösebb gondot, hogy mindenki ugyanabból a tálból eszik, sőt tisztelet és barátság jele, ha elcseréled valakivel a poharadat. Kedvenc italuk a Soju – „rettenetesen erős” (kemény 20 fokos) rizspálinka. Ettől a visszafogott, szerény, halk befele forduló koreaiak hirtelen megelevenednek, egyre hangosabbak lesznek, mi több dalra is fakadnak. Nagy divat a karaoke, mindegy, hogy mit, mindegy, hogy hogyan, csak énekelj.                
De térjünk vissza az ételekhez. Sok furcsaságot esznek, például élő polipot – rettenetesen néz ki s hát még az milyen lehet, mikor a szádban rángatózik, egész apró darabokba harapva is még izeg-mozog. Na, ebből köszönöm, nem kérek. Csak a bogárlárváig merészkedtem, de nem volt túl élvezetes, ahogy recsegett-ropogott fogaim között. Ami viszont tetszett, az a hínár volt vagy alga vagy mi – valami sötétzöld savanykás tengeri növény. Meg a vendéglők előtt úszkáló halak, s különböző tengeri csudadolgok. Kiválasztod a legszimpatikusabbat az akváriumból s azon nyomban meg is sütik neked. Kifizeted a fő fogást s utána annyi köretet hoznak, amennyi csak beléd fér. Valósággal lesik a pincérek, mikor melyik zöldséges tálka ürül ki, hogy hozhassák az újat. És nemcsak a vendéglőben érezheted úrnak magad, de úgy általában jellemző rájuk ez a szolgálatkészség, segíteni akarás. Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, még Ázsia legnagyobb vidámparkjába is elvittek. Sorra próbáltam a vadabbnál vadabb hullámvasutakat, forgató-pörgető, rázó, repítő szerkentyűket, egészen addig, amíg egyszercsak elzöldültem s összehánytam magam (szerencsére egész nap semmit se ettem). Extrémkedés után a szabadtéri múzeum következett, különböző előadásokkal, akrobata mutatványokkal, népi táncokkal. Lenyűgöző volt a kötéltáncos, ahogy először csak ment, leülve csúszott, majd futott, végül ugrándozott, féllábon állt – mindezt egyetlen szál kötélen, biztosítás nélkül. Lélegzetvisszafojtva néztük.

             Kezdődik a nagy kaland – még nem is igazán tudatosult bennem: egy kerek hónap KOREÁBAN. Olyan kapkodós volt az indulás előtti időszak, valahogy nem is volt időm gondolkodni, lelkileg felkészülni az útra. Pedig óriási a változás: sosem látott kontinens, idegen kultúra, teljesen más világ. Csak ültem a repülőben, mintha a semmiben lebegnék és próbáltam elképzelni mi vár rám. Valahogy úgy éreztem, mindent magam mögött hagyok, ahogy távolodok az országtól, mintha önmagamtól is távolodnék, mintha megtisztulna agyam, felkészülve a sok új élmény befogadására. Nem tudom, hogy lehetne szavakba önteni ezt az érzést, ezt a várakozást, mikor az ember már elszakadt saját világától, de meg nem tudja mi következik, még olyan furcsa, távoli, szinte hihetetlen a jövő. Ilyen költői hangulatban utaztam Frankfurtig, a reptéri nyüzsgés viszont elfújta elmélkedéseimet. Pedig még sok volt hátra, összesen szinte 20 órát utaztunk. Rettenetesen hosszúnak tűnt a második repülőút. Hatalmas gép (350 férőhelyes), telis-tele koreaiakkal, mintha mindenki mindenkit ismerne, barátságos köszöngetések és körkörös helycserélgetés. Egy ideig nézegettem őket (hogy szokja a szemem), aztán aludni próbáltam, de sikertelenül. Kényelmetlenebb volt az ülés, mint a buszban, de legalább nem rázott állandóan, csak mikor turbulenciába kerültünk. Egyszer kipróbálnám, milyen lehet viharban repülni (tisztára lökött vagyok). Mire végre elszunnyadtam volna, érkezett a bőséges reggeli, egyetlen aprócska gond volt vele: hajnali négykor. Át kellett állni a koreai időszámításra, ami pont 6 órával jelent többet. Már alig vártam, hogy leszálljon a repülő. Csak úgy zúdult ki a gépből a sok koreai, de megúsztuk a sorbaállást, sőt még a csomagellenőrzést is (tilos élelmet behozni az országba), a diplomata vámnál mentünk.              

            Kuki, az idegenvezetőnk Limuzinnak nevezett autóbusszal vitt be a szállodáig. Nagy meleg, páradus levegő, mindenütt virágok, óriási felhőkarcolók, száguldozó autók – egy 14 milliós metropolisz lüktetése. Első éjszakánkat egy négycsillagos luxushotelben töltöttük, ahol érdekes módon hiányzik a 13. és 14. emelet (ez utóbbi ázsiai szerencsétlen szám). Rettenetesen kifárasztott az út meg az indulás előtti hajsza, de nem hagyhatom ki a városnézést – elindulok felfedező utamra. Mindenütt idegen arcok, különös hangzavar.

              Szerencsére a metróban mindenütt angol feliratok vannak s a turisztikai látványosságok nevei is fel vannak tüntetve emberi nyelven. Másképp lehetetlen volna tájékozódni. Még nem fogtam fel, mekkora ez a város, kinéztem a térképen egy 10 perces kis távolságot s hát nem két órámba került. Persze ki tudta, hogy útközben egy hegy is van. De meglepetésszerűen gyönyörű helyre érkeztem: Szöul tornya, látszik az egész város meg a környező hegyek. Ekkor fogtam fel csak, hol is vagyok – csodálatos helyen – és egy kerek hónapot fogok itt tölteni. Repültem a boldogságtól. De nem találtam egy nyugis helyet, vasárnap délután lévén telis-tele volt a hegy kirándulókkal, csak úgy nyüzsgött a sok ferdeszemű. Az ország egynegyede a fővárosban és környékén lakik – rengetegen vannak.

               Visszatértem a természetből a központba, azaz csak szerettem volna, mert sehogy se találtam meg a helyes utat. Akárhány embert megkérdeztem vagy nem tudott angolul vagy ha tudott, nem értette meg, mit keresek. Csak úgy vaktában bolyongtam a szűk utcácskákban, lassan leszállt az est, de teljes biztonságban éreztem magam. Nem tudom miért, de valahogy úgy tűnt, nem eshet semmi bajom. Ahogy sötétedett, mintha még elevenebbé vált volna a város. Sok-sok kicsi üzlet, vendéglő, különös hangok, illatok. Mint egy szivacs, valósággal szívtam magamba az új élményeket. Aztán erőt vett rajtam a fáradtság s kitaláltam, hogy vacsorázok valami tipikusan helyit. Csakhogy nem ment épp ilyen egyszerűen. Akárhány vendéglőbe mentem be, nem találtam se angol menüt, se senkit, aki beszélt volna angolul. Tanulság, máskor koreaiakkal kell jönni.              Másnap meg is ismerkedtem vendéglátóinkkal, átköltöztünk Yongin-be, Szöul déli részébe. Kicsit csalódott voltam, hogy hadiszállásunk nem a központban lesz, de egy ekkora városban teljesen normális, ha az ember két órányira van a turisztikai látványosságoktól. Panaszra nem lehet okom, mert szinte hegyek között vagyunk, körülöttünk mindenütt erdő, színpompás virágok, egy informatikai kutatóközpont a természet lágy ölén. Előre örülök neki, lesz hol kirándulni. Jóformán be se rendezkedtem, máris kitaláltam, induljunk el felfedezni a környéket.  

                  A rövid séta után következett a megnyitó. Ekkor érzékeltem először, milyen is az ázsiai pontosság. Ezek aztán be tudják osztani az időt. 10-20 perces időintervallumok, mindig megvan, mikor mit kell csinálni s el se tudják képzelni, hogy ezzel valaki ne értsen egyet. Lesz itt neked még bajod, ne félj, Panni. Már akkor csodálkoztak, mikor az első 10 perces szünetben nem ültem bent a teremben, mint mindenki más, hanem kimentem a zöldbe – minek azt nekem, mit érdekli a vezetőket, hogy süt a nap, ha egyszer ők úgy tervezték, hogy mi teremben töltjük az elkövetkező néhány hetet. Valószínű az a magyarázata, hogy nagyon kis helyre vannak összezsúfolva. Attól függetlenül, hogy dolgoznak, tanulnak, sportolnak vagy szórakoznak, minden falak közt zajlik. Pedig most tökéletes az idő, még a nyári kánikula előtt vagyunk, de már hétágra süt a nap – pont úgy, hogy az ember kikívánkozzon a szabadba. De erről lemondhatok egy időre. Sebaj, vannak egyéb érdekességek. Például az esti fogadás. Mar ötkor ott kellett lenni, kötelező ismerkedés, névjegykártyacsere. 16-on vagyunk hét országból: Lengyelország, Csehország, Törökország, Bulgária, Románia, Azerbajdzsán és Üzbegisztán. Mind a kormány alkalmazottjai. Azért gyűjtöttek össze, hogy megszerezzenek minden szükséges információt ezen államok IT helyzetéről ugyanakkor megtanítsák nekünk a dél-koreai csúcstechnikát. Hat van is mit tanulni tőlük. Elektronikus kormányzat (eGovernment) terén negyedikek a világon, 80%-os mobil és több mint 70%-os szélessávú internet használat. Rekordidő alatt a semmiből egy új, más világot teremtettek.  

No de térjünk vissza a fogadáshoz: miután mindenki előadta, hogy örül annak, hogy itt vagyunk, mi is elmondtuk ugyanazt sűrű hálálkodások közepette. Hát tényleg nagy dolog, hogy biztosítják utunk, szállásunk, kajánk s ráadásul hétvégeken még programokat is szerveznek. Soha nem volt ilyen úri jó dolgom. Milyen más volt mikor diákként minimális ösztöndíjjal stoppal jártam a világot. Mindig korgott a gyomrom, itt pedig valóságos kajahegyek várnak. Már első este mindet sorra akartak kóstoltatni velünk, én pedig rettenetesen élveztem, mert eddig sokat nem tudtam az ázsiai konyháról, itt viszont minden ínyencséget kipróbálhattam: kimcsi (nemzeti eledelük), különböző főtt, sült illetve nyers halak, kagylók, kaviár, lazac, osztriga, rák, polip és sok más ismeretlen tengeri herkentyű. Japán szusi, kínai átlátszó laska, különböző húsok édes-pikáns szószban, furcsa zöldségek agyon csipőspaprikázva – csak győzze az ember. És ha ez még mindig nem elég, következik az édességes részleg. Iszonyatos mennyiségű finomságot dobtak fel, s minden gyönyörűen volt tálalva – mi szem szájnak ingere. Vajon ezekbe a vékony emberekbe hogy fér el ilyen sok kaja? Mind soványak, különösképp a nők – mintha valamennyien megtartották volna 13 éves alakjukat.

          Alig vártam a hétvégét, hogy végre közelebbről is megnézhessem Szöult. Hisz itt vagyunk egy köpésre tőle s mégse volt lehetőségünk bemenni a központba. Pedig mennyi látnivaló van. A csillogó-villogó felhőkarcolók keverednek a több száz éves kő- és fapalotákkal, a fővárosi nyüzsgés a parkok csendjével s e kettősség különös hangulatot ad a városnak. Mindig ezt éreztem, mikor bementem Szöulba, ezt a pezsgést, vibrálást, valahogy sose volt elég belőle. Eleinte a csoporttal mentem, aztán úgy döntöttem, jobb egyedül, hisz eddig szinte mindig egyedül jártam a világot – így sokkal több dolgot látok. Mert az emberek általában kényelmesek, nem akarnak túl sokat gyalogolni, nagy reggeli-, ebédszüneteket tartanak, beérik egy múzeummal egy napra. Én viszont nem. Tudva, hogy kevés időm van, minden percet ki akartam használni – hisz lehet, ez életem egyetlen lehetősége.

           Lenyűgözött a királyi dinasztia építkezése: minden annyira egyszerű, mégis szép. Palotáik teljesen mások, mint amit mi Európában megszoktunk. Sokkal kevesebb pompa, csillogás, mintha nem is uralkodók, hanem átlagemberek lakták volna. Sok egyforma kis házikó, emitt a királyi lakónegyed, amott a királynői, aztán az ágyasok, akik közt nagy volt a versengés, ki szüli a legerősebb, egészségesebb fiúgyermeket, hogy majd az vehesse át a trónt. Nemcsak egymás közt harcoltak, de a király sem érezhette magát teljes biztonságban, ezért evett fa helyett ezüstpálcikákkal – ahogy azok a mérgezett étellel érintkeztek, megfeketedtek. Mai napig is Korea az egyetlen ország, ahol fémpálcikákkal esznek (elárulom, sokkal nehezebb).

            Legnagyobb örömünkre kifogtuk a királyi őrség díszfelvonulását, sőt, utána be is öltözhettünk egyenruhájukba. Fogtam a hasam a nevetéstől, mert a kicsi vágott szeműek megkértek, hogy lefényképezhessenek. Turisztikai látványosságnak számítottunk! Pedig a fővárosban sok az európai. De ha eltávolodunk tőle, egyre kevesebb „fehér embert” látni, nemegyszer vettek körül a gyerekek, fotóért könyörögve. Nagyon érdekesek a koreai kicsik. Úgy tűnik mind egyformák, izegnek-mozognak, visonganak, kiabálnak, csintalankodnak. Az akváriumban láttam több kisiskolást s ami nagyon tetszett, mindeniknek ott a nyakában egy cetli, hova tartozik + telefonszám. Bele is botlottam egy elkeseredetten zokogó, előre-hátra futkorászó pici kislányba, aki elvesztette csoportját. Jó volt látni, ahogy az első felnőtt vette a telefonját és segítségére sietett. Annak ellenére, hogy nagyváros, az emberek odafigyelnek egymásra, segítik egymást. Többször fordult elő, hogy látva térképpel kezemben rámkérdeztek, mit keresek. Aki tudott angolul mindig szívesen elmagyarázta, mi merre s ha nem volt túl messze el is kísértek.

            Az akváriumnál tartottunk: sose láttam még ilyen szép halakat s főleg ennyit egy helyen. A sok kicsi között én is gyereknek éreztem magam s tátott szájjal csodáltam a különleges vízi lényeket. Valósággal leszobroztam egy-egy tengeri szörny előtt. Már látom magamat, az első adandó alkalommal a búvárkodást is ki fogom próbálni. Egyelőre viszont be kellett érjem hajókázással a várost átszelő folyón. Persze, ettől is el voltam ragadtatva, nagyon szép Szöul a Han folyóról nézve. Aztán vásárolni vittek, rengeteg szabadtéri piac van, egyiken ruhát, másikon régiségeket, szuveníreket, élelmet, elektonikai cikkeket – mindenütt mást árulnak. Mindeniknek külön hangulata van, ha az ember semmit se akar venni, akkor is érdemes sorralátogatni őket. Hatalmas nyüzsgés és hangzavar, azt se tudtam, merre kapkodjam a fejem. Az, hogy estére meg jobban megélénkül az egész, normális, az viszont, hogy a Dongdaemun több mint 30.000(!) üzlete hajnali ötig tart nyitva és egész éjjel tömeg van, már meghaladja az én felfogóképességem. S még ennél is furcsább a buddhista templomok órarendje: minden reggel háromkor kezdenek imádkozni, először csak a „toaca” szól, majd éneklésüket harang, dob és két speciális faeszköz hangja kíséri. Teljesen beleéltem magam szertartásaikba, behúzódtam egy-egy sarokba és hosszassan hallgattam a szerzeteseket, figyeltem a hívek átszellemült arccal való térdepelését vagy folyamatos hajlongását. Az arany Buddha szobrok pedig titokzatos arccal fogadják az imát, gyertyákat, mécseseket, áldozatot – gyümölcs, zöldség és rizshegyek sorakoztak körös-körül. A templomon kívül pedig sokezer lótuszlámpa van felfüggesztve, szél lobogtatja a rajtuk levő ima cetliket. Különös hangulata van a helynek, magával ragad, elvarázsol. És még érdekesebbek a hegyek közt rejtőzködő buddhista kolostorok.