Világjáró kalandjaim

A mexikóiak oda s vissza vannak saját nemzeti konyhájuktól. Látszik is rajtuk, szép gömbölyűek mind – majdnem, mint az amerikaiak. Na, hát én ebből köszönöm szépen, nem kérek. Röpke három hét alatt hízásnak indultam, ha így folytatom, egy év múlva majd gurulhatok haza. Az a baj, hogy az egyetemi kantin tulajdonképpen egy gyorsétkezde, ahol hamburgert, instant levest és sok zsíros mexikói ételt adnak. Furcsa kombinációk vannak: például a kukoricából készült tortillát leöntik paszulypürével s melléje rizset tálalnak. Pfuj! És a konyhás néni az ujjával beleturkál a rizsbe, hadd lám átmelegedett-e. Ha ez ilyen az egyetemen, milyen lehet az utcai árusok tisztasága? Én nem vagyok szívbajos és tényleg mindent megkóstolok (annak idején Koreában a bogárlárvát is kipróbáltam), de bizonyos dolgok engem is kikészítenek. Képzeljétek, a friss gyümölcsöt megszórják csípős paprikával. Vagy cukor helyett sót tesznek rá. Sőt, mar olyan gyümölcssalátát is ettem, hogy az apróra kockázott görögdinnye mellett (itt egész évben szezonja van) ott vigyorogtak az uborkaszeletek. De van ennél is rosszabb: csilis csokoládé, meg édes-csípős szopóka, és hogy tovább fokozzam: csilis, fahéjas, csokoládés főtt csirke, a híres mole. Nem nekem találták ki…

Azonban szenzációs a sok déligyümölcs és frissen facsart gyümölcslé: mangó, papaya, guajava, guanabana, de legizgalmasabb az ananásszal dúsított kaktuszlé. Azt persze inkább ne nézzük meg, mennyire fekete a gyümölcsöt aprító bácsi keze.

Ennél mocskosabbak csak a helyi buszok. Kamionnak nevezik, és valóban úgy néz ki, mintha egy háború előtti teherautó oldalába ablakokat vágtak volna. Láttam én mar Olténiában is ronda mikrobuszokat, de ez minden képzeletet felülmúl. Úgy zötyög, mintha egy marék ócskavasat összetákoltak volna, ráadásul hihetetlenül lassú és betér minden kis mellékutcába, nehogy a kedves kliensnek egy saroknyit gyalogolni kelljen. Így a 15 perces út több mint egy órát tart – rettenetes. Ennél a sebességnél az emberek lazán felugrálnak, mivel az ajtó mindig nyitva van. Először azt hittem, nem látok jól, aztán megszoktam, hogy ha stopnál vagyunk vagy épp veszünk be egy kanyart, hopp megjelenik még egy  utas. Ezek után mar nincs mit csodálkozni azon, hogy mindenki ott száll le, ahol neki éppen jólesik. Ha egyik utas tíz méterrel odébb lakik, mint az előtte leszálló, természetes, hogy a busz kétszer fog megállni. Ezzel szemben, ha te szép türelmesen állsz a megállóban, úgy elhajt melletted, mint a burung. Hat én honnan tudhattam volna, hogy hevesen kell integetni, mert másképp rád se bagózik? Tanul az ember. És ha már egyszer felültél, jó helyen vagy, mert rögtön szóba elegyednek veled, kérdezősködnek, ha nem tudod, hol kell leszállnod, készségesen elmagyarázzák. Sőt, annyira barátságosak, hogy képesek fel órát (lemértem) pluszba gyalogolni veled, csakhogy biztos célba érj. Na, ezt melyik rohanós európai tenné meg? Igen, itt teljesen másképp mérik az időt. Semmi sem sürgős, senki se siet, fél óra, óra késés nyugodtan belefér bármelyik találkába. Apropó randi. Azt mondja valaki, hétvégén menjünk el együtt valahova. Te lelkesen beleegyezel (szerencsére elkéred a telefonszámát is), boldogan varod a szombatot, állsz az ajtóban haptákban, na mikor érkezik… erre sehol semmi. És nemcsak, hogy nem jön, de bár legalább fel sem hív, hogy ne várd hiába. Ha meg egy – két órára rá telefonálsz, nagy lazán közli, ó, hót megváltozott a programom. De az is lehet, hogy nem emlékezik a meghívásra. Na ettől üvölteni tudok. Attól se vagyok elragadtatva, hogy ahogy kiteszem a lábam a varosból a mobil sokkal drágábbá válik s más megyében mar roaminggal beszelsz. Ha meg haza küldök sms-t, nem lehet válaszolni rá csak úgy, ha beraksz a szám közepére egy egyest. Hat ezért vettem én Mexikói telefont?

Ami viszont nagyon jó, hogy meg mindig szinte 30 fok van és rendületlenül süt a nap. Nem bírok betelni vele. Már kétszer is kirándultam: Monterrey és Durango, Mexikói viszonylatban közel levő varosok (4-5 óra buszozás). Sőt, még egy pici hegyet is találtam, igaz semmi se volt rajta csak göcsörtös kaktuszok. Viszont érdekes volt a környéke. Hidegvölgyre emlékeztet (Vásárhely cigány negyede), azzal a különbséggel, hogy ide meg szerintem fehér ember nem tette be a lábát. Mert az urak feltaxiznak, ha meg akarják nézni Dél-Amerika második legnagyobb szobrát.

En viszont örvendtem, hogy végre gyalogolhatok. Kicsit furcsa szemmel néztek, főleg mikor bekérezkedtem egy boltba pisilni. Az egy dolog, hogy az utcán főznek és esznek, de hogy a vécé a kaputól pont öt lépesnyire van és egyetlen vékony függöny takarja csak, hát ez azért több a soknál. Nem figyelnek az ilyen apróságokra, mint ahogy tisztaságmániásoknak se lehet nevezni őket. De nekem úri jó dolgom van, mert az egyetem hetente egyszer küld egy takarítónőt, aki helyettem letörli a port és kisikálja a lakást, reggelente különbusz visz be, nehogy elfáradjak attól a félórás gyaloglástól, este valaki hazakocsikáztat, nehogy leüssenek, egyszóval kényeztetnek.

Az elején kicsit berzenkedtem a munkaprogramtól, most már viszont hozzászoktam, hogy 8-tol 9-ig bent vagyok az egyetemen. Annak idején Bukarestben fel voltam háborodva, hogy délután 6-ra erek haza, ez az óra nagyon keséinek tűnt. Csakhogy a minisztériummal ellentétben itt nagyon jó a hangulat. Ilyen környezetben élvezet dolgozni. Megfordultam már egy pár egyetemen, de ilyet meg nem láttam. Ez az egyetem olyan, mintha nem egy intézmény, hanem egy nagycsalád volna.

Nyugdíjba vonult a hetvenéves rektor. Ennek örömére nagy búcsúbulit rendeztek, ünnepélyes felvonulás, dobpergős zászlófelvonás, himnusz, egyetem himnusza, minden tanár tógába öltözve – legnagyobb örömömre én is (életemben először). A sok hivatalos beszéd után elbúcsúzott a rektor, és olyan szívhez szólóan beszélt, hogy sokan elsírtak magukat. Aztán hosszú sor kígyózott, hogy sorra megölelhessek őt munkatársai. Mindenkihez volt két jó szava, valóban közel állt ezekhez az emberekhez. Olyan bensőséges hangulata volt az egésznek, olyan könnyfakasztóan szép volt, hogy csak halat adtam a Sorsnak, milyen jó helyre hozott.

        Hajnali öt óra s én csak forgolódom. Persze, hisz nálunk már ebédidő, tul sok ez a nyolc óra időeltolódás. Ilyén messze meg sosem voltam az otthonomtól… S hát meg ilyén hosszú időre: egy kerek év… te jó ég! Japán sincs sokkal közelebb, de ott teljesén más volt, elejétől fogva tudtam, hogy csak egy hónapra megyek. És ott a tanulás volt a cél, ide viszont dolgozni jöttem. Megpályáztam egy ösztöndíjat, tanítani és kutatni fogok a Torreon-i szociológia egyetemen. Nem egészén úgy sült el, ahogy én elképzeltem. Tulajdonkeppén azért jöttem, hogy minél többet utazhassak, bejárjam az egész országot, sorra megnézzem a nevezetés látnivalókat. Erre már a legelején kiderül, hogy itt a munkaidő reggeltől estig tart (mert délben ott a szieszta), az emberek szinte az egyetemén laknak, ami nem volna olyan nagy baj, mert munkaidőben lehetne sétálgatni, beszélgetni, emailezni, de amilyen peches vagyok, kifogtam egy  munkamániás főnököt. Bemutatkozásként elmagyarázta, hogy ő nagyon kemény ritmust diktál, megszállottként napi 17 órákat dolgozik. Na, puff neki!              

Ennél már csak az érkezésem volt rosszabb: láttam a repülőből, hogy tényleg nagyon kopár a hely, sehol semmi csak egy-egy kaktusz meg kiszáradt pálmafa, előretudtam, hogy évente kb. annyi eső esik, mint otthon egy  nap alatt, de arra mégsem voltam felkészülve, ami fogadott. Vad szel kavarta a homokot, az embernek a haja, orra, szája, szeme megtelik porral, kiszárad a torka, úgy érzi, szuszogni se tud, csak köhög és kínlódik. Kicsivel jobb a helyzet, ha bemész a házba, de ott is döbbenetes, ahogy vastagon ül a por mindenen. Otthon ha hónapokig nem takarítasz, akkor sem néz ki ilyen förtelmesen egy  lakás. Mivel az ajtók és ablakok nem zárnak rendesen, hát mindenütt beszivárog a homok. És ha látnátok, milyen természetes ez az itteniek számára! Meg se parittyázzak. Úgy látszik, lehet a sivatagban is élni. Majd csak belejövök én is.              

Az utam is izgalmas volt. Több mint 40 órát tartott, de csak azért nyúlt ilyen hosszúra, mert miután vártam négy órát Londonban, meg rá kellett tegyek két óra semmittevést – késéssel indult a gép. S mikor már majdnem landoltunk Mexico City-ben, hat egyszer csak kiderült, a pályánkon már van egy gép, mire hirtelen újra felszálltunk, anélkül, hogy elértük volna a földet. Na, ezt élveztem. Ha már így alakult, megkértem a szomszédomat, cseréljünk helyet és negyed órán keresztül gyönyörködtem a huszonhárommilliós főváros fényáradatában. Ilyet én meg sose láttam. Aztán valahogy nagy nehezén átverekedtem magam a határon, szerencsére nem vizsgálták meg a csomagomat. Ez is egy érdekes találmány: mindenkinek meg kell nyomni egy  gombot, ha zöldet jelez, szabad utat kap, ha viszont pirosat, mindenét átkutatják. No, ez hiányzott volna az én pálinkámnak és jó hazai kolbászkámnak. És ha már akaratom ellenére Mexico City-be kerültem, hát elvittek egy úri hotelbe. Így működik ez mindén rendes légitársaságnál. Ha nem a te hibádból késed le a csatlakozást, automatikusan áttesznek a következő gépre, és ha pont este érkezel, hát megetetnek és elaltatnak. Ugyanígy jártam Amszterdamban is, mikor először mentem konferenciázni a minisztériumból. De míg ott csak másnap este volt hely, itt a hajnali gépre raktak, úgyhogy csak pár órát elvezhettem a szálloda kényelmét.              

De ne panaszkodjak annyit, mert vannak pozitívumok is. Például jó meleg van és állandóan süt a nap. Igaz, hogy éjszakára lehűl, de hát ez természetes a sivatagban. És hihetetlenül kedvesek az emberek. Mindén egyes alkalommal, amikor találkozol valakivel, megkérdik, hogy vagy, örvendenek, hogy jól vagy, szép napot kívánnak, kezet adnak, megpuszilnak (csak egyszer), esetleg meg is ölelnek. Röpke két nap alatt több mint 50 embernek mutattak be, a kertésztől kezdve el egészen a rektorig. És nagyon jólesett, amikor többen is azzal fogadtak, már hallottak híremet, mert volt rólam egy cikk a helyi egyetemek közös újságában.