Világjáró kalandjaim

Az egyik legszebb hely Ladakhban a phuktali kolostor volt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy sok száz évvel ezelőtt a szerzetesek meg tudták építeni ezeket az erődtemplomokat a félelmetesen meredek sziklafalakra. Ráadásul olyan kilátás nyílt az ablakból, hogy az embernek elállt a lélegzete. A lámák bőséges reggelije után elindultam felfedező útra a kanyonban. Közben eljátszottam a gondolattal: ha tíz napig gyalogolnék a folyó mentén, visszaérnék Lehbe. De annyira nem voltam bátor, hogy ezt egyedül sátor nélkül bevállaljam. A motorozást is elengedtem. Kénytelen voltam búcsút venni a koreai barátomtól, mert túl veszélyes volt az a főút Manali felé, amerre ő ment. Lee megölelt, majd elmondta, mennyire örül, hogy megismert, mert még életében nem találkozott olyan emberrel, aki kedvenc főhősére, Zorbászra, a görögre emlékezteti. Fiatal korában munkamániás volt, mint mindenki a környezetében, de ez a könyv megtanította arra, hogy élvezze az élet örömeit. Azóta minden évben visszatér a magas hegyek világába.

Én is ezért szeretek utazni: olyankor a jelen pillanatban tudok lenni, és teljes mértékben átadom magam a természet szépségeinek. Milyen jó, hogy általában megtalálom azokat az embereket, akikkel egy hullámhosszon vagyunk, és meg tudjuk osztani ezeket az életre szóló élményeket. A kolostorban összefutottam egy német fiúval és lánnyal, akikkel még Zanglában ismerkedtem meg. Megbeszéltük, hogy két nap múlva délben a következő városban találkozunk, és onnan együtt utazunk tovább bérelt autóval. Egy nap volt Phuktalból visszakeveredni Padumba a civilizációba. Másnap pedig Karshába stoppoltam, hogy meglátogassam az ottani kolostorokat. Aztán bekeveredtem egy ünnepségbe, ahol épp egy óriási Buddha szobrot avattak fel. Egy kicsit megcsúsztam az idővel, mire visszaértem Padumba, negyed egy volt. Bementem a kávézóba, ahol azt hittem várni fognak a németek, de már senki sem volt ott. A telefonom nem működött, úgyhogy sosem tudtam meg, miért hagytak ott. Szomorúan bandukoltam ki a város szélére, abban bízva, hogy valakinek megesik a szíve rajtam. Már többször tapasztaltam, hogy ha lelkesen és vidáman stoppolok, könnyen felvesznek, ha viszont magamba zuhanok, nem megy a stoppolás sem. Legalább tíz autó megállt, de csak pár kilométerrel tudtak volna segíteni. Ahogy mondtam, hogy a száz kilométerre lévő kolostorba szeretnék eljutni, mind azt tanácsolták, inkább majd reggel korán próbálkozzak. A Himalájában az az aranyszabály, hogy hosszú útra korán kell elindulni, mert sosem lehet tudni, milyen kalamajkába keveredik az ember. Ha sejtettem volna, mi vár rám, biztos nem indultam volna el.

Négy óra körül megállt egy autó, kiderült a sofőr éppen indult haza Rangdumba. Hét órakor már az út felénél jártunk, gyönyörű gleccsereket hagyva magunk mögött, amikor hirtelen egy hatalmas kőrakás állta utunkat. Négyezer méteren nincs kerülőút, ilyenkor az egyetlen lehetőség megvárni, amíg az útépítők helyrehozzák a kőomlás által okozott károkat. Két markológép és tíz munkás dolgozott keményen. Adtam nekik almát és kekszet, amit a sofőröm annyira értékelt, hogy felajánlotta a hálózsákját, meg ne fagyjak. Jó tett helyébe jót kapsz. Cudar hideg volt napnyugta után, minden ruhámat fel kellett venni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett tudni, hány órát tart az akció. Megnéztem a térképen, hogy milyen messze van a mögöttünk lévő utolsó falu, hátha vissza tudok menni oda, de egész éjszaka gyalogolhattam volna. A Himalája türelmet és alázatot tanított éppen. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor tizenegy órára elkészült az út. Végül majdnem egy óra lett, mire megérkeztünk a faluba. A bácsi azt javasolta, ilyen későn ne kezdjek el panziót keresni, inkább hazavisz. Átvillant a fejemen, hogy vajon megbízható ember, de rögtön megnyugtattam magam, a buddhisták annyira tiszták és őszinték, hogy a légynek sem ártanának. Kellemes meglepetés volt, hogy a felesége fogadott a konyhában, éppen nekilátott vacsorát főzni. Leültettek, jakvajas teával és aprósüteménnyel kínáltak, mintha kora délután lett volna. Hamar elkészült a szokásos étel, már az sem zavart, hogy a hatalmas adag rizs mellé csak nagyon kevés zöldséget kapok. Hús sehol sem volt, de nem is hiányzott, mivel kilencven százalékban vegetáriusnak tartom magam. Vacsora után megkerestem a törökvécét, majd szerényen megkérdeztem a nőt, hol tudnék kezet mosni. Teljes komolysággal visszakérdezett:

– Nem ér rá holnap reggel?

Nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy elkezdjem magyarázni neki, én otthon minden este tusolni szoktam, sőt néha egy órát ülök a sós, forró fürdővízben, az aurámat tisztítva. Végül kiment, hozott a patakról friss vizet, és a kezemre öntötte. Addig már megtanultam, hogy mindig legyen nálam szappan és vécépapír, mert nem minden házban találom meg ezeket a luxuscikkeket. Ahogy néztem a koszos tálat úgy döntöttem, jobb, ha kivételesen elengedem a fogmosást. Másnap reggel korán szinte kizavart a néni a házból, mert éppen sietett valahová. Kifizettem a szokásos ezer rúpiát (tíz eurót), sőt még a benzinpénzt is, bár nem várták el, majd elindultam stoppolni. Nagyon hálás voltam a néninek, amiért befogadott az otthonába. Közben azon morfondíroztam, vajon ezt hány európai feleséggel lehetett volna eljátszani az éjszaka közepén.

Jó ideig gyalogoltam, mert nem volt forgalom, de nem siettem sehová. Csak gyönyörködtem a tájban, és rábíztam magam a gondviselésre. Ha az ember nem tudja, mivel fog utazni, meddig fog eljutni, kivel fog találkozni, mit fog enni, és hol fog aludni, valahogy átéli a teljes szabadság állapotát. Most is sikerült megtalálni a megfelelő embereket. Két kedves buddhista fiú vett fel, akik elmesélték, hogy milyen jó túraútvonalak vannak a Suru völgyben. Nekem viszont kezdtek fogyni a napjaim, ezért úgy döntöttem, ezt a kalandot kihagyom, és folytatom utamat. Pár órával később megálltunk egy kis faluban ebédelni, én pedig szokásomhoz híven felajánlottam, hogy meghívom őket. Tudtam, hogy a dal lencsefőzelék mindenhol olcsó, de nagyot néztem, amikor a végén kb. másfél eurót fizettem. És végre sikerült papayát meg gránátalmát vásárolni. Micsoda boldogság. Kargil városa nem tetszett, úgyhogy mentem is tovább. Felvett egy muzulmán öreg, aki a négy fiával utazott. Nem éreztem biztonságban magam bezsúfolva közéjük, úgyhogy elbúcsúztam, amikor megálltak teázni. Közben elgondoltam, milyen jó, hogy még azt is megválogathatom, kinek az autójába ülök be.

Két nap alatt visszaértem Lehbe, közben meglátogatva Mulbekh, Basgo és Alchi híres kolostorait. Az utóbbi csalódást okozott, mert az egyik legnépszerűbb turistalátványosság, ezért a bejáratnál valóságos bazár fogadott. Fura volt elvesztődni a tömegben. Még jó, hogy nem egyedül érkeztem. A lány, aki felvett, felajánlotta, hogy járjuk körbe együtt a templomokat. Aztán pár órát utaztam vele, mire meghívott, hogy látogassam meg Kasmírban. Nem ez volt az első eset, hogy valaki felajánlotta az otthonát, de ő azzal búcsúzott, hogy bármikor mehetek, és egy egész hónapot lakhatok nála, miközben majd mindent megmutat a környéken. Most már értem, hogy sokan miért jönnek Indiába fél évre. Ugyanígy barátkoztam össze Semmel is. Ő volt az a hegyivezető lány, akivel az első túrámon ismerkedtem meg. Kiderült, egy lehi szállodában dolgozik, úgyhogy meghívott magához. Hatalmas élmény volt forró vízzel zuhanyozni, tiszta ágyban aludni, és kimosni minden ruhámat. Lelkesen teregettem, amikor megjelent Sem egy nagy tál szennyessel. Tátva maradt a szám, amint kiderült, hogy viszi le az egészet a patakra, mert úgy gondolja, a mosógép árt a ruháinak.

Egy pihenőnap után készen álltam a következő nagy kalandra: gyalogtúra a Stok Kangri körül, a Markha folyó völgyében. Ez az egyik legnépszerűbb túra a környéken, szerencsére én augusztus végén indultam, elkerülve a tömeget. Nem sokat készültem az útra, csak vettem egy kis kesudiót meg aszalt mangót, kértem kölcsön Semtől egy kis hátizsákot, és beszélgettem pár emberrel, aki már végigment rajta. Alig indultam el Zinchan falujából, amikor összefutottam Konnal, a hegyivezetővel, aki egy amerikai csoportot kísért. Felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk, de ők a hatnapos távot nyolc napra tervezték, úgyhogy csak egy teázás idejére maradtam. Továbbmenve két cseh bácsival találkoztam, akik nem tudták, hogy bármelyik hegyi faluban meg lehet szállni, ezért hatalmas hátizsákban cipelték a sátrat és az ennivalót a nagy útra. Elmondtam nekik, hogy mivel a környéken nincsenek üzletek, a teaházakban nem csak félpanzió van, de ebédre is csomagolnak ételt. Tíz kilométerenként voltak a falvak, de én jó formában voltam, úgyhogy bevállaltam a napi húszat. Az első szálláson egyedül voltam, de a házigazda öt éves fiával nagyon jól elszórakoztattuk egymást. Egy ideig jógázott velem, aztán felfedezte a víztisztítómtól. Ilyen csodát még sosem látott, rögtön lecsapott rá. A Steripen UV sugarakkal működik, a gyerek lézerkardnak használta. Másnap alig bírtam rávenni, hogy adja vissza, mert még szükségem lesz rá.

Skyu felé gyalogolva csak jakokkal találkoztam, így egy kicsit magányosnak éreztem magam, de az égiek megint a segítségemre siettek. A falu központjában három nagyon poros német futóba botlottam. Egy ideig beszélgettünk, mondtam melyik szállásra igyekszem, majd elbúcsúztam tőlük. Fél órával később, amikor megérkeztem, már ott vigyorogtak a teaház bejáratánál. Úgy látszik, ők is társaságra vágytak. Két órát vártunk a tulajdonosra, aki a földeken dolgozott, és csak napnyugtakor indult haza. Nagyapó jóval korábban megérkezett, de nem nyitott ajtót nekünk, csak leült a bejáratnál és mantrázott. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy szeretnénk bejutni a vendégszobába, de nem zavartatta magát. Hozott egy kis sárgabarackot, hogy hallgassunk. Előre örültem, hogy a kert végében találtam egy tákolmányt, amit zuhanyzónak neveztek. A napelemes rendszernek köszönhetően forró víz is volt, teletöltöttem két vedret, és meg is volt az esti pancsolás.

Várakozás közben jógáztunk, bár a srácok azt mondták, nincs szükségük nyújtásra, mert meg sem kottyant nekik a mai táv. A Markha-völgy, ami nekem az utazásom fénypontja, nekik csak egy kis laza bemelegítés. Szoktatják a szervezetüket a magassághoz, hogy majd két hét múlva ultramaratont tudjanak futni ötezer méteren. Mike, aki az egészet szervezte, elmesélte, hogy amikor negyven éves lett, és jött az életközépi válság, úgy mászott ki a depresszióból, hogy elkezdett futni. Egyre hosszabb távokat teljesített, végül eljutott oda, hogy 170 kilométert is meg tudott tenni. Aztán kilépett a munkahelyéről, és alapított egy kis utazási irodát, ahol hozzá hasonló őrülteknek szervez túrákat magashegyekre. Van még hová fejlődnöm.

Másnap még együtt reggeliztünk, aztán elbúcsúztunk, hisz én nem tudtam tartani a fiúk tempóját. Hamarosan egy másik csapattal találkoztam, akik csak pici hátizsákkal gyalogoltak. Kicsit később megjelentek az öszvérek is, sátrak, matracok, edények, élelem, sőt egy egész konyha volt felkötve a hátukra. Vannak lakatlan vidékek Ladakhban, ahol csak így lehet túrázni, itt viszont sok teaház volt, nem értettem, minek ekkora felhajtás. Ráadásul a sok öszvér, a hegyivezetők és a szakácsok sokba kerülnek. Persze az is lehet, hogy valaki nem nézi meg a lehetőségeket, csak lát egy ilyen ajánlatot, és rögtön kifizeti.

A legfurább történetet egy francia fiútól hallottam. Eltervezte, hogy megmássza a Kang Yatse csúcsot, mert már járt pár hatezresen. Előre befizette az ötszáz eurót egy ügynökségnél, majd csatlakozott egy húsz fős csoporthoz. Busszal elvitték őket a túra kiindulópontjára, ahol megmérték mindenkinek a vérnyomását. A hegyivezető nem volt megelégedve a srác vérnyomásával, ezért kijelentette, hogy nem indulhat el. Hiába mondta a fiú, hogy minden rendben van, elküldték. A pénzét viszont nem adták vissza. Bánatában a Markha-völgyben túrázott, majd felment a Kang Yatse alaptáborába, ahol kiderült, hogy a húsz fős csapatból többen hegyibetegek lettek, és nem jutottak fel a csúcsra. Indiában bármi megtörténhet.

A következő furcsaság, amibe belebotlottam, egy fehér autó volt a patak közepén. A sofőr úgy gondolta, át tud hajtani a vízen, de elszámolta magát. Nemsokára jött egy másik kocsi, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kihúzta az autót, de utána már nem indult a motor. Nem tudom, mi lett a történet vége, mert még sok kilométer volt előttem, így folytattam utamat. Olyan autót is láttam, aminek az első kereke úgy beragadt a sárba, hogy se előre, se hátra nem tudott mozdulni. Pár órával később arra járt egy dzsip, és kihúzta a pórul járt sofőrt.

A következő faluban egy régi ejtőernyőből kialakított kis sátornál megálltam egy chai masalára, a kolostorba viszont nem tudtam bemenni. Ezen az úton minden templomot zárva találtam, közülük sok teljesen elhagyatott volt. Az egyetlen hely, ahova fel tudtam mászni, az a Hankar melletti romos erődítmény volt. Ki voltak téve a táblák, hogy veszélyes, de nem hagyhattam ki ezt a kísérteties helyet. A tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a völgyben zöldellő oázisokra és a hatalmas, kopár hegytömbökre.

Nem terveztem el, hogy hol fogok aludni, így kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik falu szélén a német fiúk vártak. Gondolták, hogy napnyugta körül fogok megérkezni, ezért kijöttek elém. Foglaltak nekem egy szobát az egyik teaházban. Így megint együtt jógáztunk, homoktövis szörpöt ittunk, vacsoráztunk és gyönyörködtünk a csillagos égben. Itt már nagyon magasan voltunk, és nem zavart a fényszennyeződés. Úgy tűnt, olyan közeliek a csillagok, hogy szinte meg lehet érinteni őket. Többek között az éjszakai égbolt az, ami mindig visszahív engem a Himalájába. Ez a lenyűgöző látvány, ez a felfoghatatlan misztérium egy kicsit közelebb visz Istenhez. Eszembe jutott egyik kedvenc Márai idézetem:

 „S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. … Tovább kell menned, hiszen dolgod van. … Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.”

A következő nap már nehezebb volt, mert el kellett jutnom Nimalingba, 4840 méterre. Lassan haladtam, hisz tudtam, ez a sikeres akklimatizáció titka. Átgázoltam néhány patakon, majd elhagytam az utolsó falut is, realizálva, hogy itt már csak magamra számíthatok, ha valami baj lenne. De minden rendben volt, a térdem tökéletesen működött, a fejem sem fájt, egyetlen apróság zavarta meg a lelki nyugalmamat: lemerült az elem a víztisztítómban. Előkotorásztam a hátizsák mélyéről a Micropur tablettámat, és fél óra múlva már iható volt a patakvíz a kulacsomban. Ettem egy kis mangót (az egyik legjobb dolog a világon), majd folytattam utamat a szűk kis hegyi ösvényen. Nemsokára felbukkant a Kang Yatse fenséges, hóborította csúcsa. Egy pillanatra bevillant, milyen jó lenne meghódítani, de a racionális énem rögtön szólt, hogy most nem vagyok felkészülve egy 6400 méteres hegyre. Már az is elég nagy kihívás volt, hogy magasabban aludtam, mint a Mont Blanc. Nimaling volt az egyetlen hely, ahol teaház helyett sátrak fogadtak, akárcsak egy alaptáborban. Ugyanúgy, mint eddig, itt is több fogásos meleg vacsorával és teával vártak. Aki végigjön a Markha túrán, mind ebben a táborban alszik, úgyhogy itt megtaláltam mindenkit, akivel az elmúlt pár nap alatt megismerkedtem. Jó volt bandázni egy kicsit a többiekkel. Nem sokat aludtam a magasság és a hideg miatt, ráadásul egész éjjel olyan erős szél fújt, azt hittem, rám borítja a sátrat. Hajnalban havazni kezdett, így egy porcikám sem kívánt kibújni a sátorból. Végül a napkelte és a reggeli chapati illata mégiscsak kicsábított. Bekérezkedtem a konyhasátorba, és annyi teát ittam, amennyit csak bírtam, felkészítve szervezetemet a nagy napra. Egy kicsit tartottam az 5200 méteres hágótól, de olyan jól elbeszélgettem a francia fiúval, hogy szinte észrevétlenül felértünk. Ilyen magasságban igaz az a mondás, hogy maradj a jelenben, és mindig csak a következő lépésre fókuszálj. Bármennyire is nehéz lenne, egy lépést mindig meg tud tenni az ember. Aztán még egyet, és még egyet.

A felhők mögül néha előbukkant a Karakorum egyik oldalon, a Nun és Kun hétezres csúcsai a másik oldalon. Megölelgettem mindenkit, ünnepeltünk egy kicsit, kifeszítettünk egy imazászlót, majd elindultunk lefele, mert elkezdett esni az eső. Gyönyörű volt az út vissza a civilizációba: bordó, lila, vörös és narancssárga színű sziklák kísértek minket. Áthaladtunk egy sziklaszurdokon, majd Chogdóba leérve stoppolni kezdtünk. Nemsokára felvett egy dzsip, és olyan szerencsénk volt, hogy pont abba a szállodába vitt Lehbe, ahol a három német srác tanyázott. Még egyszer megünnepeltük a sikeres utat, majd mindenki nyugovóra tért. Már majdnem aludtam, amikor megszólalt a telefon: az egyik fiútól egy elég nyílt ajánlatot kaptam. Mivel sosem volt még egyéjszakás kalandom, úgy meglepődtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy utasítsam udvariasan vissza. Másnap egy indiai srác ugyanezt eljátszotta, ő meg akart masszírozni, úgyhogy levontam a következtetést, máskor jobban kell vigyáznom, kit hogy ölelgetek a hegyen. De ezt a két tolakodó fiút meg a rideg németeket leszámítva, csak pozitív élményem volt. Stoppolás közben is meg túrázás alatt is jóságos, segítőkész helyieket és utazókat ismertem meg. Mintha a zord hegyek kietlen világa jobban meg tudná nyitni az emberi szívet. Most először jártam egyedül magashegyen, és rájöttem, ha nincs valaki mellettem, akire végig számíthatok, a lelkem sokkal nyitottabb és befogadóbb. Félre tudom tenni az egómat, nem az számít, hány csúcsot hódítok meg, hanem van valami mélyebb, valami magasztosabb:

“Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan mosolyog.” Wass Albert

Duett vendége Kedves Annamária