Camino a dzsungel mélyén – gyalogosan a Machu Picchura

2018. április 21. - 8:24 du. (Uncategorized)

Nem volt sok időm arra, hogy megtervezzem a perui utamat, de egy dologban biztos voltam: a Machu Picchura gyalog szeretnék feljutni, méghozzá nem is akárhogy: az öt napos Salkantay túrával. A National Geographic szerint ez az út rajta van a világ 25 legjobb túraútvonalának listáján. A másik opció a híres Inka Camino (40 km) lenne, de azt hónapokkal előre le kell foglalni és több mint 700 dollárt kérnek a négy napért, ráadásul kötelező szervezett csoporttal menni. Ha valakinek közbejön valami, például lekési a repülő csatlakozását, akkor elúszik a túra (beszélgettem egy amerikaival, aki így járt). Naponta maximum 500 ember indulhat; ami fura, hogy ebből 300 idegenvezető, szakács és sherpa. Nem szeretem a tömegnyomort, sem azt, hogy végig kövezett úton kellene gyalogolni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy a 80 kilométeres Salkantay az én utam.

A valamikori inka birodalom fővárosa, Cuzco tele van utazási irodákkal, mindenik nagy plakátokon hirdeti többek között ezt a túrát. Szerencsére nem volt szükséges az összest körbejárni a legjobb árajánlatért, mert egy kedves pesti ismerősöm előttem már kitaposta az utat. Pontosan tudtam, hová kell menni és kit kell keresni. Épp záráskor érkeztem, de a nő olyan rendes volt, hogy visszament a kedvemért, pedig már elmúlt nyolc óra. Másnap vasárnap lévén zárva szoktak lenni, tehát ez volt egyetlen lehetőségem a jelentkezésre. Részletesen elmagyarázott mindent, befizettem a száz dollárt a teljes csomagra (plusz hetvenet, ami a Machu Picchu belépti díja) és azzal búcsúztunk, hogy hétfőn hajnali négykor utánam jönnek a hotelbe.

Persze nem is én lennék, ha nem bonyolódnának a dolgok. Reggel korán várok, várok, várok, eltelik fél óra, semmi. Kezdek aggódni, vajon itt felejtettek, vagy mi történt. Európai telefonom nem működik, úgyhogy tehetetlen vagyok, az a kevés türelmem is elfogyott, ami volt. Ekkor megszán egy perui lány és felajánlja telefonját. Szerencsére beszélek spanyolul, ebben az országban mindig történik valami és olyankor jól jön a nyelvtudás. Kiderült, hogy a városban két azonos nevű szálloda van, a másikban kerestek engem. Még jó, hogy tudtam tisztázni a helyzetet és nem hagytak ott (volt, aki már járt így). Végül öt óra lett, mire felkerültem a buszra.

Négy órás zötykölődés után megérkeztünk az esőerdőben rejtőző Mollepatába (2900 m), ahol mindenki leadhatott egy öt kilós csomagot, amit felkötöttek a lovakra és kis hátizsákkal indult a túra. Milyen jó, hogy én a Caminón megtanultam a lehető legkevesebbet csomagolni, itt napközben csak vízre és esőköpenyre volt szükségem. A reggelit, ebédet és vacsorát biztosították, melléje teát vagy igazi perui forró csokit adtak, el voltam kényeztetve. Eszembe jutott, hányszor túráztam hatalmas hátizsákkal a Kárpátokban, ahol cipelni kellett a teljes felszerelést, sőt még az élelmet is egy egész hétre. Itt kaptunk sátrat és matracot, sőt aki nem hozott, hálózsákot is tudott bérelni. Micsoda luxus.

Kiderült, olyan népszerű a túra, hogy még az esős évszakban is minden reggel indulnak csoportok. Bár azt ígérték, hogy maximum tizenöten leszünk, végül egy tizennyolc fős csapat verődött össze. Az elején úgy gondoltam, ez túl sok, de hamar kiderült, mindenki szimpatikus és még a tempót is bírja. Általában egyedül vagy a barátaimmal kirándulok, fura volt Peruban idegenekkel túrázni, de olyan szerencsém volt, hogy mindig kedves emberekkel hozott össze az élet. Azt mondják, aki pozitív, az hasonló rezgésű személyeket vonz be. Hamar megismerkedtem túratársaimmal: Észak-Amerikából, Nyugat-Európából és Brazíliából jöttek, (utólag kiderült, volt, aki ugyanezért az útért 300 vagy 400 dollárt fizetett). Mivel én mindig kevés pénzzel jártam a világot, hamar megtanultam, hogyan lehet a legolcsóbb lehetőségeket felkutatni. Van, aki még nálam is profibb (Körbebiciklizték a Földet).

A Salkantay túrát egyedül is végig lehet járni négy nap alatt, de találkoztam egy párral, akik épp túl voltak rajta és nagyon nem ajánlották. Tönkrement a válluk a sok cipekedéstől, az átázott bakancs felsértette lábukat, nem volt hol megszárítsák ruháikat, többször eltévedtek és egyszer egy lezárt ösvényre keveredtek, amelyet a sok eső miatt elmosott a víz, így kénytelenek voltak fél napot gyalogolni visszafelé. Mennyivel kényelmesebb a szervezett túra, ahol az elején meg a végén kisbusszal szállítanak, minden hajnalban forró teával ébresztenek a sátorban, palacsintát sütnek reggelire; mire bárhová megérkezünk, már gőzölög a finom étel és vár a kész sátor. Könnyű megszokni a jót.

Első nap 4300 méterre jutottunk fel, ami az Alpokban már szép teljesítménynek számítana. Nekem meg se kottyant, hisz előtte akklimatizálódtam a Huayna Potosín. Különleges volt a buja trópusi esőerdőből átváltani alpesi növényzetre majd felérkezni a kopár sziklák közé, karnyújtásnyira egy gleccsertől. Felettünk magasodott teljes szépségében a két hegyóriás: Humantay és Salkantay. Egész úton látnunk kellett volna őket, de felhőbe burkolóztak, csak estére bukkantak fel. Mire kiértünk a Humantay tóhoz, legnagyobb örömünkre elállt az eső. Állítólag ez Peru egyik legszebb gleccsertava, ahogy körbejártam hol türkiz, hol sötétkék, hol meg haragoszöld színekben tündökölt. És mintegy megkoronázva az egészet, a hófödte csúcs visszatükröződött a sima vízfelszínen. Nem bírtam ellenállni a csábításnak, belegázoltam a jéghideg vízbe. Túratársaim megrökönyödve figyeltek, aztán amikor látták, mennyire élvezem, a bátrabbak jöttek utánam. Csak egy kis biztatásra volt szükségük, mint tavaly a Caminón. Szívesen úsztam volna egyet, de a gleccsertavakat nem erre találták ki. Ahogy ment le a nap, egyre jobban lehűlt a levegő, vissza kellett menni a táborhelyre (Táv: 19 km).

Soraypampán, 3900 méteren sátraztunk, aminek óriási előnye volt, hogy távol minden fényszennyeződéstől, gyönyörű csillagos ég borult ránk. Ahogy az éjszaka közepén álomittasan kibotorkáltam egy bokrot keresni, szájtátva bámultam a végtelen csillagtakarót. Legnagyobb meglepetésemre az ismert csillagképek fejjel lefele voltak, csak néztem, hogy ez most tényleg a Nagy Göncöl. Először nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem, a déli féltekén minden másképp látszik. Kifeküdtem a fűbe, és gyönyörködtem a Tejútban. Hallgattam az éjszaka csendjét és hálás voltam, amiért mindez megadatott nekem. Mintha az égiek csak fokozni akarnák boldogságomat, küldtek nekem két hullócsillagot, hatalmas fénycsóvát vonva maguk után.

Másnap hajnalban az eső ellenére lelkesen indult a kis csapat, hisz utunk legszebb és legnehezebb része várt ránk. Szűk, kanyargó hegyi ösvényen jutottunk fel a Salkantay hágóba (4650 m). A hatezres csúcs ott magasodott felettünk, kár hogy a sűrű havazás miatt semmit sem láttunk belőle. Hó borított mindent, hihetetlen volt, hogy egy nappal korábban még élvezhettük a nyári forróságot. Legnagyobb megrökönyödésemre az egyik angol túratársam ezen a napon is rövidnadrágban túrázott, mert a teherhordó lovak elvitték egyetlen farmerét. Nem tudta, hogy mi vár rá, teljesen felkészületlenül érkezett. Én örültem, hogy volt rajtam kabát, sapka, sál és kesztyű, néha még így is fáztam.

Csak indulás előtt pár nappal jöttem rá, hogy én, aki olyan nagy világjáró és tapasztalt szervező vagyok, elkövettem egy hibát: az esős évszakra vettem perui repülőjegyemet. De nem volt más választásom, mivel csak januárban tudtam utazni, amíg nem volt tanítás az egyetemen. Szerencsés ember vagyok, hisz sokan szeretnének világot látni, de idő- vagy pénzhiány miatt nem tehetik meg. Drága nagyapám is nagy utazó volt, tőle örököltem a kalandvágyamat. Most olyan helyekre is eljuthatok, amelyekről ő csak álmodozott, hála az örökségnek. Nem csak életében támogatta tíz unokáját, de halála után is.

A perui bácsi eszembe juttatta nagytatámat: Csodák a Caminón

Szóval, volt, aki az időjárástól, volt, aki a magasságtól szenvedett, például a brazilok és a hollandok – nem csoda, hisz tengerszinten élnek. Páran nagyon lemaradtak, sokat kellett várni rájuk az ebédszünetben. Kihasználtam az időt és nekifogtam nyújtani. Nem kellett sok biztatás a többieknek sem, sőt, még a hegyi vezetők is csatlakoztak. Öröm volt nézni, ahogy az egész csapat Napüdvözletezett az improvizált jóga órámon. Szükség is volt rá, hisz egy nap alatt lemenni 1700 métert nem kis teljesítmény a térdeknek. Az időjárás is nekünk kedvezett, olyan jól időzített a zivatar, hogy csak akkor zendített rá, amikor már tetővel a fejünk fölött ebédeltünk.

Este fáradtan érkeztünk meg Chaullayba (2900 m), ami egy pici falu elrejtve a dzsungel mélyén (Táv: 21 km). Papaya, mango, marakuja, granadilla, banán és avokádófák vettek körül. Alig pár óra alatt visszaértünk az Amazonász őserdejébe, hihetetlen volt a változás. Harmadnap végig csodálhattuk az esőerdő különböző arcait: különleges gyógynövények, virágok sokasága, orchideák, kávéültetvények, színpompás madarak, zubogó patakok és vízesések. Óriás paradicsomfák kínálgatták érett gyümölcseiket. Alig szóltam ki, de jó lenne megkóstolni, az egyik kanadai srác bemászott az út melletti kertbe, és diadalittasan jött vissza szerzeményével. Kíváncsian estünk neki, de hamar arcunkra fagyott a mosoly, mivel kiderült, ehetetlenül rossz a paradicsomhoz hasonló termés.

Vigasztalásképp hátunk mögött búcsúzóul felbukkant a Salkantay mindent uraló csúcsa. Vidaltól, az egyik hegyi vezetőtől megtudtam, hogy a gleccsereket vagy a hegyek szellemét Apunak nevezik, és szentként tisztelik. Sokat beszélgettem vele, mivel nagyon szimpatikus volt. A másik gájd csak végezte munkáját, ő viszont szívvel-lélekkel vezette a túrát. Mindenkire odafigyelt, mindenkihez volt egy kedves szava, igyekezett mindenki kívánságait teljesíteni, és amikor épp szomorú voltam valamiért, nem kérdezett semmit, csak adott egy szál virágot. Ha majd egyszer én is hegyi vezető leszek, már van példaképem. A túra vége felé rájöttem, miért tud ennyire kapcsolódni a résztvevőkhöz. Egy mélyebb beszélgetés során mesélt gyerekkoráról, és arról, hogy milyen sokat tanult nagyapjától, aki igazi sámán volt. Egy eldugott hegyi faluban nőtt fel, ahol az emberek szoros kapcsolatban álltak a természettel és őrizték az inka kultúra maradványait.

Hogy bepillantást nyerjünk a sámánok világába, Vidal tartott nekünk egy ősi ceremóniát. Előtte egy bodzához hasonló bokor fekete bogyóival mindenkinek szimbólumokat rajzolt az arcára (pl. csakanát). Kaptunk három formás koka levelet, amit a hegy felé emeltünk, áldást kértünk Aputól, miközben ő énekelt és imádkozott. A szertartás végén kövek alá temettük levélkéinket és egy kívánságot küldtünk Salkantay Apunak (még szerencse, hogy már kiment divatból az emberek feláldozása Apu kiengesztelésére).

Akinek ez nem volt elég egy napra, miután megérkeztünk táborhelyünkre, opcionális programként elvitték kisbusszal Santa Teresába termálfürdőzni. Micsoda élvezet, három nap sátrazás és macskamosdás után. Rajongok a természetes hőforrásokért, különösen, ha olyan forró, hogy már szinte éget. Több kőmedence volt, különböző hőmérsékletű vízzel, hideg zuhanynak pedig egy szikláról aláhulló vízesés. Peruban mindig lehet fokozni az élvezeteket: miközben az ember fáradt izmait áztatja, háttérképnek ott a Machu Picchu hatalmas hegycsúcsa. Mivel ez volt az utolsó éjszakám a dzsungelben, kitaláltam, hogy a szabad ég alatt alszom. Pontosabban egy félkész épületben, amelynek nem voltak falai, csak teteje. Így nem áztam meg, mégis élvezhettem az esőerdő neszeit és illatos levegőjét (Táv: 16 km).

Következő nap végig csodálhattuk a felénk magasodó Machu Picchut, ahogy a Santa Teresa völgyben gyalogoltunk. A hegyet mintha vízszintesen bevágták volna középen egy kicsit: az inkák egy keskeny ösvényt vájtak az Öreg Piramis (ezt jelenti a kecsua név) oldalába. Milyen könnyű lett volna így feljutni pár óra alatt és a híres Inka Hídon érkezni a romokhoz, a hatalmas kerülő helyett. De mivel 15 évvel ezelőtt néhány turista meghalt, lezárták ezt az útvonalat. Így nem maradt más választásunk, mint Hidroeléctricától 11 kilométert gyalogolni a sínek mentén.

A gazdagok vonattal érkeznek, de nem ment el az eszem, hogy plusz 100 dollárt fizessek a panorámavasútért. Aki nem kér ebből a luxusból, de csak egy napja van, az idáig buszozhat Cuzcóból, hajtűkanyarokkal tűzdelt aszfalt nélküli utakon (4300 m), aztán gyalogol, akárcsak mi. Meglepő volt látni a sok száz embert a talpfákon egyensúlyozni. „Vigyázz, ha jön a vonat’” – énekeltem. Vicces látvány, ahogy mindenki félreugrik, amikor hangos füttyel érkezik a vonat. Csak arra kell figyelni, nehogy pont a hidakon érjen utol. A szűk völgyben a vasúttal párhuzamosan egy folyó van, az Urubamba, sok kis mellékfolyóval. Ezekre hidat építettek a vonatnak, de a szegény turistákra nem gondolt senki. Amikor már nem bírtam a negyven fokos hőséget, levetkőztem és megmártóztam egy vadul zubogó patakban, új erőre kapva tőle. Három órát tartott a kellemesnek nem nevezhető séta a vasúti töltés kövein, beérkezve Aguas Calientesbe egy hatalmas mangó turmixszal jutalmaztam magam (Táv: 25 km).

Fura volt visszatérni a civilizációba. Mint bármelyik perui turistaközpontban, itt is egyik étterem éri a másikat, szállodák egymás hegyén-hátán, szűk, hangulatos macskaköves utcácskák, pici templom a főtéren, kézműves vásárok és az elmaradhatatlan piac, sok-sok helyi finomsággal. Aguas Calientes különlegessége, hogy nincsenek autóutak (tehát autók sincsenek), csak a város széléről indulnak kisbuszok a Machu Picchuhoz. Számomra viszont egyértelmű volt, hogy gyalog fogom megtenni a hátralévő hat kilométert. Ehhez utolsó nap fél négykor kellett kelni és négykor indulni, mert jóval a nyitás előtt hatalmas sorok vannak az első kapunál. El sem tudom képzelni, mi lehet itt főszezonban. Korom sötétben, ötkor kinyitották az alsó kapukat és egy órája volt a tömegnek, hogy legyőzze a 400 méteres szintkülönbséget. Időben felértem, hogy az élvonalban lehessek, amikor hat órakor kinyitják a felső kaput (ahol másodszorra is ellenőrzik jegyemet és útlevelemet). Sikerült bejutni még mielőtt a busszal érkezők tömege elárasztotta volna a szent helyet. Izgatottan igyekeztem felfelé a lépcsőkön, hisz tudtam, most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy meglássam a világ hét új csodájának egyikét. Az eső sem zavart, a köd és a kavargó felhők csak fokozták a hely titokzatosságát.

Lehagyva a levegőért kapkodó „koca turistákat”, szinte elsőként érkeztem fel az alsó kilátópontra. Szédületes látvány fogadott, alattam a hatalmas inka birodalom teljes szépségében. Régóta szerepel ez az egyedülálló hely bakancslistámon, most végre eljött a felejthetetlen pillanat. Ilyenkor gondol arra az ember, hogy meg kellene egy kicsit csípni magát, vajon, nem csak álmodik. Az eső magamhoz térített, de szerencsére nemsokára elállt és így még jobban tudtam értékelni a felhők mögül kikukucskáló napocskát. Igyekeztem mindent körbejárni a rendelkezésemre álló hat óra alatt; kezdetben azt hittem, hogy az milyen sok idő, aztán rájöttem, olyan hatalmas a romváros, alig marad időm meditálni a végén. Egyetlen bánatom az volt, hogy nem jutottam fel a Huayna Picchu csúcsára (a hegy, ami minden poszteren látható). Csak 200 embert engednek fel naponta a látszólag megközelíthetetlen hegycsúcsra, ezért hónapokkal korábban kellett volna regisztrálni. Sebaj, legalább lesz miért visszajönni, ha majd megöregszem.

Felmásztam, ameddig lehetett, megcsodáltam a Nap Kapuját (2745 m), amely a város eredeti bejárata volt. Nyári napfordulókor a felkelő nap sugarai pontosan a kapun keresztül világítják meg a szentélyt. Fantasztikus, milyen csillagászati tudással rendelkeztek az inkák. Nem is beszélve különleges építészeti megoldásaikról. Hatalmas, tökéletesre csiszolt köveket illesztettek egymáshoz bármilyen kötőanyag nélkül, úgy, hogy még egy fűszálat se lehetne becsúsztatni közéjük. Ezek a falak évszázadokon keresztül ellenálltak a sok esőzés miatti földcsuszamlásnak és a gyakori földrengésnek. Az ellenség elől is védve voltak, hisz a várost szinte minden oldalról 500 méteres szakadékok vették körül. Mai napig sem sikerült megfejteni, hogy a meredek ösvényen hogyan tudták felvinni a súlyos gránittömböket. Az is meglepő, hogy tökéletes városi vízvezetékeket és öntözési rendszereket építettek, amelyek azóta is működnek. Talányok és rejtélyek övezik e szent helyet, az sem egyértelmű, hogy miért építették, de az sem, hogy miért néptelenedett el.