Ahogy gyalogoltam Estella városa felé, egész nap drága nagyapám járt a fejemben. Felnéztem az égre és halkan ezt rebegtem:
– Hiányzol, Tata. Mennyire élveznéd te is ezt a negyven napos zarándokutat.
Emlékek sokasága borított el hirtelen. Alig pár napos koromban nagyapám a babakocsiban tolt, de hirtelen egy megmagyarázhatatlan belső parancsnak engedelmeskedve megállt. Ha még kettőt lép, a szomszéd háztetőről lezuhanó cserép szétzúzza pici fejemet. Néhány évvel később leestem a lépcső tetejéről. Tata csak az utolsó pillanatban vette észre, utánam szaladt, és habozás nélkül ugrott. Mire legurultam, puhára érkeztem: az ő földön fekvő testére. Ezek után úgy tekintettem rá, mint az őrangyalomra. Mivel első unokája voltam, nagyon szoros kötelék alakult ki köztünk. Az első két szavam neki szólt:
– Tata vár.
Kilencvenévesen is úgy pattant fel a biciklire vagy futott át a piroson, mintha rajta nem fogott volna az idő. Életerejét még a négyéves orosz fogság sem tudta megtörni. Sokat mesélt életének erről a fejezetéről. Esténként mind a tíz unokája körülvette, és csillogó szemekkel hallgatta szibériai történeteit. Az egyik jelenetet újra meg újra el kellett mondania, nem bírtunk betelni vele. Amikor fogságba esett, sokadmagával felgyömöszölték egy tehervonatra, és napokon át utaztak földön kuporogva, étlen-szomjan, mosdatlanul. Mivel családja semmit sem tudott róla, még magyar területen egy cetlire írt néhány sort édesanyjának, megcímezte és kidobta a vonat ablakán, arra kérve az ismeretlen megtalálót, hogy juttassa el szeretteinek. Sosem tudta meg, ki volt a jótevője, de a levél célba ért.
Tatától örököltem a természet szeretetét és a fékezhetetlen utazási vágyamat. Élénken él bennem egy kép, ahogy állok a kertjében, csodálom a sok sárga tulipánt, majd megakad a szemem az egyetlen fekete virágon:
– Tata, a fekete tulipán is tulipán?
A Caminón többen mesélték, hogy bármilyen hihetetlennek is hangzik, de útközben találkoztak a néhai szülővel, társsal vagy szeretett rokonnal. Azt mondják, a Szent Jakab-út egy teljesen más dimenzió, itt olyasmi is megtörténhet, ami máshol lehetetlen.
A hosszú és fárasztó nap után túl későn érkeztem Estellába, épp feltették a lakatot a San Miguel templom ajtajára. Nem elég, hogy fáj a térdem, testileg és lelkileg is kimerültem, magányos vagyok és szomorú, most még a templomot is bezárják az orrom előtt? Az idős gondnok, mintha olvasott volna gondolataimban, szó nélkül újra kinyitotta a vaskaput. Nem tudtam, miért, de úgy éreztem, a kilencszáz kilométeres úton minden templomba be kell mennem. Körbesétáltam, megcsodáltam minden részletet, aztán leültem, behunytam szemem, és átadtam magam a hely varázsának. Az elmúlt ezer év alatt, vajon hány millió zarándok látogatta meg ugyanezeket a templomokat, a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig? Mintha mindenki itt hagyott volna egy darabot magából.
Ahogy a spanyol bácsi másodszorra zárta be a templomot, fura módon ismerősnek tűntek mozdulatai. Megkérdeztem, hol találok egy olcsó vendéglőt.
– Gyere, elkísérlek – biccentett kedvesen. És ekkor mintha csoda történt volna. Már nem egy helyi öregúr állt előttem, hanem az én drága nagyapám. Ahogy megfordult, ahogy elindult, ahogy beszélt, ahogy rám mosolygott…
– Tata? Szia, Tata! Hát itt vagy?
Nem akartam hinni a szememnek. Hogy történhet ilyen? Milyen különös játéka ez az égieknek? Annyira kézzelfogható volt Tata jelenléte, hogy semmit sem tudtam tenni, csak sírni. Sugárzott a szeretet arcából, ahogy rám nézett. Nem bírtam betelni a tekintetével – nagyapám huncut szeme kacsintott rám. Csak néztem-néztem-néztem…
– Köszönöm azt a sok szeretetet, amit pici korom óta tőled kaptam – motyogtam.
Hálásan megöleltem a férfit, és egyre erősebben zokogtam, mert az ölelése is pont olyan volt, mint a nagytatámé. Ahogy karjaiban pihentem, újra kisgyerekké változtam, aki tudja, biztonságban van, semmi bántódása nem eshet. Éreztem lelkét és üzenetét:
– Itt vagyok, végig veled leszek az úton, és vigyázok rád.
Világjáró kalandjaim 