Hányszor láttam már a moziban a Paramount logóját, miközben fogalmam sem volt róla, melyik hegyről jött az inspiráció. Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Dél-Amerikai utam egyik fénypontja a Huayna Potosí 6088 méteres hegye volt. Jelentése fiatal hegy – aymarául, az őslakosok nyelvén. Az aymarák közeli kapcsolatban állnak a heggyel, a legtöbb hegyi vezető közülük kerül ki. Évtizedeken keresztül csak a férfiak kiváltsága volt a hegymászás, a nők csak a főzésben segédkezhettek, így legfeljebb az alaptáborig jutottak el. Mindez két évvel ezelőtt megváltozott, amikor egy bátor cholita létrehozta az első női hegymászó klubot La Pazban. Világszenzáció lett a tizenegy hosszú szoknyás, lobogó sálas, színes batyus néni első mászásából. Na vajon hová? Hát Amerika legkönnyebb hatezresére, a Huaynára.
Bolíviába érkezve első dolgom volt Ronald barátommal körbejárni az utazási irodákat, hogy megtaláljuk a legolcsóbb ajánlatot a Huayna Potosí megmászására. Hamar megtanultam, hogy ezen a kontinensen mindennek más az ára, ha egy helyi kérdezi. Milyen jó, ha az embernek a világon mindenhol vannak barátai. Mivel nem akartam teljes hegymászó felszerelésemet heteken keresztül hurcolni magam után, kénytelen voltam mindent kölcsönözni. Meglepő módon La Pazban erre fel vannak készülve, hosszú listát adnak arról, mi mindent lehet bérelni: jégcsákány, hágóvas, sisak, hám, karabiner, kötél, vastag kabát és nadrág, sapka, kesztyű, műanyag túrabakancs, lábszárvédő, aláöltözet és a hab a tortán: termosz. Tehát ha valaki épp a tengerpartról érkezik, teljesen felkészületlenül, akkor is felviszik a hegyre. Biztosítják a szállítást, szállást, étkezést, forró teát és a hegyi vezetőt. Mindezt alig száz dollárért. Fontos még fizetés előtt tisztázni a részleteket, mert utólag nem lehet módosítani rajtuk. Például: hány ember jut egy gájdra, ha valaki előtte való nap beteg lesz, hány százalékot fizetnek vissza, ki cipeli a kötelet, mit adnak enni, mi van, ha a csoportból egy személy hegyibeteg, de a többiek mennének tovább? Ilyenkor kell kitérni a személyes óhajokra is: biztosítsanak nekem napi négy liter vizet és ne legyen édes a reggeli (így margarinos, lekváros kenyér helyett sajtot kaptam avokádóval, amit nagyon szeretek).
Számomra döbbenetes volt, hogy kezdőket is bevállalnak, azzal a különbséggel, hogy tartanak egy kétórás tanfolyamot a gleccseren, hogyan kell a felszerelést használni és mi a teendő, ha valaki kicsúszik a jégen vagy beesik a gleccserhasadékba. Sok túrázó számára ez élete első igazi magashegye. Már akinek sikerül megmászni. A többség visszafordul hegyibetegség vagy a nem megfelelő felkészültség miatt. Én is aggódtam egy kicsit, vajon hogy fogom bírni a szintkülönbséget, hisz hatezer méterre feljutni nem gyerekjáték. Reménykedtem, hogy nem lesz gond, mivel már egy hete 3600 felett voltam (a Titicaca tónál: Puno és Copacabana) valamint sokat sétáltam La Pazban majdnem 4000 méteren. Utólag látom, hogy jobb lett volna a három napos mászást választani, de én fejest ugrottam a mélyvízbe és bevállaltam a kétnapos verziót.
Kisbusszal vittek fel a Zongo völgyben levő alaptáborba, 4700 méterre. Milyen különös, itt a kiindulási pont majdnem olyan magasan van, mint Nyugat-Európa legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc. Két órás zötykölődés után meg is érkeztünk a menedékházhoz. Az úton egyszer felbukkant a felhők közül a csúcs, ami azért volt nagy öröm, mert az esős évszakban nem mutatja meg magát túl gyakran. Eleve őrültség ebben az időszakban hegyet mászni, mert rengeteget esik az eső és teljesen kiszámíthatatlan az időjárás. De hát az ember egyszer életében jár itt, és ha már felkínálkozik a lehetőség, nem lehet kihagyni. Minden rosszban van valami jó, télen tele vannak a menedékházak, most viszont nyár lévén (januárban) csak mi voltunk: négy turista és két hegyi vezető, jó kis csapat. Hálás voltam, amiért nem kellett sátorban aludnom, értékelendő, ha mínusz tíz fokban tető van az ember feje felett. Van, aki az 5500 méteren levő Campo Argentinón sátrazik, hogy magasabbról induljon, de nem tűnt vonzónak a gleccseren töltött éjszaka gondolata.
Az alaptáborból a második menedékházig 2-3 óra alatt fel lehet jutni, az egyetlen nehézséget a szűnni nem akaró eső jelentette. Kivételesen megnéztem az időjárás jelentést és egész hétre esőt jósoltak, kivéve a csúcstámadás hajnalát. Ezt jó jelnek vettem, most vagy soha – gondoltam. Egy ideig vártunk, hátha alábbhagy a zuhogó eső, aztán beletörődtünk és elindultunk. Általában nem jelent gondot a nagyhátizsák, de itt a magasság miatt éreztem súlyát. Igaz, hogy nem kellett cipelnem az ételt (csak nassolnivalót), de benne volt a hatalmas műanyag bakancs. Nem szoktam váltás cipővel túrázni, de itt úgy terveztem, amíg el nem érem a gleccsert, ragaszkodom saját jól bejáratott nyári bakancsomhoz. Még sosem másztam kölcsönzött cipőben, kicsit tartottam tőle. Utólag beigazolódott sejtésem, fel is sértette a lábamat, de nem volt más választásom. Így jár az ember, ha nem viszi magával téli túrabakancsát.
Amikor elindultam egy hónapos perui körutamra, nem tudtam, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy hatezres hegy lábainál fogok kilyukadni. La Paz tele van utazási irodákkal, mindenik óriásplakáton reklámozza Dél-Amerika legkönnyebb hatezresét. Az interneten viszont azt olvastam, vigyázni kell, nem olyan könnyű, mint amilyennek meghirdetik. Az első nap laza volt, de 5000 méterhez közeledve kezdtem érezni a magasságot, ezért tudatosan lelassultam. Gond nélkül felértem az 5100 méteren levő menedékházhoz, ahol a szerény körülmények ellenére teljesen otthon éreztem magam. Mintha csak valahol az Alpokban lennék, azzal a különbséggel, hogy itt tető helyett csak műanyag lapok voltak, és nem volt fürdőszoba vagy folyó víz, de forró quinoa levessel vártak.
Terv szerint nagyon korán lett volna a takarodó, de közbeszólt az egyik társam rosszulléte. A kínai lánynak egyre erősebben fájt a feje, kiderült alig ivott valamit egész nap (mert csak hideg vizet adtak, neki pedig forró vízre lett volna szüksége). Elmondtam neki, hogy pár évvel ezelőtt a Himalájában megtanultam, magashegyen napi 4-5 liter folyadékot kell elfogyasztani. Szegény lány már olyan rosszul volt, hogy sem enni, sem inni nem bírt. Próbált aludni, de ahogy teltek az órák, nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogja kibírni az éjszakát ilyen magasságban. Bele tudtam képzelni magam helyzetébe, hisz én is voltam már hegyibeteg – ilyenkor nagyon szenved az ember. A tünetek: gyengeség, fejfájás, szédülés, ízületi fájdalmak, szapora pulzus, ödéma, álmatlanság, étvágytalanság és hányinger. Segítettem, amiben tudtam, fogtam a fejét, mialatt hányt, közben azon gondolkoztam, én nem akarom ezt még egyszer átélni. Ezalatt besötétedett, de nem volt más megoldás, le kellett vinni a nőt az alaptáborba. A hegyi vezető feltette rá a sisakot és a hámot, bekötötte, így indultak, nehogy valami baja legyen a meredek, sziklás terepen. Általában kötelet csak a gleccseren szokás használni, de a lány koordinációs zavara miatt most szükség volt rá. Aggódtam érte, mert alig állt a lábán, de utólag megtudtam, hogy épen egészségesen leérkezett.
A csapat jó hangulata szertefoszlott, ráadásul alig két óránk maradt alvásra. Nem könnyű 5000 méter felett aludni, csak nyugtalanul forgolódtam és vártam a 11 órás ébresztőt. Már sok hegyen jártam, de egyszer sem kellett ilyen korán kelni. Fél 12-kor kaptunk egy kis reggelit (bár nem sok étvágyunk volt), majd éjfél után indultunk. Megtudtam a hegyi vezetőtől, hogy azért kell ilyen lehetetlen időpontban elkezdeni a csúcstámadást, mert hatkor kel a nap és olyan ereje van, hogy korán elkezd olvadni a gleccser – még előtte vissza kellene érni. Szívem szerint aludtam volna még egy-két órát, de nem kockáztathattam.
Ahogy kiléptem a házikó ajtaján, elkapott a lelkesedés. Mindig is szerettem ezt a pillanatot, amikor az éjszaka közepén elindul a csapat meghódítani a csúcsot. A távolban sok apró fény mozgott, az előttünk levő csoportok fejlámpái világítottak kísértetiesen. Szájtátva bámultam a csillagos eget, olyan közelinek tűnt, mintha kinyújtott karommal megérinthetném. Csak egyszer életemben éreztem magam ennyire közel a csillagokhoz, 6000 méteren a Himalájában. Akkor is, most is teljesen elvarázsolt a sokmillió csillag, átváltoztam gyerekké, úgy szívtam magamba e földöntúli látványt. Azt hiszem, csak keveseknek adatik meg ez az élmény. A Tejút szépségét csodálva az ember rádöbben, milyen parányi kis pont a végtelen univerzumban.
Himalája: szerelem első látásra
A hegy alázatra tanít. Sokan ezt elfelejtik, és hatalmas egóval vágnak neki, be akarják bizonyítani, hogy ők erősebbek a természetnél. Ilyenkor szoktak történni a belesetek. Én korán megtanultam, hogy tisztelni kell a hegyet és saját határaimat. Ahogy haladtunk a gleccseren az éjszaka leple alatt, egyre jobban fáradtam, egyre nehezebben mozogtam és szokatlanul gyengének éreztem magam. Normál körülmények között a hegyen tele vagyok energiával és nem bírok magammal, most viszont megtette hatását a ritka levegő. Amikor egy meredek falon kellett mászni, és a jégcsákány segítségével húztam magam felfelé, az adrenalin új erőt adott, de nem tartott sokáig.
A helyiek folyamatosan a kokacserje levelét rágcsálják vagy koka teát isznak, azt tartják, ettől új erőre kapnak. Én is megkóstoltam a híres teát, de nem sokat segített. Csokival is próbálkoztam, de már enni sem bírtam. Egyre több pihenőre volt szükségem, csak kifeküdtem a hóba és bíztam benne, hogy jobb lesz. De egyre jobban legyengültem és a fejem is kezdett fájni, ezért 5900 méternél úgy döntöttem, visszafordulok. A többiek próbáltak meggyőzni, hogy már csak egy óra mászás lenne a csúcsig a normál útvonalon, de én nem akartam veszélybe sodorni magam. A fővárosi patikában előre vásároltam hegyibetegség elleni gyógyszert, de azt mondták, többet árt, mint használ, ezért inkább nem kísérleteztem. Fájó szívvel búcsút vettünk a hegytől és elindultunk lefelé. Mintha a természet kárpótlásul meg akarna ajándékozni minket, csodálatos napfelkeltében volt részünk. Halványodtak a csillagok, majd megjelent egy keskeny vörös sáv, aztán egyre növekedett, míg lassan felderengett a hegy, mi meg szájtátva bámultuk, milyen szép helyeken jártunk. A hat órás sötétben való gyaloglás után végre megláttuk a környező hegyeket.
Csak ekkor döbbentünk rá, hogy milyen hatalmas gleccserhasadékok között jöttünk fel. Mivel be voltam kötve, egészen közel merészkedtem a jégszakadék széléhez és kíváncsian néztem le a mélységbe. Ijesztőnek tűnt. Lefelé sokkal gyorsabban haladtunk, csak egyetlen nehézséget kellett leküzdenünk, a jégfalat. Hegyi vezetőnk a legegyszerűbb megoldást választotta: egyenként leengedett minket a kötélen. Én már sokszor rappeleztem, de ha belegondolok, egy kezdő számára mindez félelmetes lehet. Vajon a hosszú szoknyás cholitas hogyan másztak itt le?
Miután elértük a gleccser szélét, megszabadultunk a hámtól, kötéltől, jégcsákánytól meg hágóvastól és egy fél órás sétával visszaértünk a fenti menedékházhoz. Közben újra eleredt az eső és már nem is hagyta abba. Levesezés és teázás után kaptunk egy kis pihenőt, majd elindultunk az alaptábor felé. Egyre jobban fájt a fejem, ami egyértelművé tette, hogy jó döntés volt lemondani a csúcsról. Az egyik hegyi vezetőtől megtudtam, hogy azért kell időben visszafordulni, mert a hegyibetegség hosszú ideig tart, lefelé is történhet baj. Talán fel tudtam volna jutni a hegy tetejére, de ez a kór komoly következményekkel járhat, 37 évesen túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tüdő- vagy agyödéma vigyen el.
Utólag jöttem csak rá, hogyan lehetett volna elkerülni a hegyibetegséget. Egyik irodában sem mondták, hogy sokkal jobban jár az ember, ha beiktat egy bevezető hegymászást: Chalcataya (5421 méter) vagy Ausztria csúcs (5290 méter). Mindkettőre könnyen fel lehet jutni egy napos túrával, ráadásul közel vannak a Huayna Potosíhoz. Az előbbi a legmagasabban fekvő és az egyenlítőhöz legközelebb eső síközpont a világon. Az utóbbi azért könnyű, mert sem jégcsákány, sem hágóvas nem szükséges megmászásához, fel lehet sétálni rá. Ha majd egyszer erre tévedek, már tudni fogom, hogy először körül kell udvarolni a hatezrest, csak utána lehet meghódítani.
Világjáró kalandjaim 