Kyoto csodái

Úgy indultam el otthonról, mindent megnézek, amit csak lehet ez alatt az egy hónap alatt. És ki is használtam maximálisan minden percet, rengeteget utaztam, meseszép helyeken jártam. Először Oszaka, Nagoya – ide vittek hivatalosan – majd Takayama, Tokyo vegül Kyoto. Nagyon jó ez a sorrend, mert turisztikai látványosságok szempontjából is így követik egymást e városok. Persze nem mindig egyszerű megtalálni a látnivalókat – pont az angol nyelv hiánya miatt. Odamegyek valakihez útbaigazításért, de ahogy megszólalok, húzza is el a csíkot. Vagy meg se várja, hogy kitátsam a számat, máris fordítja el a fejét. Mivel szép kerek szemeim vannak, úgy tesz, mintha ott se volnék. Felháborító! Ezért elhatároztam már a legelején, hogy nekifogok japánul tanulni. Valószínű, többet soha sehol nem fog kelleni, de amíg itt vagyok, nagy hasznát veszem. Nem mondom, hogy könnyű lett volna, de elsajátítottam néhány alapvető kifejezést és bizony megtette a hatását. A korábban barátságtalan japánok nagyon értékelték, hogy anyanyelvükön szólítom meg őket, olyan kedves kislány is akadt, aki nem tudta elmagyarázni, merre van a keresett utca, de kézen fogott s elvitt odáig. Vagy egy másik érdekes eset: várt a kis japán a buszmegállóban, amíg én elmakogtam kérdésemet, jött is a busza, de nem számított, hagyott csapot-papot és jött keresni az én buszomat.
No de térjünk vissza Oszakához. Itt még minden új volt, érdekes, izgalmas, el voltam ragadtatva kastélyától, parkjaitól. Az is tetszett, hogy egy nemzetközi bentlakásba érkeztünk, dél-amerikai, ázsiai, afrikai finomvegyes társaságba. Sosem láttam még ennyi sokféle, sokszínű embert egy helyen. Sajnos nem élvezhettem sokáig ezt a bábeli zűrzavart, mert áthelyeztek Gifuba, egy csendes kisvárosba, ahol el voltunk szigetelve a nemzetközi csapattól meg a japánoktól is. Viszont jó kiindulási pont a hétvégi kirándulásokhoz. 10-20 percenként indulnak vonatok minden irányba, igaz, rettenetesen drágák, de sebességük is van. A leggyorsabb a Shinkansen, szinte 300 km/órával halad. Ilyen „rakétavonattal” utaztunk Kyoto-ba, az antik fővárosba, mely több mint 1000 éven keresztül volt az ország központja.

Merem állítani, hogy ez a legszebb és kuturális szempontból leggazdagabb japán város. Sokszáz templom, kegyhely, palota, japán kert, mind-mind egy helyen. Különösen jó érzékük van a japánoknak arra, hogyan kell kombinálni a természeti szépségeket a kulturális örökségekkel. Sziklakertek, rejtett ösvénykék, csörgedező patakok, zubogó vízesésekkel, lombos fák árnyékában megbúvó tavacskák, hangulatos kis hidakkal, mindennek megvan a maga helye, tökéletes harmóniát alkotva a kert közepén levő palotával. Nagyon sok minden van összezsúfolva kis területre, de annyira ízléses és természetes, hogy az ember szinte azt hinné, maga a természet alkotta ilyenre. Békét és megnyugvást sugároznak e helyek, órákat lehet eltölteni itt elmélkedve, meditálva. Ezt a nyugodtságot éreztem templomaikban is, annak ellenére, hogy mindenütt rengetegen voltak. Inkább zarándokok meg japán turisták, de néha felbukkant 1-1 európai is. Ami számunkra szokatlan, itt november közepén van a fő szezon, mintha minden japán egyszerre akarna ideutazni. Tavasszal a cseresznyevirágzásért, most pedig az őszi erdők színpompája miatt. Hihetetlen, de a turisztikai honlapon közlik, hogy minden szálloda minden szobája jóval előre le van foglalva, utána pedig napra pontos jelentést adnak a sárguló levelek állapotáról. Ki látott még ilyet!

Mi pont jókor érkeztünk, még találtunk zöld foltokat, de a fák nagyrésze már színt váltott. Csak úgy tobzódott a sárga, narancs, vörös sok különböző árnyalata. Valahogy másak a színek, mint otthon, mintha attól, hogy itt többet és erősebbet süt a nap, a színek is élénkebbek, elevenebbek volnának. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Pedig ez csak az első kert volt, még hány másik várt ránk. Nagyon sok mindent akartunk belesűríteni e két napba, bár kénytelenek voltunk beletörődni, hogy ez csak töredéke az itteni szépségeknek, legalább egy hetet kellene Kyoto-ban eltölteni, hogy mindet lásson az ember. Valósággal habzsoltuk a sok szépséget, egyik templom a másik után és mindig találtunk valami újat, valami különlegeset: óriás Buddhát, százkarú istennőt, sokarcú szobrot vagy nyakkendős (előkés) kőrókát, szerencsét hozó (emiatt agyonsimogatott) aranyszobrocskát vagy éppen arannyal borított palotát. Mindenre kíváncsiak voltunk, hatalmas lelkesedéssel vettük sorra a látnivalókat. Az egyik templomban hangosan magyarázott valamit egy szerzetes és szépen libasorban vonultak be az emberek egy kis ajtón. A mi érdeklődésünket is felkeltette is de mivel (természetesen) senki sem beszélt angolul az egyetlen mód arra, hogy megtudjuk, mit rejt a függöny, az volt, hogy kifizetjük és megnézzük. Legnagyobb meglepetésünkre, ahogy lementünk a lépcsőkön egy sötét folyósón találtuk magunkat. El nem tudtam képzelni, mire való ez, még az is felötlött bennem, vajon csak elvették a villanyt vagy mi a csuda, de ahogy haladtunk, egyre inkább bizonyossá vált, nem áramszünet, ez így kell legyen. Hosszasan kacskaringóztunk a föld alatt, előttünk, mögöttünk szépen sorban vonultak a japánok. Már azt hittük, annyi az egész, mikor hirtelen sejtelmes fény tűnt fel. Egy nagy kőhöz értünk, rajta különös ábrák s mivel az előttünk levő megforgatta, hát mi is ezt tettük. Csak utólag derült ki, hogy ez a megtisztulás útja volt és kőforgatáskor kívánni kellett volna valamit. Hát majd következő alkalommal…

Másik érdekes élmény a Kannon-kegyelem istennőjének temploma volt. Az ember tudja, hogy itt most egyszerre sok szobrot fog látni, mégis lélegzetelállító, ahogy egyszerre ott van előtte 1001 (!) embermagasságú, aranyozott istennő. És ha már a nagy számoknál tartunk, ott van a Fushimi szentély, melynél több 10.000 síntó kapu által alkotott vörös folyosó visz fel a hegyre. Két órába telik, amíg az ember felér, mennyi időbe kerülhetett, amíg ezt felépítették?

Miután kigyönyörködtük magunkat a templomokba és kertekbe, este elmentünk Japán egyik leghíresebb szórakozó negyedébe, a Gion-ba. Ez az ősi gésabölcső, csak úgy meresztettük szemeinket, hogy igazi gésát vagy maikót (gésanövendék) lássunk. Gyönyörűek. Kimonóban (melynek ára akár 10.000$ is lehet) , rettenetesen kényelmetlen fapapucsban, hófehérre festett arccal, méltóságteljesen. Riksában utaztak, ugyanakkor viszont urizáló turistákat is láttunk ilyen furcsa járműben. Már az is meglepő volt, ahogy egyik ember a másikat húzza, attól viszont kiakadtunk, mikor a riksás fiúk között feltűnt egy lány is. Hogy lehet egy nőt ilyen rettenetes fizikai munkának kitenni?
Az ember azt hinné, a japánok mind gazdagok, pedig dehogy. Meglepően sok hajléktalant láttunk, ami viszont számunkra elképzelhetetlen, kartondobozaik katonás rendben sorakoztak, se kosz, se büdösség nem volt sehol.