Világjáró kalandjaim

Volt út – nincs út

Manaliba indulva újabb kalandok vártak ránk. Hatalmas viharok dúltak egész éjjel, arra virradtunk, hogy az eső elmosta a főutat. Így egy régi mellékúton kellett utaznunk, de még ez sem volt zökkenőmentes. Mivel a főutat lezárták, mindenki erre a kis hegyi útra kényszerült, így hát rengeteg autó volt előttünk. Ami nem is lett volna baj, ha időnként nem állítják le a forgalmat. Márpedig muszáj volt mindenkinek megállni, mert bizonyos pontokon akkora hegyomlás volt, hogy teljesen eltüntette az utat. Szerencsére a helyiek hozzá vannak szokva az ilyesmihez, úgyhogy tüneményes gyorsasággal vissza tudják építeni. Néha 20 percet kellett várni, néha egy órát, de minden alkalommal sikerült áttörni az akadályokon. Amikor már többször eljátszottuk ezt a jelenetet, felébredt kíváncsiságom és elindultam felfedező útra. Magam mögött hagytam a kocsisort, tudtam, egyhamar úgyse fognak elindulni s előregyalogoltam a hegycsuszamlásig.  Nem zavart, hogy nyakig sáros leszek, ezt az élményt nem hagyhattam ki. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy az út helyén jókora kövek, kidőlt fák és töméntelen friss föld volt. Hatalmas gépekkel dolgoztak a munkások, de mivel kevesen voltak, a dugóban álldogáló autók utasai is beálltak segíteni. Ez aztán az összefogás. Hisz mindenkinek érdeke, hogy minél hamarabb kész legyen az út és mehessünk tovább. Nem mintha az indiaiak siettek volna. Nekik mindegy volt, hogy a főúton 6 óra lett volna, itt meg pont kétszer annyi idő eljutni Manaliba. Rájöttem, jobb, ha én is félreteszem európai időszámításomat. Majd csak megérkezünk valahogy. Most már tudom, hogy következő alkalommal legalább egy hónapot kell Indiában tölteni. Túl sok pénzre nincs szükség, ha ott eszünk és alszunk, ahol a helyiek, az fillérekbe kerül. Igaz, hátizsákos turistaként nem lehetnek elvárásaink. A szállások meg a fürdőszobák néha szörnyen néznek ki, de mit számít ez a sok csodához képest, ami ebben az országban vár ránk.

A hosszú utazás emiatt elmaradt a városnézés, de hát nem lehet mindig minden úgy, ahogy akarjuk. Azért a legfontosabb látnivalót csak nem hagytuk ki, másnap reggel korán megnéztük a hindu szertartást a Hadimba Devi templomocskában. Első ránézésre csak egy sötét, koszos lyuknak tűnt, ahol vadul futkároztak a patkányok. Be sem akartam menni. De olyan kedvesen és alázatosan invitáltak befele, hogy csak rávettem magam a cipőlehúzásra. Jó döntés volt, nagyon szép ceremóniának lehettünk részesei. És szájtátva hallgattuk az 500 éves barlangtemplom legendáját, átérezve a szent hely varázsát.

Ötezres hágókon

Ezután újabb 12 órás autókázás következett, de nem akárhol. Nekivágtunk a Himalája előhegyeinek – a világ egyik legszebb útján haladtunk lassan felfele. Hajtűkanyarok sokasága, alattunk félelmetes mélységekkel, keskeny úton szembejövő nagy kocsik kerülgetése, a távolból integető hegycsúcsok – izgalmas út várt ránk. Felbukkant az első gleccser és ámulva vettük észre, hogy hatalmas tömeg özönlik ki a buszokból: csak azért jöttek el idáig, mert még soha nem láttak havat. Kis nyári ruhácskájukra mind egyforma bundát kaptak és boldogan tapogatták a gleccser jegét. Ugyanilyen fotózkodó csoportokba botlottunk az első hágón is, hisz sokan még sosem voltak 5000 méteren – igazi tömegturizmus. Minket is megcsapott a magasság szele, túl gyorsan jutottunk fel túl magasra. Ha belegondolunk, már a Mont Blanc szintjét is elhagytuk, mindezt alig néhány röpke óra alatt. De az sokat segített, hogy mindenki megitta a napi 4-5 liter vizét – ez nagyon fontos, hogy ne sűrűsödjön be a vérünk. Persze ennek meglett a következménye, fél óránként kellett mosdószünetet tartani. Elég hamar rájöttünk, hogy nem érdemes megkeresni a pici falvak mellékhelységeit, mert európai aggyal felfoghatatlan mocsok fogadott; így szépen rászoktunk az útszéli bokorszünetre. Kezdetben még kerestük a fák takarását, eltávolodtunk az autótól, de egy idő után már semmi sem érdekelt. Csak kiszálltunk, intettünk a sofőrnek, hogy ne nézzen ide, felsorakoztunk a kisbusz oldalánál és mind a hatan kórusban csurgattunk. Közben persze dőltünk a röhögéstől. A hegy zord körülményei között az ember levetkőzi a civilizáció által épített korlátjait és sokkal természetesebben tud viselkedni.

Az éjszakát a semmi közepén Sarchu-ban töltöttük, olyan sátrakban, amibe be volt vezetve a világítás és a víz. Minden kétszemélyes lakosztály mellé járt egy icipici fürdőszoba, benne európai vécé és egy kezdetleges kézmosó – micsoda luxus 4300 méteren. Én igazi nomád táborozásra készültem, de itt ágyak és pokrócok fogadtak a sátorban, nagyon élveztem. A vacsoránkat egy nagy konyhasátorban szolgálták fel, talán jobb lett volna nem látni, hogy milyen körülmények között készítették. De én ezen már rég túlléptem, jóízűen elfogyasztottam a részemet. Otthon tisztaságmániás voltam, de Indiában olyan sok embert láttam, aki az út szélén alszik, főzi ételét vagy épp a földön banánlevélről ebédel, hogy megváltozott hozzáállásom: ha ők mindezt túlélik, akkor nekem se lesz semmi bajom a helyiek főztjétől. A legtöbb turista ebben az országban előbb vagy utóbb hasmenést kap, pedig nagyon megnézi, hogy hol eszik. Mi utcai árustól kezdve sátortáborig mindent kipróbáltunk, mégse lett gyomorrontásunk. Mi több, finomabbnál finomabb ételeket kaptunk, mindezt hihetetlenül olcsón. Egy szabályt követtünk csak: kerüld a húst, mert nem tudhatod 45 fokban hogyan tárolták. De olyan sokféle zöldségük van, olyan ügyesen tudják kombinálni és fűszerezni az ételeket, hogy nem is hiányzott senkinek. Ami pedig minden étkezést feldobott, az a tea volt: délen tejes chai masala északon pedig gyömbéres citromos tea vagy sós jakvajas fekete furcsaság. Kellett a sok forró folyadék, mert rettenetesen hideg volt ilyen magasságban. Európai szervezet nincs hozzászokva a 4000 feletti éjszakázáshoz, így nem is aludtunk túl sokat. Gondoltam, ha már úgyse tudok aludni, kimegyek sétálni, hátha találok egy-két hullócsillagot. Fantasztikus látvány fogadott: mivel nagyon messze voltunk az utolsó falutól, nem zavarták meg a lámpák az éj sötétjét, csak a csillagok milliárdjai világítottak. Mindez szinte karnyújtásnyira, hihetetlenül közelinek tűntek. Eszembe jutott, ahogy gyerekként feküdtem a fűben és ugyanezzel az áhítatos csodálattal néztem fel az égre, elmélyülten töprengve, vajon mi lehet a nagy feketeségen is túl. Ez még csak a kezdet volt, de már ekkor tudtam, beleszerettem a Himalájába.

A hegyek és a kolostorok csodája

Másnap még lenyűgözőbb tájakon haladtunk, átkeltünk a Föld második legmagasabb hágóján; szívem tele volt hálával, amiért ez a sok szépség megadatott nekem. Varázslatosak a Himalája csúcsai – aki egyszer ezt látta, újra és újra visszavágyik közéjük. Van bennük valami megmagyarázhatatlan, titokzatos szépség – mintha itt egy kicsivel közelebb lennénk az égiekhez. Ezt a különös hangulatot éreztem a hegyi kolostorok falai között is. Valami mély, megfoghatatlan csendet és nyugalmat. Mintha a hegy békéje és a szerzetesek évszázados imái egyesült erővel hatnának arra, aki ide eljön. Minden kolostorban megtapasztaltam ezt a csodálatos állapotot. Csak leültem, becsuktam a szemem és a meditáció magától megtörtént. Az európaiak éveken keresztül tanulják, hogyan ürítsék ki az elmét, nem tudnak megszabadulni a folyamatosan zakatoló gondolattömegtől – itt meg elég átadni magad a hely varázsának.

Egyik kolostor következett a másik után, de nem lehetett megunni a sok hatalmas Buddha szobrot és a templomokban rejtőző kincseket. Mindegyiknek megvolt a maga saját szépsége, különlegessége. És ha épp becsöppentünk a szertartásra, az még inkább lenyűgözött. Olyan odaadással és átéléssel tudnak ezek a szerzetesek mantrázni, hogy beleborsódzik az ember háta. Mintha sose fáradnának bele – pedig ezt csinálják napkeltétől napnyugtáig.

Elüldögéltem volna néhány napig Hemis kolostorában, de várt a következő csoda: a Pangong tó. Igaz, 8 órát utaztunk oda és 8 órát vissza, de merem állítani, hogy megérte. Már útközben is sok szépség várt ránk, ám a tó festői látványa mindent felülmúlt. Kristálytiszta vizében a lemenő nap sugarai tükröződtek, óránként változott a színe – teljesen megbabonázott. Körülötte pedig ott magasodtak a hófödte hegycsúcsok, mintha csak integetnének, gyere-gyere, fedezz fel minket is. Ezt azonban nem tehettem meg, mert a Pangong tó másik fele már Kínához tartozik és nagyon szigorúan őrzik a határt. Útközben is többször megállítottak, útlevelünket és engedélyünket kérve – nem lehet csak úgy kóricálni itt.

Azért sétáltam egy nagyot a tó partján, magamba szívva a víz békéjét és harmóniáját. Ahogy haladtam, újabb és újabb távoli hegyek bukkantak fel, mintha sose lenne vége. Nem akaródzott visszafordulni, pedig tudtam, a tó 100 kilométernél is hosszabb, nem lehetne körbejárni. Így leültem a partjára és csak néztem-néztem a vizet, nem tudtam betelni e lélegzetelállító szépséggel. Mintha elvarázsolt mesevilágba csöppentem volna…

Kis Tibet Indiában

Még jóformán magamhoz sem tértem a kábulatból, máris indultunk tovább Dharamsalába, a tibetiek vallási és kulturális központjába. A térképen olyan kicsinek tűntek a távolságok, de hamar ráébredtem, hogy itt egyik városból a másikba csak úgy lehet eljutni, ha rászánunk 1-2 napot. Indiában átértékelődik az idő fogalma.

Miután 1959-ben száműzték a Dalai Lámát országából, Dharamsalában kért menedékjogot és szó szerint, a semmiből egy új világot teremtettek. A Nobel-díjas Tendzin Gjaco nem csak vallási vezető, de Tibet államfője is volt – jelenleg Indiában székel a Központi Tibeti Adminisztráció, mint emigráns kormány. Már sok hivatalos épületet láttam különböző fővárosokban, de ilyen vicceset még sosem. Icipici házikók egymás mellett, az egyik a tanügyi minisztérium, a másik az egészségügyi és így tovább. Bárhová nézek, mindenütt tibetiek, mintha hirtelen Lhászába csöppentünk volna. Csodálatos kis emberkék, mindenki kedves, segítőkész, mosolygós – nehéz helyzetük ellenére sugárzik belőlük az életszeretet és odaadás. Az egyik múzeumban, amikor látták, mennyire érdekel bennünket minden, hívtak egy szakértőt, aki nekiállt minden egyes tárgyról hosszú előadást tartani. A bácsi annyira belelkesedett, hogy reggelig beszélt volna, ha nem állítjuk le. Ugyanilyen szenvedéllyel tartotta bemutatóját az a doktornő is, aki órákon keresztül mesélt a hagyományos tibeti gyógymódokról. Az ősi tudást átmentették országukból és egyetlen kicsi kórházban kezelnek és tanítanak is, hogy a következő generáció számára megőrizzék e kincset. Körbejártuk a gyógyszergyárat (speciális engedéllyel) és szájtátva bámultuk, ahogy a Himalájából lehozott hatalmas mennyiségű gyógynövényt lépésről lépésre feldolgozzák, míg végül bogyó formájában eladásra kerül. Az összetevők titkosak, minden gyógyszerben rengeteg különböző gyógynövénykivonat van – egy biztos, hatékonyak (mindenki kipróbált valamit a saját bajára).

Úgy szeresd, mint önmagadat

Mivel édesanyám orvos, mindig is szerettem segíteni az embereken. Itt viszont egy olyan mondatot hallottam, ami gyökeresen megváltoztatta a gyógyításhoz való hozzáállásomat. Ha egy tibeti doktor a betegének a nyálát, vérét, gennyét, stb. kell, hogy megérintse, akkor minderre úgy tekint, mintha a saját teste lenne. Őszinte, mély együttérzéssel. Mi miért nem tudunk így gondolkozni? Ha az én vérem folyik, akkor azt babusgatom, ápolgatom, ha meg az utca porában egy hajléktalan sebéből csöpög a vér, az undorító. Miért nem tudunk úgy tekinteni rá, mint testvérünkre, akinek segítségre van szüksége? Hát ez a tibeti kultúrában másképp működik. Ha neked fáj valamid, az nekem is fájni fog és ugyanúgy próbálok segíteni rajta, mintha a saját sérülésem lenne. Ezt meg is tapasztaltam: egyik esős reggelen szaladtam le a kolostor előtti sáros lépcsőn, és ahogy megelőztem egy szerzetest, teljes lendülettel odavertem magam. Még jóformán észre se vettem, mi történik, a zömök kis emberke beugrott alám, hogy ezzel esésemet tompítsa. Mindez másodpercek alatt zajlott le, nem is értettem, mit keres alattam. A pillanat egy gyerekkori élményemet idézte fel, amikor drága nagymamám futott utánam a lépcsőn, hogy megakadályozza a zuhanást; de már túl késő volt, az egyetlen, amit tehetett, hogy ledobja magát – ezzel biztosítva, hogy törékeny kis testem ne a cementre essen. Aki látta, azóta sem érti, hogy kerülhetett alulra, hisz fentről indult.

Ezt tanítja a Dalai Láma is: ne bánts senkit, hisz azzal saját lelkednek okozol fájdalmat. Ha viszont jót teszel valakivel, az olyan, mintha magadnak okoznál örömöt. Ha minden cselekedetedben ott a szeretet és együttérzés, akkor nem eshet bántódásod. Kerülhetsz nehéz helyzetbe, de mindig lesz valaki, aki segíteni fog – így működik az univerzum.

Lenyűgöző kolostor

A következő szállásunk gyönyörű helyen volt, az erdő mélyén egy kedves kis kolostorban. Még sosem aludtam ilyen körülmények között, rögtön megérintett a kolostor varázsa. Sötétben érkeztünk, nem sokat lehetett látni az egészből, mégis volt a helynek egy nagyon jó kisugárzása. Ez csak fokozódott, amikor hajnalban megláttam az alattunk elterülő káprázatos tájat. Hatalmas erdők, amerre csak a szem ellát, a zöld legkülönbözőbb árnyalatában; a távolban pedig kéklő hegycsúcsok. Mindez sejtelmes ködben úszva, mintha nem is ezen a világon lennénk. Csak álltam némán és nem bírtam betelni a látvánnyal. Igen, ezek azok a pillanatok, amiért érdemes volt vállalni az utazás összes nyűgét és baját.

Miután kigyönyörködtem magam a tájban, beosontam a templomba, mert éppen kezdődött a buddhista szertartás. Most is, mint mindig, magával ragadott monoton kántálásuk és ragyogó arcuk. Mondhat bárki, amit akar, én akkor is meg vagyok győződve róla, hogy ezek az emberek boldogok. Nem tudnám elképzelni, hogy hosszabb ideig közöttük éljek, de pár hétre szívesen kipróbálnám. Valami mély belső béke sugárzik a szerzetesekből és ezt fokozottan tapasztaltam, amikor a kolostor igazgatójával beszéltünk. Meglepően sok időt szánt ránk e szimpatikus kis emberke, elmesélte, hogyan építették a kolostort, hogyan menekültek ide Tibetből, milyen nehéz körülmény között éltek, akik ott maradtak; hogyan kellett nekik itt nulláról kezdeni mindent. Aztán egyszer csak elhallgatott, tekintete távolba meredt… és egészen más hangon szólalt meg.

Szomorú szerelem

Belecsöppentünk egy olyan történetbe, amit még soha senkivel nem osztott meg. Ültünk körülötte a földön és könnyektől csillogó szemekkel hallgattuk vallomását. 14 éves kora óta láma, egész életét a vallásnak szentelte; soha nem jutott volna eszébe, hogy a kolostor falain kívül is van élet. Aztán egyszer elutazott Európába, hogy egy alapítvány segítségével pénzt gyűjtsenek a kolostor bővítésére. Ottléte során megismerkedett egy francia nővel, aki lelkesen támogatta az alapítvány munkáját. Kezdetben együtt dolgoztak, aztán barátok lettek és mire észbe kaptak volna, már egymásba is szerettek. Mindketten tudták, hogy ez a szerelem nem teljesedhet be, mert fogadalma miatt nem lehet felesége. Évekig szenvedtek, míg végül a láma meghozta a döntést: mindent feléget maga mögött, kilép a rendből és új életet kezd. Engedélyt kért feletteseitől, akik megdöbbenve fogadták e váratlan fordulatot. Nem akarták elengedni, hisz ő volt a szervezet megalapítója, irányítója mi több, szíve-lelke. Több mint 30 évet élt szerzetesként, a kolostorban mindenki úgy tekintett rá, mint az édesapjára. Ő meg majd kettészakadt, az esze és a szíve őrült harcot vívott. A Dalai Lámához fordult segítségért és végül megtalálták a köztes megoldást. Távozhatott a rendből, engedélyt kapott a családalapításra, de ott maradt a kolostorban, külsősként ugyanazt a munkát végezte, mint eddig. Így lelkiismeret furdalása is csitult, hisz nem hagyta cserben az övéit, ugyanakkor megélhette a beteljesült szerelem minden szépségét. A lány mindenben segítette, feladta az európai élet kényelmét és teljes odaadással dolgozott a kolostor fejlődéséért. Ám boldogságuk nem tartott sokáig, a sors vagy végzet – bárminek is nevezzük – közbeszólt: rosszindulatú agydaganat. Ő mindent megpróbált annak érdekében, hogy felesége meggyógyuljon, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Együtt szenvedték végig a betegség összes fázisát, végül már teljesen magatehetetlenül csak feküdt a nő, a láma pedig úgy ápolta, mintha a gyermeke lenne. Bármit megtett volna érte, de akármennyire is szerette, még a szerelem sem tudta legyőzni a rák szörnyűségeit. A karjai között halt meg, mintha csak büntették volna az égiek, amiért megszegte szerzetesi fogadalmát…

Ahogy a halál jeges szele megérintett minket, már mindnyájunk szeméből patakzottak a könnyek; a valamikori láma viszont olyan nyugalommal, olyan belső békével és elfogadással mesélt szenvedéseiről, mintha lelke már nem is ezen a világon lenne. A mély fájdalom annyira megerősítette, hogy már semmi sem tudja őt megrengetni. Talán készen áll arra, hogy kilépjen a Szamszarából – a lét örök körforgásából.