Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Alaszkában fogok túrázni. Hatalmas hegyek és végtelennek tűnő gleccserek birodalma, ahol szabadon kószálnak a grizzlyk és a jegesmedvék. Az esőerdőktől kezdve a fenyveseken át a tundráig minden megtalálható itt. Az indiánok és az eszkimók ma is úgy élnek, mint több száz évvel ezelőtt, szoros egységben a természettel. Alaszka lakosai tudják, hogy tisztelni kell a természetet. Irtózatos tektonikus erők működnek itt a föld alatt: vulkánkitörés, hamueső, földrengés, házakat elsöprő hullámok – bármi megtörténhet.
Utunk egyik célpontja Homer volt, ahol meglátogattuk a barátom barátját, aki tudta, hogy szeretünk túrázni ezért meglepetéssel várt: motorcsónakján átvitt a Kachemak Baybe. Ez egy olyan nemzeti park, amit csak vízen lehet megközelíteni. Alaszkában nagyon sok ilyen távoli hely van, sőt az sem ritka, hogy csak repülővel érhető el a hegy. Érdekes, hogy Juneauba, a fővárosba se visz autóút. A Grewingk gleccsernél csak azok túráznak, akik kajakkal vagy vízi taxival átjönnek a Homer Spitből. Számomra a csónakázás mindig is nagy élmény volt, itt pedig ráadásként közben kitekinthetek az óceán nyílt vizére. Annak ellenére, hogy hegyi ember vagyok, imádom a vizet. Ahogy a motorcsónak száguld a hullámok között, arcomba vízpermetet spriccel, majd ledönt a szél lábamról – a szabadság semmihez nem hasonlítható érzését adja számomra. Alaszkában ez még inkább igaz, aki kalandra vágyik, annak itt a helye. A hajó nem tudta megközelíteni a partot, így le kellett húzni a bakancsot, feltűrni a nadrágot és belegázolni a jéghideg vízbe. Szívesen úsztam volna egyet, de ez a hőmérséklet nem nekem való. A helyi gyerekek bemerészkednek az óceánba, de hát az más, ha valaki Alaszkában született. Mivel én mindenkivel barátkozok (különösen utazáskor), egy itteni kisfiú mutatta meg, milyen érdekes a vízi világ apálykor. Felemelte a nagyobb köveket én meg szájtátva bámultam a sok kis rejtőzködő élőlényt. Csigák, rákok, tengeri férgek – volt ott minden. De leginkább a partra vetett medúza keltette fel érdeklődésemet különös pumpáló mozgásával, angolul zseléhalnak hívják – találó név. Aztán a gyerek megmutatta a kedvenc algáját, megrökönyödtem, hogy csak lazán felvette a homokból és megette.
Azon is csodálkoztam, hogy sokan teljesen elszakadva a civilizációtól egy kis szigeten élnek, ha bármire szükségük van, csónakkal mennek be Homerbe. Alapjában véve önellátóak, esővizet gyűjtenek, megtermesztik saját zöldségeiket és horgásznak. Meglátogattunk egy ilyen családot, meglepően tiszta és otthonos volt a faházikó. Propán-butánt használnak fűtésre, petróleumlámpával világítanak, de pár éve napelemet szereltek a háztetőre és mobiltelefonos internetet használnak. Gyönyörű a hely, egyetlen hátránya, hogy amikor kimész a pottyantós vécére, lehet, hogy medvevacsora lesz belőled. Sok itt a grizzly, emiatt nem engedték meg, hogy körbesétáljam a szigetet. Itt az ember nem hagyhatja el a házat medvespray és pisztoly nélkül. A nő mesélte, hogy egyszer a kertjében olyan közel ment hozzá a medve, hogy ijedtében saját magára fújta a medveriasztót, utána egész nap fájt a helye.
Alaszkában bárhol túrázol, hatalmas plakátok figyelmeztetnek: MEDVEBIRODALOM. Ezt komolyan kell venni, soha ne legyen semmilyen étel a sátorban, mert a medvék szimata 2000-szer erősebb, mint az emberé. A legtöbb táborhelyen (még a hegy tetején is) biztosítanak egy nagy vasládát, abba kell minden élelmiszert betenni, de még a tisztálkodó szereket is mert mindennek szaga van. Ha nincs ilyen doboz, muszáj felkötni a hátizsákot egy magas fára, ahol nem éri el a medve. Egyszer a kempingasztalon felejtettem egy hűtőládát, benne egy doboz kókusztejjel. Amikor este visszamentem a sátorhoz, sehol se volt a tejem, helyette csak egy büntetőcetli. Szerencsére csak figyelmeztetés volt, nem kellett kifizetni a 150 dollárt. Az is előfordul, hogy bezárnak egy egész táborhelyet, mert a medve szétvert egy faházikót vagy sátrat (pl. Denaliban). Ijesztő. Találkoztam egy román lánnyal, aki a Nemzeti Parkban dolgozik, sok érdekeset mesélt az itteni állatokról. Egyszer egy medve megtámadott egy turistát, elvette hátizsákját és megette a benne levő édességeket. A medve okos állat, egyetlen alkalom elég volt, hogy megtanulja, milyen könnyű ételt szerezni az emberektől. Egyre több kirándulót támadott meg, ezért úgy döntöttek a Park vezetői, hogy kilövik. Így már értem, miért van mindenhova kiírva, ne etesd a vadállatokat, mert ezzel vesztüket okozod.
Minden éjjel, amikor felkelek pisilni, attól félek, hogy egy medvébe botlok. Mintha az állat a sátor bejáratánál várna, azt gondolva: Vajon mikor bújik már elő a finom reggelim? Egy idő után már nevettem magamon, talán túlzásba viszem a medvétől való rettegést. Aztán egy reggel megtörtént, amitől tartottam: a hatalmas medve ott eszegette piros bogyóit a fabudi mellett. Megdöbbenve néztem. Felém fordult, de nem zavartatta magát, a gyümölcs jobban érdekelte, mint a friss hús. Szóltam a kemping tulajdonosának, hogy vendégünk van, mire ő lazán: Tudom, minden reggel lejönnek. Kiderült, nem csak reggel, hanem este is. A tóhoz indultam, megmosakodni. De rosszul időzítettem, a „fürdőszobámat” már elfoglalta valaki. Egy jól megtermett fekete medve mosta éppen a hátsó felét. Elakadt a lélegzetem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ha meg akarna támadni, a köztünk levő húsz métert pár másodperc alatt megtenné, de állítólag még a száz méteres távolság sem jelentene biztonságot – hihetetlenül gyors tud lenni. Megtanultam, hogy teljesen másképp kell viselkedni ha grizzly vagy fekete medve támad. Az elsőnél kuporodj le a földre, karoddal védd a nyakadat és fejedet, úgy téve, mintha halott lennél. Lehet, kicsit megpofozgat, de aztán békén hagy és elmegy dolgára. Viszont ha vad fekete medvébe botlasz, légy agresszív, amennyire csak tudsz; küzdj az életedért. Mindkét esetben tilos szaladni, hisz ragadozókról beszélünk. Ha futsz, beindítod vadászösztönét és prédává változol. Biztos, hogy ő a gyorsabb, fára is jobban mászik, tehát a megoldás, beszélj hangosan és emeled fel a karod, hogy minél nagyobbnak tűnj. Ha pedig támad vagy három méternél közelebb jön, akkor elő kell venni a medveriasztót, nincs mese. Persze könnyű mindezt elméletben gyakorolni. Amikor ott áll előtted a medve, teljes életnagyságban, reszkető kézzel kioldod a medverisztó biztonsági zárát és csak imádkozol, hogy nehogy használni kelljen. Őrangyalaim most is velem voltak. A medve csak jól megnézett, befejezte esti fürdőjét és elment vacsorázni. Nagy kő esett le a szívemről.
A kép nem illusztráció
Na de térjünk vissza a túrára. Mielőtt elindulnál, regisztrálni kell, hogy ha valaki eltűnik a vadonban, tudják, hol keressék a hegyi mentők. Nagy betűkkel figyelmeztetnek, hogy kötelező a medve elleni spray, mert bármikor meglephet egy barna vagy fekete medve. Szinte kézzel fogható volt a medvék jelenléte. Mivel rengeteg piros bogyó van az ösvény mentén, szívesen lakmároznak itt – lépten, nyomon apró bogyós friss kakiba botlottunk. A csapásokon is láthattuk, hogy nemrég még ott heverésztek. Kicsit félelmetes volt, mert a nagy bozót miatt nem sokat láttunk, bármikor felbukkanhatott volna egy hatalmas állat. Ahol sokan járnak, a medvék elkerülik a turistautat, de mivel ide csak nagyon kevesen jutnak el, ez a hegy sokkal inkább a vadállatok birodalma. Nehezen követhető volt az ösvény, párszor el is tévedtünk. Hamar rájöttünk, hogy jávorszarvas csapáson vagyunk, mivel egyre alacsonyabb volt az alagút és mindenhol ürülék kupacokba botlottunk. Óvatosan haladtunk, tudtuk, bármikor felbukkanhat egy 450 kilós állat. Én hiszek a szó teremtő erejében. Alig mondtam ki, szeretnék látni egy jávorszarvast, ott állt előttem, teljes életnagyságban. Elakadt a lélegzetem. Jámbornak tűnt, megsimogattam volna, de tudtam, nem szabad pár méternél közelebb menni hozzá. Minden évben több helyi és turista sebesül meg (vagy hal meg) jávorszarvas támadás miatt. Kénytelenek voltunk visszafordulni és máshol próbálkozni. Természetesen jelzés sehol, hisz a madár se jár erre. Ami nem éppen így volt, gyönyörű fürjeket, sirályokat és bóbitás szajkókat láttunk. És a távolban ott kéklett a gleccser, irányt mutatva.
Csakhogy nem olyan könnyű eljutni a jégtakaróhoz. Az alatta levő hatalmas tóból nagy mennyiségű víz folyik az óceánba és ezen csak egyféleképp lehet átlelni. Két vastag kábelre egy kalitkaszerű vasszerkezetet rögzítettek, amibe két ember tud beleülni és a harmadik áthúzza őket a túlsó partra. Mindez kemény fizikai munka és mivel többen voltunk, jó ideig eltartott. Gondoltam én okosabb leszek és átkelek a patakon, de csak térdig tudtam belegázolni, mert a víz hőmérséklete és sodrása hamar visszafordított. A többiek már az elején próbáltak lebeszélni róla, de saját szememmel kellett meggyőződnöm, mennyire veszélyes lenne. Nem véletlenül szereltek ide „patakliftet”. Megtudtam, hogy azért nincs itt híd, mert tavasszal a sok olvadó hó miatt annyira megnő a folyó vize, hogy mindent elsodorna. Most is láthattunk néhány úszó jégtömböt. Amikor a Grewingk tóhoz érkeztünk, rájöttem, hogy az egyik palackomat a hajón felejtettem. Márpedig egy húsz kilométeres túrán nekem muszáj inni. Az egyik túratársam megoldotta a problémát: kihalászott egy méretes jégtömböt, feldarabolta és betette az üvegembe. Csak ki kellett várni, amíg a maradék víz megolvasztja. Kezdetben megbotránkozva néztem, de hát ez mocskos. Fintoromat látva a lány elmagyarázta, hogy ezt itt így szokták csinálni, annak ellenére, hogy a tó vize nem iható, a jég teljesen megbízható. Sőt, az óceánból is kihalásznak hatalmas jégdarabokat és felhasználják a hajón. Mindig tanul az ember.
A tótól már nem volt messze a gleccser, megdöbbenve néztem, milyen sokat olvadt az elmúlt évtizedekben. Szemmel láthatóan húzódik vissza a jégtakaró a globális felmelegedés miatt – milyen szomorú megtapasztalni, hogy az emberiség teszi tönkre a földet. Szívesen gyalogoltam volna a jégen, de óriási szakadékok tarkították, Alaszkában nem lehet csak úgy kedvemre gleccsertúrázni. Illetve akinek sok pénze van, az sítalpas magánrepülőt bérel, ami elviszi a négy-ötezres hegy tetejére és ott egy vezető segítségével sétálhat a jégen, de ez még amerikai barátaimnak is túl sokba kerülne (nemhogy nekem). Alaszkában minden borzasztóan drága, szerencsére, aki ügyes (mint mi) az megtalálja az ingyenes táborhelyeket. Viszont olyan is van (amitől persze jól felháborodtam), hogy 20 dollárt kell fizetni egy sátorhelyért, de se vécé, se folyóvíz nincs. Ha pedig faházikót bérelnél az 100-200 dollár egy éjszakára. Annyira tele van Alaszka turistával, hogy a helyiek bármit megtehetnek. Télen szinte senki se jön ide, (túl hideg van: -30 fok) ezért ilyen drága nyáron minden szálláshely. Az alaszkaiak ilyenkor akarják megszerezni éves jövedelmüket. Valahol őket is meg lehet érteni. Nem könnyű itt az élet. Télen alig hat óra világosság van és a napot csak ritkán látják. Nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Mégis, sokan mesélik, hogy eljöttek Alaszkába nyaralni, aztán megszerették és ideragadtak. Igen, van valami különös varázsa a köd borította hegycsúcsoknak, fenséges gleccsereknek és káprázatos fjordoknak.
Ront is a kíváncsisága hozta Alaszkába, aztán letelepedett és egész életét halászattal töltötte (mint a legtöbb itteni férfi). Egyik reggel kiment horgászni és üres kézzel tért vissza, mert csak pink lazacot fogott, amit visszadobott. Kiderült a helyiek lazac sznobok és csak a királylazacot tartják elég jónak, mást nem hajlandóak megenni. Persze én ezen megbotránkoztam, hisz még sosem ettem friss lazacot – erre elszalasztom életem egyetlen lehetőségét. Ezt nem hagyhatom annyiban – gondoltam, és másnap kimentem vele horgászni. Azt hiszem a két öreg tengeri róka nem sok reményt fűzött hozzám, mit is tudna egy kislány, aki még soha életében nem pecázott. Nem voltak elvárásaim, de titokban reménykedtem, hátha horogra akad egy lazac.
Tükörsima volt az óceán, amikor kikanyarodtunk a kikötőből – horgászáshoz tökéletes reggel. Fél óra múlva meg is érkeztünk egy csendes öbölbe, a kapitány kedvenc helyére. Nem sokat magyarázott, kezembe nyomta a horgászbotot, majdcsak lesz valahogy. Várakozás közben még kaptam egy kis infót: általában a lazac először eltávolodik, hagyni kell, hogy menjen, majd amikor elindul visszafelé, gyorsan kell csévélni. Még magyarul sem ismerem a szakkifejezéseket, nemhogy angolul. Azt azért megértettem, nem hagyhatom, hogy a ficánkoló hal belegabalyodjon a propellerbe vagy a hajó másik oldalán levő zsinórba. Türelmesen várakoztam, közben a tájat csodáltam és arra gondoltam, ha nem fogok semmit, az sem baj, hisz gyönyörű helyen töltöm a napot. Kis idő múlva megmozdult a bot vége, hirtelen azt sem tudtam hová kapjak. Követtem Ron kapitány utasításait és meglepő könnyedséggel kihúztam egy lazacot. Már ünnepeltem volna életem első fogását, de ő csak a fejét csóválta és egy laza mozdulattal visszadobta a halacskát. Na, tessék: királylazacot fogtam és az sem jó neki? Megtudtam, szigorú szabályok vannak a Kenai-félszigeten. Fejenként maximum napi két királylazacot szabad hazavinni és regisztrálni kell őket. Ezért a helyiek szóba sem állnak a kicsi halakkal, inkább várnak, amíg egy nagyobb horogra akad. Én meg nem szólhattam bele, hisz nincs is engedélyem. Nem kellett sokat várni a következő kapásra, sőt egyszerre kezdett el rángatózni a két bot. A kapitány nem tudott rám figyelni, egyedül kellett megbirkóznom zsákmányommal. Szép méteres lazac volt, egyrészt nagyon örvendtem neki, másrészt szomorúan néztem, ahogy elvérzik a hűtőládában. Ha nem számítjuk a szúnyogokat, ez az első állat, amit én öltem meg. Furán hangzik, de bocsánatot kértem tőle és megköszöntem neki, hogy a vacsorám lesz. Azon kaptam magam, hogy beszélgetek a halakkal. A következő egy bébi lepényhal volt, neki is mondtam, ne haragudjon, hogy megzavartam, menjen és éljen boldogan. A két öreg dőlt a nevetéstől, hogy én milyen kislányos vagyok. Délután egy újabb királylazacra bukkantam, de ez nem adta könnyen magát. Teljes erőből úszott ellenkező irányba, valamennyire sikerült felcsévézni, aztán lement a mélybe és hiába próbáltam felhúzni, nem mozdult. Közben a bácsi sztorizgatott, volt már olyan, hogy a hal erősebb volt és behúzta a botot horgászostul mindenestül a tengerbe. Hosszú ideig viaskodtam a lazaccal, aztán elkezdtem vele is kommunikálni: „Hiába is próbálkozol, nem engedlek el. Te már az enyém vagy.” A hal lassan megadta magát. Láttam a kapitány szemében az elismerést.
Más sok éven át próbálkozik, amíg ekkora halra akad, én meg életem első kapásával learatok minden babért. Kezdett magával ragadni a horgászás láza, még az sem zavart, hogy eleredt az eső. Valaki beszólt a rádión, hogy egy másik öbölben épp sok lazac van, így hát átmentünk oda. Jó döntés volt, a következő zsákmányom egy óriási lepényhal lett. Hú, még sosem láttam ilyen nagy szörnyeteget. Ki sem tudtam volna egyedül emelni a vízből, a kapitány besegített egy hálóval. Aztán bunkósbottal fejbe verte, hogy ne szenvedjen sokáig. Ettől a haltól is bocsánatot kértem, amiért megöltük. Olyan szomorúan nézett rám. A végén két öreg rám bízta a piszkos munkát, ki kellett mosni a ládából és a csónakból a sok alvadt vért. De én olyan lelkes voltam, bármit szívesen megtettem. Amikor a kapitány úgy döntött, ennyi elég lesz mára, kérlelően néztem rá: maradjunk még tíz percet. Utólag jutott a fülembe, hogy mesélte, ő még életében nem látott olyan nőt, aki a nap végén ilyen kéréssel fordul hozzá. Azt hiszem, beloptam magam a szívébe.
A rétisas szárnyfesztávolsága a két métert is meghaladhatja
Este megpucoltuk a négy halat, Ron megtanított, hogyan kell vágni a csont mentén, hogy a lehető legkevesebb hús vesszen kárba, a fejüket pedig a szomszéd fehérfejű rétisasnak dobtuk, aki boldogan ragadta fel a maradékot (ezt csak titokban mondom, mert nem szabad semmilyen állatot etetni a nemzeti parkokban). Én még életemben nem láttam ilyen sok friss halat egy helyen, azon gondolkoztam, ezzel két hétig ellennék, amikor a bácsi felajánlotta, hogy megfüstöli nekem a felét és akkor el tudom vinni magammal. Ez aztán az égi ajándék! Annyi királylazacot ehetek, amennyi belém fér. Ráadásul teljesen ingyen. Még a végén én is lazac sznob leszek?
Világjáró kalandjaim 