Életem legszebb útja volt a tavalyi Camino. Mégis csodálkozva hallgattam a zarándokokat, akik azt mesélték, már öt, tíz vagy húsz alkalommal Caminóztak (az utóbbi egy német hajléktalan, aki oda-vissza megy folyamatosan). Mire véget ért az utam, rájöttem, előbb vagy utóbb én is vissza fogok térni. Május végén alig vártam, hogy befejeződjön a vizsgaidőszak az egyetemen, indultam is. De nem ugyanazon az úton, hanem a San Salvadoron majd a Camino Primitivón. Itt sokkal kevesebben vannak, mert nehezebb a terep és gyakran rossz az idő a hegyek között. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy öt nap alatt egyetlen turistával találkozott a 122 kilométeren. Én sem sok embert láttam az első héten, ha jól emlékszem összesen hetet. Volt, aki egyedül aludt a zarándokszálláson, mert abban a faluban senki más nem állt meg. Örültem a magánynak, a klasszikus Camino már túl népszerű, évente több mint 200.000 ember indul el rajta. Jó dolog egyedül túrázni, olyankor valahogy közelebb kerülök a természethez, jobban tudok figyelni szépségeire. Bármikor megállhatok jógázni, meditálni vagy csak csodálni a felém magasodó hegycsúcsokat. Már gyerekkoromban rajongtam a hegyekért, hányszor néztem vágyakozva a Kárpátok bérceit. Most Leónból néztem fel a Kantábriai-hegység csúcsaira; tudtam sok élmény vár rám.
Szeretem a napot meditációval kezdeni, de általában zárva vannak a templomok, amikor indulok. Jó lett volna meglátogatni a katedrálist, mielőtt elhagyom Leónt, de épp miséztek, így nem engedtek be. Eszembe jutott, hogy a tavaly láttam egy oldalsó bejáratot. És valóban: ott volt, be tudtam menni egy kicsi kápolnába. Tökéletesen meg voltam elégedve vele, hisz behallatszott a mise, szeretem ahogy énekelnek. Jól elvoltam egy ideig, aztán elkezdtem gondolkodni, még jobb lenne bejutni magába a templomba. Alig fogalmazódott ez meg bennem, rögtön észrevettem egy másik ajtót, amit a papok használtak. Csakhogy úgy éreztem, nem lenne tisztességes megzavarni a misét, úgyhogy inkább lemondtam róla. Örömmel figyeltem magamat, ahogy sikerült felülkerekedni vágyaimon. A tavaly már egyszer megcsodáltam a katedrálist és ki tudja, talán lesz még lehetőségem rá a jövőben. Régen nem törődtem az ilyesmivel, de a Camino megtanított tiszteletben tartani másokat. Zarándokként hogyan várhatnám el, hogy tiszteljenek, ha én ezt nem teszem meg?
Leónban a sétálóutcában elvegyültem a tömegben és azon kaptam magam, hogy ismerős arcokat keresek. Annyira megszoktam a tavalyi Caminón, hogy folyton ismerősökbe a botlok, hogy most is őket fürkésztem. Persze, senkit sem ismertem, de messzire lerítt róluk, hogy ki az, aki már túl van pár száz kilométeren. Amikor a legkevésbé számítottam rá, mégis találtam egy kedves ismerőst: a pap bácsit San Isidro Templomában. Kiderült, hogy a mise után nincs zarándokáldás, csak június elsejétől. Sajnáltam, de rögtön tudatosítottam magamban: nem számít, majd később csak megáld valaki valamelyik templomban. A zarándok nem követel. Türelmesen vártam az irodában, hogy pecsétet tegyenek a zarándokútlevelemre, amikor megtörtént az első csoda: a 80 év körüli pap felismert: egy éve ugyanitt voltam. Vajon hány ezer zarándokot áld meg évente? Vajon honnan tudta, hogy mi már egyszer találkoztunk? Átvitt a templomba, megfogta a kezemet és elkezdte mondani az imádságot. Mindezt olyan sok szeretettel tette, hogy kicsordult a könny a szememből. Milyen más úgy kezdeni a Caminót, hogy égi áldás száll le rám.
Valaki azt javasolta, hogy hagyjam ki az első napot, mert túl sok falun kell átmenni. Nem szeretek aszfalton gyalogolni, ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy lerövidítsem az utat. Leóntól Finisterréig kb. 600 km van, úgy az igazi, ha végig gyalog teszem meg. A tavaly nagyon büszke voltam magamra, hogy a 900 kilométerből egyetlen métert sem hagytam ki. Pont úgy, mint aki ezer évvel ezelőtt zarándokolt és csak a saját lábaira számíthatott. Magabiztosságot ad a gondolat, hogy ha össze is dőlne a világ és leállna minden busz meg vonat, akkor is haza tudnék gyalogolni. Sokan otthonuk kapujából indulnak, legyen az Magyarország, Németország vagy Franciaország. Csodálom azokat, akik soha életükben nem túráztak, úgy vágnak bele a nagy kalandba, hogy fogalmuk sincs, mire vállalkoznak, és mégis végigcsinálják (Két filmet ajánlok: Az út – The way és Vadon). Mivel én minden hétvégén kirándulok és biciklivel járok dolgozni, jó kondiban vagyok – ez számomra a természetes állapot (remélem, 80 éves koromig meg tudom őrizni). A legtöbb zarándok viszont sokat szenved, amíg teste hozzászokik a napi 20-30 kilométerhez. Rossz volt nézni, milyen sok ember került bajba: bokaficam, térdfájás, ínhüvelygyulladás, csonthártyagyulladás, váll- és csípőproblémák, vízhólyagok. Ez utóbbi szinte mindenkinél előjött (egyszer még nálam is egy pici) és mivel nem törődtek vele, napról napra rosszabb lett majd átalakult vérhólyaggá vagy ököl nagyságú keléssé. Sokan több napos szünetet tartottak vagy feladták az utat. Egy nő első éjjel leesett az emeletes ágyról és lábát törte. Egy ausztrál zarándok még rosszabbul járt: mielőtt leszállt volna a gépe Madridban, kitörte a bokáját és mehetett haza. Azt hiszem, mindez nem a véletlen műve. A testi fájdalom azt jelzi, hogy valahol valamikor sérült a lélek. Ha meg tudjuk gyógyítani a lelket, a test magától meggyógyul. Többen csodával határos gyógyulásról számolnak be az Úton, számomra ez természetes, mert hiszek az önvizsgálat, megbocsájtás, ima és meditáció erejében.
Találkoztam egy angol fiúval a Francia Caminón, akiről sugárzott mélységes hite. Csak feleannyit tudott menni minden nap, mint a leglassúbb zarándok és ez is óriási erőfeszítésébe került. Veleszületett betegsége miatt nem tudott járni, csak ugrált két mankó segítségével. El sem tudom képzelni, hogyan jutott át a meredek sziklás részeken vagy a csúszós, sáros ereszkedőkön. Amikor megláttam, azonnal éreztem: segíteni akarok ezen az emberen. Leültem melléje, és ahogy beszélgettünk, azon kaptam magam, hogy nem én teszek neki szívességet, hanem pont fordítva. Rossz napom volt, semmi sem úgy sikerült, ahogy elterveztem, fáradt is voltam, szomorú is, de mindez egy csapásra eltűnt, ahogy Dánielt hallgattam. Hihetetlen erőt és optimizmust árasztott. Sok pozitív emberrel találkoztam az Úton, de ő mindenkit felülmúlt. Csak pár nappal később jöttem rá, miért ilyen erős kisugárzása. Ragyogó szemeiből látszik, ő már megvilágosodott. Nyomorék teste még lehúzza, de a lelke már szárnyal. Tudom, furán hangzik, de azt hiszem egy igazi angyallal találkoztam.
Na de térjünk vissza a San Salvador Útra. Gyönyörű helyeken vezetett keresztül, hangulatos erdők, hatalmas virágos rétek és fura sziklaalakzatok között. Valahogy mindig otthon érzem magam a hegyekben. Szeretem a hajnali fényeket, ahogy a pára felszáll, és mesebeli hangulatot kölcsönöz a vidéknek, szeretem a harmatos reggeleket, amikor tele vagyok energiával és lelkesen kaptatok felfelé, szeretem a lusta délutánokat, amikor néha ledőlök a fűben és csak nézem az eget és szeretem az est varázsát, ahogy nyugovóra tér a természet és minden elcsendesül. Csodálatos naplementékben volt részem, mintha csak megajándékoznának az égiek egész napos fáradozásomért.
Első éjjel La Roblában aludtam, mivel ezen az úton kevés a zarándok, senki sem vár az alberguékben. Fel kell hívni az ajtón levő számot, jön a gondnok és kinyitja. Még szerencse, hogy második nap előre telefonáltam, mert azt olvastam, meg kell rendelni a vacsorát, különben semmilyen lehetőség nincs élelem beszerzésére (milyen jó, hogy minden infó megtalálható a neten). Poladura de la Terciában a szálló melletti néni főz, de csak annak, aki előtte egy nappal bejelentkezett. Ezek itt nagyon kis falvak, se bolt, se étterem, teljesen más, mint a Francia Úton. Az ember megtanulja igazán értékelni az ételt és a vizet. Egy-két napra cipelem az ennivalót, de utána jólesik egy nagy meleg vacsora. Régen mindig a hasamon spóroltam, szinte sose ültem be étterembe, Spanyolországban viszont rájöttem, nem lehet egy hónapot meleg étel nélkül túrázni. Mivel a tömegszállás csak 5-10 euró, belefér a költségvetésembe egy zarándokmenü is. Olyan sok szeretettel főznek a helyiek, úgy bánnak a zarándokkal, mint párszáz évvel ezelőtt, amikor még nem léteztek éttermek. Hatalmas adagokat porcióznak ki és a végén lehet repetázni. Néha egyetlen menü elég volt egész napra. Ha meg étel nélkül maradtam, akkor a természet gondoskodott rólam: madársóska, salátaboglárka, gyermekláncfű, tyúkhúr, vadsóska, akácvirág, áfonya és a hab a tortán: cseresznye. Hálás vagyok mindazoknak, akik megtanítottak az erdőn-mezőn található finomságok ismeretére. Mostani túratársaim csak csodálkoztak, amikor elmagyaráztam, melyik gyógynövény mire jó: menta, csalán, cickafark, zsálya, tüdőfű, édeskömény, útifű, útilapu, bodza, szederlevél, galagonya, hárs, kakukkfű, orbáncfű, mezei katáng, máriatövis és vérehulló fecskefű. Nyugat-Európában ez a tudás már rég elvesztődött, milyen jó, hogy én Erdélyben születtem, ahol még él. Mindig szívesen tanulok valami újat, itt is felfedeztem egy ismeretlen gyümölcsöt: a japán naspolya úgy néz ki, mint a barack, íze olyan, mint a hazai naspolyáé. Be kell vallanom, amikor először kóstoltam, még nem tudtam, hogy ehető-e. Úgy gondoltam, ennyit lehet kockáztatni, elvégre van nálam egy kis faszén, ha mérgező lenne, a szén mindent megköt (jó tudni, ha valaki épp bolondgombát evett vagy megmarta egy kígyó).
Szeretem a természetes gyógymódokat, például hiszek abban, hogy sokat segít, ha minden reggel megiszom egy citrom vagy lime levét egy pohár meleg vízben. Már napok óta nem jutottam citromhoz, amikor rábukkantam egy citromligetre. Az első gondolatom az volt, bemászok és leszakítok egy gyümölcsöt; olyan sok van, ezzel biztos nem károsítom meg a tulajdonost. De megszólalt a benső hang: a lopás nem méltó egy zarándokhoz. A következő faluban becsületességem elnyerte jutalmát. Az út menti kertben egy bácsi dolgozott, és amikor szégyenlősen kértem tőle egy citromot, nem egyet hanem négyet dobott fel nekem. Igaz a mondás: „A Camino mindent megad, amire szükséged van.” Másnap pedig újhagymát kértem valakitől, mire készségesen válaszolt: az túl kicsi, inkább hoz a pincéből rendes hagymát. Meg kellett magyaráznom, hogy én pont a friss zöld részre vágyom, mert azt nem árulják az üzletekben. Gondolkodás nélkül adott egy köteget én meg szinte elsírtam magam, annyira jólesett. Itt még él a hagyomány, a helyiek mindenben támogatják a zarándokot, pont úgy, mint ezer évvel ezelőtt, II. Alfonz király idejében (aki maga is megtette az utat).
Pajaresben is nagyon kedves volt az albergue gondnoknője. Nem csak bőséges vacsorát főzött nekünk, de ellátott sok hasznos tanáccsal és még egy pici ajándékot is adott mindenkinek. Csodálom az itteni emberek önzetlenségét. Alig száz ember lakik ezekben az eldugott kis falvakban, ahol mintha megállt volna az idő, mégis fenntartanak egy szállást, mert tudják, milyen nagy szüksége van rá az idetévedt vándornak. Különösen, ha egész nap zuhog az eső és mindenki bőrig ázik. Errefelé gyakran esik, valaki mesélte, hogy amikor megtette a San Salvadort, végig esett. Ha meg leszáll a köd, könnyen el lehet tévedni a hegyekben, annak ellenére, hogy jó a jelzés. Arról nem is beszélve, hogy lemaradsz a csodálatos panorámáról. Minden nap más arcát mutatta a hegy. Otthon éreztem magam Asztúriában, mert a Kárpátokra emlékeztetett. Igaz, csak 1500 méterre visz fel az ösvény, de messzire ellátni minden irányba. Egyik hegyre fel, aztán le, másik hegyre fel majd le és ez így megy, amíg a szem ellát. Az össz-szintkülönbség elég sok, ez a Camino csak az edzettebbeknek való. A felszerelés is fontos, szükség van egy vízhatlan túrabakancsra, mert köves-sziklás a terep és néha nagyon meredek. Van akit ez elriaszt, de én pont az ilyen kihívásokat szeretem. Nem is éreztem a fáradtságot, csak gyönyörködtem az elém táruló csodálatos hegyekben és völgyekben.
A sok hegymászás után fura volt megérkezni Pola de Lenaba, persze előnyei is vannak a városnak, például élelmiszerboltok (ahol dobozos gazpacho levest és kagylókonzervet lehet vásárolni). Meg egy hetedik századbeli gyönyörű templom: Santa Cristina de Lena. Mint minden templomnak a Caminón, ennek is nagyon jók az energiái, úgyhogy meditáltam egyet. Már három éve meditálok szinte minden nap, de sehol máshol nem érzem azt a mélységet, amit az itteni templomokban. Nem tudom hogyan, de ilyenkor megszűnik létezni a világ, mintha kilépnék a tér és idő börtönéből.
Kicsi korom óta szeretem megérinteni és megölelni a fákat, növényeket. Amikor ezt látta egy argentin zarándoktársam, érdekes legendát osztott meg velem. Szülőföldjén azt tartják az öregemberek, hogy az erdőben sétálva meg kell simogatni a fákat, mert bennük lakozik az elhunyt ősök lelke. Ha barátságos vagy velük, elnyered az erdő jóindulatát és védve leszel a gonosz szellemektől. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a fák érintése és a mezítlábas erdei séta feltölt energiával. Kipróbáltam és nagyon élveztem, jó volt megszabadulni a bakancs fogságából. Az elején csak óvatosan tettem egyik lábam a másik után, nagyon figyeltem minden lépésemre, aztán egyre bátrabbá váltam, élveztem az anyafölddel való direkt kapcsolatot. Sok minden fejben dől el. Hittem benne, hogy nem eshet bántódásom, és valóban: megúsztam egyetlen karcolás nélkül. Legnagyobb meglepetésemre még a térdfájásom is elmúlt tőle. Jógával is javult a bal térdem állapota, de a biztonság kedvéért úgy döntöttem, két nap alatt teszem meg az utolsó etapot. Mieresben úri jó dolgom volt: egyedül aludtam egy szobában – az élet apró örömei.
Az utolsó nap fénypontja a San Salvador, a Megváltó katedrálisba való megérkezés volt. Oviedo egy igazi kis ékszeres doboz, szebbnél szebb terekkel és templomokkal. Valamikor régen a város majdnem olyan fontos zarándokközpont volt, mint Santiago. Ma a világörökség része, mivel sok fontos relikviát őriznek a gyönyörű gótikus székesegyházban. A XIII. században kezdték építeni, de megőrizték a IX. századbeli eredeti preromán templom maradványait, például a Cámara Santát. És aki gyalogosan érkezik a városba, megkapja a Salvadorana oklevelet (ami szebb, mint a santiagói). Miután megcsodáltam a katedrális minden szegét-zugát, kisétáltam a térre. Az egyik sarkon utcazenész játszott, lefeküdtem a mellette levő padra és csak gyönyörködtem a templomtoronyban meg a bárányfelhőkben. Talán a hely varázsa vagy az előttem levő három hetes gyaloglás miatt valahogy olyan hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Ahhoz képest, hogy a San Salvador Úton milyen kevés zarándokot láttam, itt már jóval többen voltak; össze is barátkoztam pár emberrel, aki hozzám hasonló módon a Camino Primitivót tervezte. De az már egy másik történet.
León – 27 km – La Robla – 22,8 km – Poladura de la Tercia – 14,7 km – Pajares – 24,8 km – Pola de Lena – 15,8 km – Mieres – 17 km – Oviedo.
Világjáró kalandjaim 