Kedves Otthoniak!
Hosszas hallgatás után újra jelentkezem, ezúttal London széléről. A mexikói egyetemi év után egy évet otthon töltöttem, németet tanítva és családi életemet alakítgatva. Január táján fejembe vettem, ha törik ha szakad, nekem doktorálni kell; méghozzá nem is akárhol, hanem Angliában. Az elhatározást tett követte, nekifogtam keresgélni. 36 egyetemre pályáztam, fél év alatt kb 1000 e-mailt írtam, őrült munka volt. Végigcsináltam minden egyetem jelentkezési proceduráját, hihetetlen mennyiségű papírt töltöttem ki, kutatási terveket írtam, ösztöndíjakat pályáztam, tanultam egy csomót a nyelvvizsgára – szóval mindent megtettem, amit csak meg lehetett.
A sok erőfeszítés eredményeképp nyár végére 6 egyetemről kaptam hivatalos visszajelzést, hogy felvettek. Szinte mind elismert, nagy hírnévvel rendelkező egyetemek. Madarat lehetett velem fogatni, mégis vegyült egy kis üröm az örömbe: annak ellenére, hogy tényleg sok helyen próbálkoztam, semmi kilátás nem volt ösztöndíjra. Márpedig az angol egyetemeken évi 3-4000 fontos tandíjat kell fizetni, amit egy erdélyi zsebből egyszerűen képtelenség kivakarni. Már-már kezdtem kétségbeesni, mikor az egyik nagyon rendes londoni professzor, aki valóban szívén viselte sorsomat, bejelentette, szerzett nekem ösztöndíjat. De csak pár hetet tartott a boldogság; amikor már csak az utolsó simítások voltak hátra, közölték, hogy csak katolikusok kaphatják meg ezt a pénzt. A professzor meg elfelejtette megkérdezni, melyik felekezethez tartozom. Üvölteni tudtam volna a csalódástól. De nem volt mit tenni, bele kellett nyugodjak, hogy nem fogok doktorálni.
Már szinte teljesen lemondtam róla, amikor egy másik londoni egyetemről értesítettek, hogy megnyertem egy fél ösztöndíjat. Vagyis ők állják 3 évre a tandíjamat, de minden másról nekem kell gondoskodnom. Erről Mátyás király története jut eszembe az okos lánnyal, aki vitt is ajándékot meg nem is. Mert a tandíjmentességgel megoldódott a legnagyobb problémám, de valamiből meg is kellene élni. Méghozzá a világ egyik legdrágább városában. Sokat gondolkodtam, merjek-e belevágni vagy teljesen fölösleges, mert eleve kudarcra van ítélve az egész. A párom így vélekedett és mindent latba vetett, hogy meggyőzzön, nem érdemes kockáztatni. De nem is volnék Panni, ha hallgatnék a józan észre. Annak ellenére, hogy nagyon kilátástalannak tűnt, úgy döntöttem, meg kell próbálni. Különben ott maradnék a keserű szájízzel, hogy életem nagy lehetőségét futni hagytam. Lehet, hogy tévedek és lesznek még ennél sokkal jobb lehetőségek is, de ki tudja ezt nekem megígérni?
Most vagy soha alapon gyorsan megvettem a repülőjegyet, még mielőtt meggondolnám magam. Aztán két hetet kínlódtam, míg végre sikerült bentlakást szerezni. Indulás előtt egy nappal, mikor már azt fontolgattam, meg kell keressem kedves honfitársaimat valamelyik híd alatt. Erre csak azért nem került sor, mert 4 nappal későbbre tették a gépem indulási időpontját, lévén, hogy a vásárhelyi reptérről nem tudott felszállni a köd miatt. Így maradt időm sok búcsúbeszélgetésre, ami nagyon jó volt. Persze a csomagjaimat szokás szerint utolsó percre hagytam, éjjel fél kettőkor még gyúrtam be a ruháimat a hátizsákba. Háromkor pedig már úton voltam Kolozsvár fele.
A repülőtéren érdekes eseménynek voltam tanúja. Minden repülőn és reptéren tilos dohányozni (hacsak nincsenek arra kijelölt helyek). Egy huszonéves rágyújtott a belső váróteremben és mikor rászolt valaki, meg akarta verni az illetőt. Persze annak több esze volt és értesítette a hatóságokat. Közben megvolt az utolsó jegyvizsgálat is, már a buszon ültünk, ami közvetlenül a géphez visz. Épp indultunk volna, mikor megérkezett négy rendőr és leszedték a srácot a buszról. Érvénytelenítették a jegyét és vitték is a rendőrségre. Az előtte nagyszájú srác, akiről messzire lerítt, azt hiszi, neki mindent szabad, megszégyenülve távozott.
Emiatt késve indult a repülő, ami nem lett volna baj, ha nem pont két másik gép után érkezünk Londonba. Mivel kicsi a repülőtér, ez azt jelentette, egy órás sort kell kiállni az útlevélvizsgálatnál. Valahogy túléltem és mehettem is a csomagomért (a változatosság kedvéért ezúttal nem vesztődött el). Másfél órát buszoztam a központba utána pedig még egy kerek órát utaztam (3 különböző metróval), míg végre megérkeztem az egyetemre. A világ végén van, a Temze partján, egy másik repülőtér mellett. Én láttam a térképen, hogy város széle, na de azért éppen ennyire!
Elöl zsák, hátul zsák, bekutyagoltam az egyetemre, ahol a kutyát se érdekelte, hogy megérkeztem. Bezzeg annakidején Mexikóban a tenyerükön hordoztak. Itt csak egy szám vagyok a sok közül, mindenhol sorba kell állni, 66 regisztrációs procedurán keresztül kell menni, senkit se kíváncsi rá, hogy esek össze a fáradtságtól. S hogy még jobb legyen, indulás előtt egy nappal meghűltem, persze, hogy az úttal csak súlyosbodott.
Nehezen, de csak elérkezett a nagy pillanat, mikor birtokba vehettem úri lakosztályomat. Legalabbis én azt hittem, hogy valami nagyon speciális kell legyen ha képesek érte havi 500 fontot (csupán 23 millio lej) elkérni. Az állam leesett, ahogy beléptem. Ezt nevezik szobának? Olyan mint egy börtöncella. Háromszög alakú, iszonyúan kicsi lyuk. Egy családi sátor ennél nagyobb helyet foglal el. De már nem volt visszakozz, a sok pénzt legombolták rólam. Én meg csak fogtam a fejem… Hát még mikor kiderült se paplan, se párna, se takaró. Semmi. Mindent meg kell venni. Hajaj. S még ezután következett a fürdő számbavétele: egy lépés átmérőjű űrhajóskabin. Egy nagydarab ember be se férne. És a csodálatos kilátás: a folyó helyett egy ronda kerítés. Csak később derült ki, van ennél rosszabb is: az iszonyúan zajos szomszédok, akik rendszeresen begyűjtik a fél bentlakást bulizni. Azt hiszem, vén vagyok én már a kollégiumi élethez.
Pedig szociológusként érdekes volna megfigyelni azt a színkavalkádot, ami itt van. 120 ország diákja tanul az UEL-en. Van sárga, még sárgább, barna, még barnább, csokoládé és egészen fekete. Csak a sápadtarcúakból van kevés, egészen elvesztődve érzem magam. De egész biztos, hogy a 20.000 diák közül nem én vagyok az egyetlen, aki kétségbeesetten munkát keres, mert különben szedheti a sátorfáját.
Ahogy végigolvasom, amit írtam, csak úgy dől belőlem a panaszáradat. Tényleg ennyire rossz volna? Akkor meg mért nem ülök fel az első gépre s irány haza? Mert túl sokat harcoltam ezért a doktoriét, hogy az első ijedtség után megfutamodjak. Azt mondják, a székely a jég hátán is megél. Na lássuk…
Világjáró kalandjaim 