Régi álmom vált valóra, visszatérhettem a Himalájába. Öt évvel ezelőtt az indiai oldalon túráztam, és annyira otthon éreztem magam a hatalmas hósapkás csúcsok között, hogy megfogadtam, hamarosan vissza fogok jönni. Méghozzá nem is akárhová, hanem az Annapurna körútra, amiről azt regélik, a világ legszebb túraútvonala. Hágóvas és jégcsákány nélkül fel lehet jutni 5400 méterre, közben napokig kísérnek a nyolcezres csúcsok. Hab a tortán a sok rejtőzködő buddhista kolostor, ahol mintha megállt volna az idő.
Nem sok időt töltöttem tervezéssel, csak megvettem a repülőjegyet, és szállást foglaltam az első éjszakára Kathmaduban. A lehető legjobbkor indultunk, május végén, még a monszun előtt. Március-áprilisban napi kétszáz ember kirándul itt, de ahogy véget ér a főszezon, kiürülnek a falvak. A fővárosi turisztikai irodában is pangás fogadott, de olyan szerencsénk volt, hogy összefutottunk egy cseh csoporttal, akik szintén az Annapurnára készültek. Miután kiváltottam az engedélyeket, felajánlottam nekik, hogy megszervezem az utazást. Elmentem néhány irodába, hogy megkeressem a lehető legolcsóbb dzsipet Dharapaniba. Nem akartam busszal utazni, mert több mint tizenkét óra lett volna, cudar körülmények között. Egy-két személynek drága mulatság lett volna a bérelt autó, de hatunknak pont jó volt.
Csakhogy Nepálban nem minden úgy történik, ahogy az ember eltervezi. Besisaharba érkezve a sofőr bejelentette, hogy az autójában nem működik a négy kerék-meghajtás, és az éjjeli eső elmosta az utakat, ezért át kell ülnünk egy másik kocsiba. Nem is lett volna baj, csakhogy a második dzsip négyszemélyes volt. Értetlenkedve néztem, ahogy a hátizsákokat felkötötték a tetőre, majd betessékeltek minket az ici-pici utastérbe. Utólag tudtam meg, hogy a helyiek mindig így utaznak. Mivel kicsik és soványak, akár kilencen is bezsúfolódnak egy ekkora autóba. Négy órát zötykölődtünk volna a szardíniásdobozban, de a felénél úgy döntöttem, nem bírom tovább és kiszállok. A többiek mind követtek, pedig mehettek volna tovább autóval. Így az első éjszakát Jagatban töltöttük, és fél napot gyalogoltunk, mire végre megérkeztünk Dharapaniba. A térképen olyan kicsinek tűntek a távolságok, de amikor megláttam a girbe-gurba hegyi utakat, megértettem, hogy miért olyan lassú a közlekedés ebben az országban.
A következő kulturális sokk a szállás volt. Kicsi egy- vagy kétágyas szobák, papírvékony fallal elválasztva, fürdőszoba pedig csak a folyosó végén. Persze nem európai vécére kell itt gondolni. Kb. egy négyzetméteres betonlyuk, törökvécével, mellette a falból kiálló csőből folyik a hideg víz egy vederbe. Az állapotából ítélve havonta egyszer takaríthatják. Úri helyeken pici gázbojler is van, amelyből vékony sugárban csordogál a meleg víz. Egyetlen olyan szállás volt, ahol még forrás sem volt a közelben, csak egy nagy fekete víztározóból lehetett egy kis vederrel kimerni a vizet. A fűtés nem divat. Ilyen körülmények között nem lehet elvárni, hogy naponta kimossák az ágyneműt, de az mégiscsak több a soknál, hogy két-három hétig szürkül a fehér lepedő. Persze mindez sokkal jobb, mint sátorban aludni nulla fokban, és patakban mosakodni, ahogy ezelőtt negyven évvel tették az erre tévedt bátor hegymászók.
Meglepő látni, hogy az elmúlt időszakban mennyire kiépítették az Annapurna körutat. Rengeteg szállás, étterem és kis bolt található a falvakban, ráadásul mindenhol építkezések vannak, és egyre feljebb visz az autóút. A helyiek is hozzászoktak a turistákhoz, miután lejár a főszezon, valósággal vadásszák őket. Ezt úgy kell elképzelni, beérek egy településre, a nénike ott ül a kapuban és próbál meggyőzni, hogy miért pont az ő házát válasszam. Hamar rájöttem, annyira kell nekik a vendég, hogy ingyen adják a szobát, ha náluk vacsorázok és reggelizek. Sokat utaztam már, de ilyennel még nem találkoztam. Nagyon kedves, segítőkész, vendégszerető emberek, mindenüket megosztják a turistákkal.
Annak ellenére, hogy az utazási irodákban javasolták a hegyi vezetőt, egyáltalán nem volt szükség rá. Jól követhetőek az utak, egyértelműek a jelzések, megbízhatóak a térképek, és a helyiek is szívesen szolgálnak infóval. Azon viszont meglepődtem, hogy olyanok is kirándulnak, akiknek nincs előzetes magashegyi tapasztalata. Sőt, az őrültek biciklivel mennek, amit néha a hátukon kell cipelni. Találkoztam két lökött spanyollal, ők meg szörfdeszkát vittek a hátizsákra erősítve.
Az emberek nagy része Dharapaniból indul 1860 méterről, mi viszont, mivel egy nappal korábban elkezdtünk gyalogolni, meseszép vízeséseket láttunk. És imazászlóval díszített kecses függőhidakat. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindeniken átfussak, ahogy a gyerekek szoktak. Legnagyobb meglepetésemre, volt aki lóval ment át rajta, sőt még kismotorral is.
Az időjárással is szerencsés voltam. Napközben meleg volt, de az esték egyre hidegebbekké váltak. Chameba érve előkerült a kesztyű és a sapka is. Néha esett is egy kicsit, de csak délután, alig használtam az esőköpenyemet. Valahogy mégis megfáztam, úgyhogy mire felértem Pisangba 3300 méterre, ledöntött a betegség a lábamról. Ahelyett, hogy ott töltöttem volna néhány napot, hogy meggyógyuljak, folytattam az utat. Addigra már összebarátkoztam pár szimpatikus túrázóval, jó volt minden nap ugyanazokat az arcokat látni. Akárcsak a Caminón.
A következő faluban, Bragában tartottunk egy pihenőnapot, de csak azért, hogy felmászhassunk az Ice Lake-hez. Ezt a túrát szinte mindenki beiktatta, mert a 4600-as magassága nagyon jó akklimatizáció. Még napkelte előtt indultam, hogy elég magasan legyek, mire a rózsaszínű korona felkerül a nyolcezres csúcsokra. Egy kicsit eltévedtem a sokfelé ágazó ösvényeken, de mivel tartottam az irányt, végül megtaláltam a helyes utat. Közben azon morfondíroztam, az Alpokban ez már egy komoly túrának számítana, itt pedig négy óra alatt csak úgy felsétál az ember. Nem éreztem a magasságot, igaz szigorúan betartottam a szabályt, hogy napi négy liter vizet meg kell inni. Azt mondják a Himalájában nem elég tiszta a patakok vize, ezért vittem Mycropur tablettát és Steripen UV fényes víztisztítót.
A Jeges-tó a világ legmagasabban fekvő tavainak egyike. Tükörsima felületén táncot járt az Annapurna II, Annapurna IV, Gangapurna és Tilicho csúcs – nem bírtam betelni a látvánnyal. Sokáig üldögéltem a tó partján, és csak szívtam magamba a hegyóriások szépségét. Néha elgondolkozom, jó lenne túravezetőként keresni kenyerem, hogy minél több embernek megmutathassam ezeket a csodálatos helyeket. Nem ugyanaz a képernyőn nézni vagy a valóságban minden érzékszerveddel felfedezni a hegyek varázsát. Hálás vagyok, amiért mindez megadatott nekem.
És hogy fokozzam boldogságomat, visszafelé meglátogattam a Braga Gompát, ami az Annapurna körút legősibb temploma. Mindig libabőrös leszek, amikor belépek egy buddhista szentélybe. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz ezekre a helyekre. Szinte minden faluban volt egy templom, mindenhová beültem meditálni, és mindenikben otthon éreztem magam. Ha szerencsém volt, még jakvajas teával is megkínáltak a mosolygós lámák.
A legszebb élményem az volt, amikor véletlenül becsöppentem egy nagy buddhista ünnep kellős közepére. Harminc láma mantrázott egyszerre, olyan hátborzongatóan szép volt, hogy végigbőgtem a fél órás szertartást. Nem tudom, miért tört rám a sírás, hisz nem is voltam szomorú, valamit mégis megmozgatott bennem a tibeti mantra.
A határ közelében mindenütt tibeti falvak vannak. Onnan lehet tudni, hogy átkerültem egy másik régióba, hogy a szokásos Namaste helyett Tashi delekkel köszönnek, és csak a jobb kezüket emelik imapózba. Más a ruhájuk, a kalapjuk, az ételük, a házuk, de még a templomuk is. Nagyon szeretem ezeket a kis tibeti településeket, mintha hirtelen száz évet visszacsöppennék az időben. A bejáratnál imazászlók és egy tipikus kőkapu fogad, aztán imamalmok sokasága sorakozik. Kivétel nélkül minden házban ott van a Dalai Láma képe, előtte egy kis házi oltár színes kendőkkel, virágokkal, gyertyákkal és füstölőkkel.
A tibeti férfiak legmeredekebb sziklás ösvényeken is kis papucsban járnak, de néha mezítlábas embereket is láttam. Gyakran kilót cipelnek, de még akkor is mosolyogva üdvözölnek minden turistát. A nők pedig a hátukra kötik a pici babát, és úgy dolgoznak a ház körül. Nem zavarja őket, hogy nincs vízvezeték, vagy hogy hajnalban tüzet kell rakni, különben nem tudják megfőzni a család ételét. Amikor ötkor indultunk, hogy láthassuk a napfelkeltét, szó nélkül reggelit készítettek, ha pizzát kértünk, akkor azt. Még sosem találkoztam ennyire alázatos és szolgálatkész emberekkel. Van mit tanulnom tőlük.
Az Annapurna körút másik nagy tanulsága az volt, hogy időt kell hagyni az akklimatizációra. Amikor pár éve Ladakhból indultam a Stok Kangrira, és amikor La Pazból indultam a Huayna Potosíra, ugyanazt a hibát követtem el, túl gyorsan akartam meghódítani a csúcsot. Azt mondják, az okos ember a más hibájából tanul. Hát én még a sajátomból se tanultam. Szabály szerint minden nap ötszáz métert lehet emelkedni, különben túl megerőltető lenne a szervezetnek.
Az út elején betartottam a szabályt, de Manang után úgy éreztem, jó formában vagyok, bevállalhatok egy kis kockázatot. Egy nap alatt megtettünk két napi távot (ilyet nem illik csinálni a Himalájában), így felértünk 3500 méterről 4500-ra. Miután elfoglaltuk szállásunkat Base Camp Thorung Phediben, még volt pár óra naplementéig, úgyhogy kitaláltam, hogy felsétálok 4900 méterre a High Campbe (sokan itt is beiktatnak egy éjszakát). Legnagyobb örömömre még itt sem volt problémám a magassággal. Ha valaki erre téved: High Camp az utolsó vízvételi lehetőség, innen kell cipelni a három-négy liter vizet.
Aki nincs hozzászokva a nagy szintkülönbségekhez, annak 5000 méter körül elmegy az étvágya. Én viszont jóízűen bevacsoráztam, talán túl sokat is ettem. De mivel nem ittam eleget, éjfél körül szomjasan arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a fejem. Nem bírtam visszaaludni, és egyre rosszabbul voltam. A hűlésem még rátett egy lapáttal, már ott tartottam, hogy ki kell várni a pirkadatot, és visszamenni az előző településre.
Reggelre nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, ezért forró gyömbérteával próbáltam magamhoz térni. Aztán fokhagymát majszoltam, mert egy hegyi vezető azt mondta, hogy az enyhíti a hegyi betegség tüneteit. Ahogy ott szomorkodtam a menedékházban, megjelent két cseh lány, indulásra készen. Kiderült, az egyiknek pont olyan rossz éjszakája volt mint nekem, de nem akart visszafordulni. Tetszett a tervük, így csatlakoztam hozzájuk: addig mászunk, ameddig bírjuk, de bármikor meggondolhatjuk magunkat, és lemehetünk 4000 méterre. Csakhogy minél feljebb jut az ember, mentálisan annál nehezebb visszafordulni. Főleg úgy, hogy ezzel két napot veszítenék.
Bíztam benne, hogy nem súlyosbodnak a hegyi betegség tünetei. Fájt a fejem, gyenge voltam, zsibbadtak az ujjbegyeim, de összeszedtem magam, és kitartóan haladtam felfelé. Robotpilóta üzemmódban csak tettem egyik lábamat a másik után, azt reméltem, hogy már nincs sok hátra (én kis naiv). Órákon keresztül gyalogoltunk, úgy tűnt, sose fogunk megérkezni a Thorong La hágóba. Közben egyre szebbek voltak a felém magasodó hegycsúcsok, de nem tudtam igazán élvezni őket, el voltam foglalva a túléléssel. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad a négy napot besűríteni két napba, de úgy éreztem, még maradt annyi erőm, hogy végigcsináljam ezt az őrültséget. Végül öt órás szenvedés után felértünk 5416 méterre, megünnepeltük, majd a hágó túlsó oldalán megkezdtük az ereszkedést. A fej- és torokfájástól nem tudtam megszabadulni, de bíztam benne, minél lejjebb kerülök, annál kevésbé fog kínozni a hegyi betegség. Sokan nem tudják, hogy a tünetek lefele menetkor is súlyosbodhatnak, ezért tartalékolni kell az erőket.
Késő délután hullafáradtan érkeztem meg Muktinathba (3800), beestem az első hosztelba, és egyetlen vágyam az volt, hogy minél többet aludhassak. Arra már nem maradt erőm, hogy elmenjek az esti szertartásra, de másnap reggel fél hétkor bepótoltam.
Az európaiak Santiagóba vagy Rómába zarándokolnak, itt mindenki a muktinathi templomba igyekszik. Nepáliak, indiaiak és (valamikori) tibetiek tömött sorokban vonulnak fel a szentélybe. Aki nem bír járni, azt lóra ültetik, a nagyon betegeket pedig családtagjaik cipelik a hátukon. Nem sok olyan hely van a világon, amit szentnek tart a buddhizmus, hinduizmus, de még a bőn vallás is. Ráadásul itt a négy elem, föld, víz, tűz és levegő egy templomban találkozik. Ha fellebbentjük az oltár alatti kendőt, egy kis földalatti patakot láthatunk, melynek felszínén örök lángocska ég. Tőle nem messze száznyolc forrásból csobog a víz, ami önmagában is szép látvány, de sokkal izgalmasabb a rituálisan fürdőző hindukat figyelni. A férfiak alsóneműben, a nők mezítláb, száriban és zacskóval a fejükön sétálnak vagy rohannak végig a jéghideg víz alatt. Miután tesznek pár kört, még elmerülnek két medencében, nem is értem, hogy nem lesznek hipotermiások. Általában szeretem kipróbálni a helyi különlegességeket, de a reggeli hűvös levegőben ezt a bulit inkább kihagyom.
A Tiji fesztiválon viszont szívesen részt vettem volna, egyetlen apró akadálya volt csupán: Felső Musztángban tartották, ahová a belépő ötszáz (!) dollár. Nagyon szerettem volna a tiltott királyságban túrázni, de azt hiszem, erre még néhány évet várnom kell. Csak a bejáratig merészkedtem el, Kagbeniben megcsodáltam a kolostort és a híres lámaiskolát. Közben beesteledett, ezért megkérdeztem a helyieket, mennyiért vinnének vissza Muktinathba dzsippel. Tátva maradt a szám, amikor hatvan dollárt akartak elkérni a tíz kilométerért. Elindultam gyalog, közben stoppoltam, és olyan szerencsém volt, hogy fél órával később valaki felvett.
Kagbeniből mehettünk volna egyenesen Jomsomba, de mivel nem akartam az országúton gyalogolni, másnapra beterveztünk egy plusz túrát, és felmentünk a hegyek közé Luprába. A helyiek figyelmeztettek, hogy nem könnyű megtalálni az utat, mert elmosta a víz vagy az útépítők tették tönkre, de arra nem számítottam, hogy állok a hegyoldalban, és a jelzett turistaösvény eltűnik egy szakadék szélén. Mindeközben olyan erős szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Hosszas keresgélés után rábukkantunk egy másik ösvényre (jelzés sehol), és nagy nehezen leértünk a főútra. Közben végig csodáltam a felém magasodó nyolcezres Daulaghiri, Annapurna és Nigiri csúcsokat.
Jomsomból három opcióm volt: gyalog folytatom az Annapurna körutat, és tíz nap alatt beérek Pokharába, két napot buszozok, vagy húsz percet repülök. Az eredeti terv szerint végiggyalogoltam volna a huszonegy napot, de sokan azt mondták, hogy túl vagyok az út legszebb részén, ezért úgy döntöttem inkább elkezdem tervezni a következő túrát, a Mardi Himalt.
Jagat – Dharapani – Chame – Pisang – Braga – Manang – Thorung Phedi – Muktinath – Jomsom
Világjáró kalandjaim 