Hihetetlen, mi minden megadatik nekem. A sok háromezres után, olasz, osztrák, francia, svájci Alpokkal való ismerkedés mintegy megkoronázásaként Nyugat-Európa legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc – 4807 m. Őrült szerencsés emberke vagyok: én, aki azelőtt épp csak belekóstoltam az alpesi világba, most nagykanállal habzsolom az élvezeteket. Annyira, de annyira szépek az Alpok, hogy azt leírni nem lehet.
Most mégis megpróbálom elmesélni a 2005 júliusi kirándulásomat, hogyan jutottam fel a Mont Blanc-ra, nem a hagyományos francia úton, hanem a sokkal nehezebb olasz változaton, Courmayeur-ből fel a Gonella menedékházhoz, utána végig hosszan a gerincen, a főcsúcs után elhagyva a Mont Maudit és Mont Blanc du Tacul négyezresek alatt levő gleccseróriásokat, majd leereszkedve a Cosmiques és Torino menedékházaknál. Egész életre szóló élmény volt.
La Visaille-ből indultunk, ragyogó napsütésben, jól megpakolt hátizsákokkal, reményekkel tele. Még nem is igazán tudatosult bennem, hol vagyok, mire készülök, valahogy hihetetlennek tűnt, hogy az Alpok legmagasabb csúcsát fogom meghódítani. Az első nap nem volt megerőltető, csupán csak 6 óra, 1400 m szintkülönbséggel. Elhagyva a Combal tavat a Miage gleccser morénáján haladtunk felfele. Kezdetben kőtengeren majd kővel borított jégen, követve a kőembereket, kerülgetve a gleccserhasadékokat. Egyetlen turistacsapattal találkoztunk, nagyon kevesen járják ezt az utat. A Gonella menedékházban is alig voltunk 15-en, jó volt látni a pangást a Gotûer menedékházbeli túlzsúfoltság helyett. Egyetlen gond a víz teljes hiánya volt, de nekem nem jelentett problémát, mert az utolsó forrásnál alaposan feltankoltam. Ahogy kiértünk a gleccserről, láncokkal biztosított sziklás rész következett, ahol egy kis erecskét találtam. Fantasztikus, mennyire megnő a víznek az értéke ilyen helyeken. Olasz barátaim csak nézték, hogy én mint egy málhás szamár nagy adag vizet raktározok nehezebb időkre. Hát nem is fogom 5 euróért megvenni literét – rettenetes, minden milyen drága ezeken a helyeken. De nem is csoda, hisz 3000 méteren voltunk és ide mindent helikopterrel szállítanak fel. Annyira mások az Alpokbeli menedékházak. Mindenütt házi papucsot adnak, kötelező a saját lepedő, az előkelőbb helyeken szárítószoba, bakancsszárító berendezés, meleg zuhany van – ezt a luxust. Sőt, még három fogásos vacsorát is lehet kérni (persze egy vagyonba kerül).
Este korán lefeküdtünk, mivel az ébresztőórát 12-re állítottuk be, de egy percre se hunytam be a szemem. Csak hánykolódtam, forgolódtam, még sosem izgultam ennyire csúcstámadás előtt. Valahogy nem tudtam felfogni, nem jött, hogy elhiggyem milyen nagy fába vágtam a fejszémet, valóban itt vagyok és a Mont Blanc-ot fogom megmászni. Csak csodálkoztam magamon, e megmagyarázhatatlan nyugtalanságon. Tudtam, hogy aludnom kellene, hisz hosszú és nehéz nap vár rám, de sehogy se jött álom a szememre. Aztán végre elérkezett az indulás ideje, fél egyet ütött az óra. Bekötöttük magunkat, felvettük a hágóvasakat s nekivágtunk a Dôme gleccsernek. Olyan álomszerű volt az egész… Fejünk felett szikrázó csillagok sokasága, előttünk halvány kis fényfoltok (a korábban indulók fejlámpái), lábunk alatt pedig a csikorgó jég. Még nem igazán tértem magamhoz, csak tettem egyik lábam a másik után, küszködtem az álmossággal, csodáltam két jóbarátom határozottságát és nyugodtságát. Kedvem lett volna megállni körülnézni, szebbnél szebb gleccserhasadékok mellett haladtunk el, nem is látszott, milyen hatalmasak, csak úgy derengtek lámpáink halvány fényénél.
Teljesen megbabonázott e különleges világ, nem éreztem félelmet, pedig néha hajszálnyira haladtunk el az óriási, tátongó jégszakadékok mellett. De én csak gyönyörködtem bennük, valami megmagyarázhatatlan erő vonz ezekhez a csodálatos jégképződményekhez. Legszívesebben mindenikbe beereszkedtem volna, sorra csodálni a természet e különleges alkotásait. De csak sejthettem az alattunk tátongó mélységeket, társaim határozottan haladtak előre, nem volt idő bámészkodásra. Furcsa volt órákon keresztül menni a gleccserhasadékok között, keresni az utat a sötétben, mintha sohase érne véget a jégmező. Egyre meredekebbé vált, a Col des Aiguilles Grises előtt már csak a hágóvasaink első fogaival lépcsőztünk, jégcsákányunk csőrét minden lépésnél beleverve a szinte jégfallá alakult hegybe.
A hajnal első fuvallatai érződtek már, amikor felértünk a sziklagerincre. Szabadmászással haladtunk, jóformán időm se volt az alattunk tátongó mélységeket felmérni. Col de Bionnassay után értük el a főgerincet, már 4000 méter fölött voltunk, előttünk a híres Piton des Italiens sziklái, mikor csődöt mondott a fejlámpám. Mintha nem lett volna amúgy is elég nehéz az út. Kénytelenek voltunk átalakítani kötelhármasunkat, hátramaradtam s a mögöttem levő fényénél próbáltam fogást, lépést keresni.
Ahogy kezdett világosodni, sorra tűntek fel a hatalmas csúcsok, őrületes, milyen dimenziók vannak e hegységben. Amerre a szem ellát, csak hegyek és hegyek, óriási hótakarók, magányos sziklacsúcsok, pengeéles gerincek, szinte eltörpül az ember e méretek mellett.
Nem csodálhattam azonban sokáig a kibontakozó panorámát, mert következett a legnehezebb rész: szinte a semmibe vesző út, lélegzetelállítóan éles jéggerinc, melynek mindkét oldalán több száz méteres mélység húzódik. Csak néztem hitetlenkedve, mi vár ránk s már-már kezdett inamba szállni a bátorságom. Még soha ilyen kitett gerincet nem láttam, ekkor értettem meg, miért volt olyan kevés hegymászó a menedékházban, mikor a Gotûer-ből minden éjjel több mint százan indulnak. Hátborzongatóan szép volt! Szinte lélegzetvisszafojtva indultam el a pengeszerű gerincen, maximálisan koncentrálva minden egyes lépésemre. Alig volt annyi hely, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem, úgy éreztem magam, mintha kötéltáncosként egyensúlyoznék irdatlan magasságok felett. Meg sem mertem gondolni, mi lenne, ha megcsúsznék vagy eltévesztenék egy lépést. De tudtam, jó kezekben vagyok öt-hatezreseket járt kötéltársaim itt is magabiztosan mozogtak. Különös érzés, mikor az ember élete ilyen szorosan össze van kapcsolva a másokéval. S mivel hármunk közül én voltam a legtapasztalatlanabb, nagyon odafigyeltek rám. Az ilyen helyzetek megerősítik az emberi kapcsolatokat, a hegy vadsága ráébreszt, milyen parányi kis lények vagyunk, össze kell fognunk, hogy legyőzzük az elénk tornyosuló akadályokat.
Igen, egyik nehézség következett a másik után. Amikor már azt hittem, ennél élesebb nem is lehet a gerinc, annyira keskenyé vált, hogy utunkat kb. egy méterrel lejjebb kellett folytatnunk, ami olyan érdekes jelenethez vezetett, hogy „hónunk alá fogtuk” a hegy gerincét. Ez így leírva nagyon viccesen hangzik, de akkor valahogy egyikünknek sem volt mosolyoghatnékunk. Sőt alig vártuk, hogy túl legyünk e légies részeken. Nem tudom, hogy percekig vagy órákig tartott, teljesen elvesztettem időérzékemet, csak arra emlékszem, milyen megkönnyebbülés volt kiérni a laposabb részekre. Végre megálltunk kettőt szusszanni s körülnézni. Mesebeli táj tárult fel előttünk, megszámlálhatatlanul sok hegycsúcs, óriási sziklatömbök, végtelennek tűnő gleccsernyelvek s mindezeken túl, valahol nagyon mélyen Chamonix elhalványuló fényei. És hogy fokozzák e csodás élményt, megjelentek az első narancsvörös fénysugarak. Mintha csak égő palásttal vonta volna be magát a hegy. Álomszép volt…
Kis kitérőt tettünk, hogy megmásszuk a Dôme du Gotûer-t (4304 m), de semmi pihenő, sietnünk kellett a mi csúcsunk fele. Én mindegyre megálltam volna gyönyörködni a tájban, kifújni magam de egy perc pihenőt se hagytak a fiúk, szinte megszállottként hajtottak előre a Col du Dôme-tól, ahol az olasz út találkozik a francia normállal, jól kitaposott pályán haladtunk, furcsa volt a nagy magány után itt emberek tömegébe botlani. Rengetegen voltak, nagyrészük vérbeli hegymászó, de láthattunk sok hegyivezető által felráncigált, teljesen eltájolódott átlagturistát is.
Ami viszont a legnagyobb meglepetés volt, hogy a Vallot védkunyhót elhagyva egy magyar csapattal is találkoztunk, méghozzá nem is akárkikkel, hanem Kárpát Egyesületes régi barátaimmal. Hű, de megörültünk egymásnak. Ők már lefele tartottak, mi a Grande és Petite les Bosses-en folytattuk felfelé utunkat. Lassacskán kezdtem érezni a magasságot, egyre fáradtabb voltam, fájt a fejem, mindegyre megálltam volna. Hiányzott az akklimatizáció, lassan és fokozatosan kellett volna szervezetemet a 4000 méterhez szoktatni. De már nem volt mit tenni, haladni kellett, még akkor is, ha egyre erősebb lett a fejfájásom, nehezebben lélegeztem, kezdtem elveszíteni valóságérzékemet. Úgy tűnt, sosem érünk már fel a csúcsra, erőim végét jártam, szinte számoltam a lépéseket, elegem volt az egészből, elborult az agyam, csak azt vártam, mikor ér már véget e rettenetesen hosszú emelkedő. Még sosem éreztem ilyen őrült fáradtságot, minden tartalékenergiám feléltem már, éreztem, ha megállok, nem leszek képes újra elindulni. Csak menünk, mentünk, már köszönni se köszöntünk a szembejövő áradatnak, teljesen érzéketlenné váltunk, semmi sem számított, csak felérjünk a csúcsra. És végre, végre-valahára 9 óra körül ott álltunk a vén Európa tetején.
Rettenetesen hosszú volt az ide vezető út, de ebben a percben minden nehézséget és kínlódást elfelejtettünk – határtalan volt örömünk. Eleinte mintha kómában lettünk volna, beszélni se volt erőnk, csak ültünk és néztünk üveges szemekkel a semmibe. Jó idő eltelt míg magamhoz tértem és ujjongani kezdtem. A fáradtságot eufórikus öröm váltotta fel, nem bírtam magammal, lelkendezve ugrottam hol egyik, hol másik nyakába. Nem volt könnyű meghódítani a csúcsot, megszenvedtem érte, de megérte. Fenn voltam 4807 méteren, alattam az Alpok teljes vonulata, kristálytiszta ég, szikrázó levegő, vakító napsütés, maga a földi paradicsom. Mintha csak elfújta volna a szél a fáradtságot, boldogan nézegettük az alattunk elterülő hegytengert. Úgy éreztem, a világ tetején vagyok, mindent megkaptam, amire csak vágytam.
De ezzel nem ért véget a túra, még hátra volt egy hosszú-hosszú ereszkedő. Északra indultunk a Maudit gleccseren, Col de Brenva fele. Eredeti tervek szerint fel kellett volna másznunk a Mont Maudit és Mont Blanc du Tacul-ra is, de fáradtságunk és a közelgő rossz idő megakadályozott benne. Nem is bántam, alig vártam, hogy leérjünk a menedékházhoz. Egyre erősebben fújt a szél, ránk borult a köd s lassacskán szállingózni kezdett a hó. Sorra tűntek el a környező csúcsok a felhőtengerben, egyre hidegebb lett, a menedékház pedig mintha távolodott volna, ahelyett, hogy közeledne. Végül öt óra körül csak leértünk, hullafáradtan léptem be a Cosmiques menedékházba (3613).
Másnap reggelig semmire se voltam jó, de akkor új erővel vágtam neki a Vallée Blanche-nak. Ragyogó napsütésben gyönyörködhettünk a Glacier du Géant jégfalaiban, hasadékaiban, bizarr alakzataiban. Előttünk a Dent du Géant karcsú sziklaalakzata magasodott, mögöttünk pedig mintegy búcsút intve állt az örök hegyóriás, a Monte Bianco.
Jó érzés volt újra meg újra visszanézni a már meghódított csúcsra, míg a Torino menedékháztól utoljára intettünk búcsút neki. Élményekkel tele ereszkedtem le Courmayeur-be s egész úton hazafele boldogságban úsztam. Hisz megtörtént az, amit még álmomban sem mertem volna remélni: feljutottam az Alpok legmagasabb csúcsára.
http://www.ekemvh.ro/turazas/beszamolok/188-europa-tetejen-kedves-annamaria
Világjáró kalandjaim 