Világjáró kalandjaim

2014-ben olyan döbbenetes hatással volt rám a Himalája, hogy megígértem magamnak, visszatérek. 2019-ben öt hetet túráztunk az Annapurna és a Manaslu környékén, életem legszebb útja volt. 2021-ben megvettem a repülőjegyet Nepálba, de pár nappal később lezárták a határokat, úgyhogy törölnöm kellett mindent. Most viszont volt három hét fizetés nélküli szabim, amikor végre elindulhattam a világ teteje felé. Isztambulban és Delhiben kellett átszállni, két nap alatt meg is érkeztem Ladakhba. El is követtem rögtön az első hibát. Három napot kellett volna pihenni 3500 méteren, de én nem bírtam a fenekemen ülni. Napokig fájt a fejem, aztán jött a szédülés, ujjbizsergés és hasmenés. Azt sem tudtam, ételmérgezésem van, vagy hegyi betegségem. Hab a tortán: még 24 órája sem voltam Lehben, de már megharapott egy kutya. Tele van a város kóbor kutyákkal, a helyiek szerint nem kell törődni velük, nem veszélyesek. Büszke is voltam magamra, hogy tavasszal sikerült legyőzni a kutyáktól való félelmemet, így bátran sétálgattam a fővárosban. Ahogy reggel korán elhaladtam egy nagy szürke kutya mellett, talán bekerültem az intim szférájába, és ezzel felbosszantottam. Nem ugatott, csak teljes erővel beleharapott a vádlimba. A vér szagára jött a többi kutya is, akkor már vadul ugattak, én meg teljesen kétségbeestem. Bemenekültem egy szálloda udvarába, ahol nekiálltam kimosni a sebet a kerti csapnál. Bevillant, hogy van, aki nem mer fogat mosni az itteni vízzel, mert nem elég tiszta, de hamar elengedtem ezt a gondolatot. Az egy centi mély és egy centi széles sebet alaposan fertőtlenítettem Betadinnal, a többit rábíztam az őrangyalaimra. A recepciós kislányok elborzadva nézték, ahogy a saját húsomat nyitogattam és tisztogattam. Azt mondták, nem veszett a kutya, én meg elhittem nekik. Van, aki több oltást is beadat egy indiai út előtt, én nem szeretem feleslegesen terhelni a szervezetemet, úgyhogy vállaltam a kockázatot. Ez már a harmadik alkalom, hogy áldozatul esek egy kutyának, eddig még mindig megúsztam. Különben sem volt nekem időm egy hétig Lehben maradni, és kórházba járni, éppen futottam a Dalai Láma után. Azt mondták, menjek ki reggel nyolcra a buszállomásra, talán kilenckor lesz egy busz Khalsiba. Sikerült elcsípni az utolsó helyet, de a rozoga busz csak tízkor indult, úgyhogy még vagy húsz ember felszállt. Három és fél órán keresztül zötykölődtünk, pedig csak 90 kilométeres távolságot kellett megtenni. Ekkor eldöntöttem, ezentúl csak stoppolni fogok. Próbáltam olvasni az úton, de túl fáradt voltam hozzá. Így félig alvó állapotban, fejemet a mellettem ülő kövér láma vállára hajtva szuggeráltam a sebemet, hogy forrjon össze. Amikor este a hideg zuhany alatt leáztattam a kötést, meglepett, hogy milyen sokat gyógyult.  

Khalsiba érkezve rádöbbentem, hogy túl optimista voltam, amikor azt hittem ebben a kicsi faluban fogok aludni. A Dalai Láma két napra jött, és az őt követő háromezer ember éppen szállást keresett. A helyiek simán elalszanak egymás hegyén-hátán a földön, de én saját szobára vágytam. Több helyen is megkérdeztem, hogy mit javasolnak, de senki sem tudott segíteni. Ahogy a mesékben lenni szokott, a falu utolsó házában megjelent az őrangyalom. Ezúttal egy kócos, szőke, kék szemű cseh fiú formájában. Igor előre lefoglalta a szobáját, ki is fizette, de a tulajdonos elfelejtette, és másnak adta oda. Így csak a barack aszaló terem jutott neki, ami elég nagy volt ahhoz, hogy én is elférjek benne. De hidegnek tűnt a föld, és nálam nem volt hálózsák vagy matrac. Ahogy az ajtóban tétováztam, megszólalt a néni, hogy van még egy szobája, csak egy kicsit büdös. Valóban az volt. Két éve nem takarította ki, raktárszobának használta, ott penészedtek a régi takarók egy kupacban. Nem mertem benézni alájuk, ki tudja milyen bogarakra bukkantam volna. Kifizettem az öt eurót, és boldogan birtokba vettem a putrit. Egy csapásra elmúlt a reggeli rosszkedvem, lelkesen indultam Igorral stoppolni. Közben a Steripen vízszűrőmmel nekiláttam ivóvizet varázsolni. Le sem telt a másfél perc, Igornak sikerült megállítani egy autót. Már hetek óta stoppal közlekedett, rutinos volt. Mondtam neki, hogy éppen halok éhen, stoppolás előtt ebédelni szeretnék, de ő sietett Lamayuruba. Ez az egyik legnagyobb és legősibb kolostor Ladakhban, nem mondhattam nemet. Csak annyi időnk volt, hogy mindent körbejárjunk, el is jött a záróra. A turistahad levonult, mi viszont ott üldögéltünk az udvaron, nem bírtunk elszakadni a helytől. Pár perccel később jött egy láma, és behívott a konyhába jakvajas teát inni. Micsoda privilégium. Sokan ki nem állhatják, én viszont nagyon szeretem ezt a sűrű, forró, sós italt. Ha az ember nem teaként, hanem levesként tekint rá, elfogadható az íze. A teaszertartás után felmásztunk egy közeli hegycsúcsra napnyugtát nézni. Olyan béke és boldogság tört rám, hogy azt éreztem, hazaértem a Himalájába. Már majdnem sötét volt, mire visszaértünk a templomba. Ahogy közeledtünk, dobszó ütötte meg fülemet. Rögtön tudtam, ez az esti pudzsa, amit nem szabad kihagyni. Beültünk a lámagyerekek közé, és hagytuk, hogy elvarázsoljon a zene. Jó volt figyelni őket, ahogy teljes odaadással mantráztak, közben néha kíváncsian ránk pillantottak.

Késő lett, mire elindultunk hazafelé. Nem szoktam sötétben stoppolni, de Igor szerint Ladakhban ez sem lehetetlen. Nem is kellett sokáig várni, megállt egy hatalmas teherautó. Egyedül nem mertem volna felkapaszkodni rá, útitársam mellett biztonságban éreztem magam. Igaz, hogy nagyon lassan haladtunk a hajtűkanyarokban, és egyáltalán nem tudtunk kommunikálni a két muzulmán sofőrrel, de visszaértünk a szállásunkra. Én már legszívesebben mentem volna aludni, de Igor rávett, hogy vacsorázzunk egy nagyot. Hiba volt. A hegyi betegség miatt nem működött rendesen az emésztésem. Egész éjjel nem aludtam, rettenetesen fájt a hasam, aztán hajnalban hánytam egy nagyot. Ettől megkönnyebbültem, de olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felkelni. Márpedig menni kellett, mert fél nyolckor kezdődött a Dalai Láma előadása. Hatalmas tömeg várta Őszentségét, olyan volt, mint a csíksomlyói búcsú. Közben mindenhol ételt, édességet, gyümölcslevet és teát osztogattak. Persze, meg sem mertem kóstolni a sok finomságot. Általában nem félek az ételmérgezéstől, és bármilyen utcai kaját megeszek, most viszont már a gondolattól is rosszul voltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy üres gyomorral könnyebb meditálni. Jó volt a közös mantrázás, a tanításból viszont semmit sem értettem. Mivel ez a rendezvény nem turistáknak szólt, a Dalai Láma végig ladaki nyelven beszélt. Nemrég olvastam az Öröm könyvét, felidéztem pár gondolatot a szeretetről, együttérzésről és megbocsájtásról. Közben gyönyörködtem az Aryan völgyből érkező emberek színes ruháiban és a fejükön lévő virágkölteményekben. Igor elmesélte, neki messzire kellett utazni, hogy ezt a népet láthassa, most viszont mindenki itt volt, aki élt és mozgott. Sok hasznos infót kaptam a sráctól. Mivel ő színész, javasolta, hogy az előadás végén menjünk be a színpad mögé, hogy közelről láthassuk a 88 éves Lámát. Meglepő módon nem voltak biztonsági emberek, egész közel tudtunk férkőzni a kijárathoz. Megható volt, ahogy a hívek fehér sállal a kezükben izgatottan várták Őszentségét. Amikor megjelent az ajtóban, úgy sugárzott belőle a szeretet, hogy elsírtam magam. Mostanában ez gyakran előfordul.

Igornak az volt a kívánsága, hogy ő is adhasson a Dalai Lámának egy ilyen buddhista sálat, én bementem az irodába, és egész egyszerűen kéretem egyet az ott lévő lámától. Ezzel háláltam meg új barátomnak azt, hogy nem kellett az utcán aludnom előző este. Jó lett volna együtt túrázni pár napot, de ebéd után én egyik irányba, Igor pedig másik irányba stoppoltunk tovább. Búcsúzóul még rajzolt nekem egy térképet, így könnyen megtaláltam a kedvenc szállását Likirben. Gyorsan eljutottam ebbe a faluba, egy hegyi vezető vett fel, aki ellátott sok túrajavaslattal. Meglátogattam a sárga süveges Gelukpa rendhez tartozó templomot, nézegettem egy ideig a jakvajas mécsesek pislákoló lángját, megcsodáltam a 23 méteres Maitreya Buddha szobrot, de meditálni már nem volt erőm, csak arra vágytam, hogy lefeküdjek aludni. Persze Indiában semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezem. A homestay konyhájában nagyon kedvesen fogadtak a házigazdák, úgy belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy későn fogtak neki a vacsorakészítésnek. Közben megérkezett egy dél-indiai fiú egy indonéz lánnyal. Azt hittem, egy pár, de kiderült előző este találkoztak a szálláson Lehben, és olyan gyorsan összebarátkoztak, hogy már együtt motoroznak. Tőlük is kaptam pár tippet, hogy hová érdemes elmenni. Plusz egy meghívást Balira. Ahogy ott teázgattunk a családdal, a néni kitalálta, hogy megmutatja nekünk a népviseletét. Ebből az lett, hogy egyik ruhát próbáltuk fel a másik után, közben dőltünk a nevetéstől. Aztán elővette a vajköpülőjét, és igazi sós teát varázsolt nekünk seperc alatt. Mire oda jutottunk, hogy vacsorázzunk, tíz óra is elmúlt. Nagyon finom főzeléket és tibeti kenyeret kaptunk, de alig bírtam pár falatot leerőszakolni. Kotyvasztott nekem a nő valamit gyógynövényekből, amitől enyhült a fejfájásom, de még mindig küzdöttem a hegyi betegséggel.   

Másnap kábán ébredtem, ha lett volna egy csepp eszem, tartottam volna egy pihenőnapot, de persze nem bírtam magammal. Elindultam a Baby trekken, ami a helyiek szerint olyan könnyű túra, hogy kisgyerekkel is teljesíthető. Találkoztam egy izraeli családdal, vitték a másfél éves babájukat hordozóban. Több zsidó csoport volt az úton, kiderült, miután teljesítik a 2-3 éves kötelező katonai szolgálatot, Indiába jönnek utazgatni. Olyan lánnyal is találkoztam, aki soha életében nem túrázott, most viszont bevállalta az ötezer méter magas hágókat. Igaz, őt nem zavarta a meleg. Én szenvedtem az erős napsütéstől, úgy éreztem magam, mintha egy kohóban lettem volna. Nem volt nálam rövidnadrág, ezért bugyira vetkőztem, de hamar megbántam. Egy óra alatt pecsenye pirosra égett a combom, utána három napig éreztem. Hideg patakvízzel próbáltam enyhíteni a fájdalmat, de ez csak pillanatnyi megoldás volt. Jó volt, hogy lementem a patakhoz, mert megismertem két gájdot. Semmel nagyon gyorsan összebarátkoztunk, elmondtam neki, az a titkos álmom, hogy egyszer majd én is csoportokat vezethessek a Himalájában. Konnal viszont érdekes szituáció alakult ki. Lelkesen meséltem neki, hogy Zanglába készülök, mert ott élt Kőrösi Csoma Sándor, aki húsz nyelven írt vagy olvasott, és megalkotta az első tibeti angol szótárat. Ő odavalósi, de még nem hallott erről. Sokat beszélgettünk, majd este kaptam tőle a Diamoxot, és kisétáltunk a falu szélére hollócsillagokat nézni. Búcsúzóul felajánlotta hegyi vezetői szolgáltatást, de mondtam, hogy én nem szoktam gájddal túrázni, csak ha muszáj, például a Manaslu körúton. Ekkor jött egy burkolt leánykérés, amit lazán elengedtem a fülem mellett. Tudtam, nem a személyes vonzerőmnek vagy karcsú derekamnak, hanem az európai útlevelemnek szólt.

Véletlenül ugyanarra a szállásra érkeztem, ahol Sem és csapata volt, együtt vacsoráztunk, végre volt étvágyam, másnap pedig csatlakoztam hozzájuk, mert ismertek egy rövidítést. A Sem kliensei francia hegymászók voltak, sokat beszélgettem apukával és a két kamasz lányával. Anyuka viszont morcos volt, mert pár nappal korábban négyezer méteren egy vérrög keletkezett a lábában, így a hegycsúcs helyett a kórházban kötött ki. Próbáltam magyarázni neki, hogy bele is halhatott volna a trombózisba, mutattam pár jógagyakorlatot, de nem tudtam kizökkenteni ebből a lelkiállapotból. A lánya sokkal nyitottabb volt. Légzőgyakorlatokat meg egy könyvet (Sport és jóga) ajánlottam neki, mert kiderült, Covid óta nehezebben lélegzik magashegyen. Közben apukával és a gájddal megbeszéltem, hogy este majd elvisznek autóval. A túra végén viszont elkerültük egymást, mert én az első faluban kávét vadásztam. Amikor felhívtam Semet, kiderült, hogy egy kilométerrel előttem vannak, éppen befejezték a gyaloglást. Pontosan egy perc lett volna visszajönni értem autóval, de anyuka úgy döntött, nem fordulnak meg. Rosszul esett, de így legalább maradt időm felgyalogolni Tingmosgang kolostorába. Rengeteg kis templom van a hegyek között, ahová a legtöbb turista nem jut el. Utána elindultam a főút felé, abban bízva, hogy előbb vagy utóbb felvesz valaki. Sötétedésre vissza is értem Likirbe, a kedvenc szállásomra. Mondtam a néninek, hogy nagyon szeretnék zuhanyozni, mire varázsolt nekem egy veder forró vizet. Leste minden kívánságomat, hogy jóvátegye mulasztását: eltűnt az utolsó mangóm, amit a szobámban hagytam azzal a gondolattal, hogy milyen jól fog esni a túra végén. Állítólag a szenilis nagyapó ellopta. Ezen a vidéken nem árulnak mangót, sőt semmilyen friss gyümölcs nincs, leszámítva a sárgabarackot, ha épp szezonja van.   

Másnap hatalmas önbizalommal kezdtem stoppolni, de nem volt forgalom, így csak két órás gyaloglás után vettek fel. Egy fura muzulmán sofőr a rossz angoljával mindenáron beszélgetni akart. Amikor elmeséltem, hogy már negyven országban jártam, számon kért, hogy miért hagytam ki a muzulmán országokat. Mondtam, egyszer régen túráztam három hetet Törökországban, ettől megnyugodott. Meg akart győzni, hogy menjek el vele Kargilba, és legyek a vendége pár napot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a Zanskar völgyében folytatom utam. Hamarosan egy másik autóban ültem, fogalmam sem volt, hogy meddig visznek. A Waze szerint itt is úgy lehet haladni, mintha aszfaltút lenne, a valóságban viszont két óra alatt tettünk meg ötven kilométert. Nagyon rázott a dzsip, alig vártam, hogy kiszállhassak. Mire Photoskarba érkeztünk, már túl késő volt ahhoz, hogy tovább stoppoljak, így megkerestem a falu egyetlen házát, amire ki volt írva, homestay. Próbáltam félretenni európai elvárásaimat, de akárhogy is néztem, ez egy putri volt. Eddig normális szobákban aludtam, most viszont a teakonyha jutott nekem. Nem vezették be a folyóvizet, nem volt áram a szobában, fával raktak tüzet, és nem volt fürdőszoba. Pontosabban egy kis helységet kineveztek vécének, de csak egy lyukat vájtak a földbe. A rettenetes szagot kompenzálta a csodálatos kilátás. És finom vacsorát főzött a néni, amit a kertből szedett friss korianderrel szórtam meg. Az első indiai utamon megtanultam, hogy nem szabad benézni a konyhába, mert olyan koszos, hogy az embernek elmegy az étvágya. Ezeken a hegyi szállásokon viszont minden a konyhában zajlott, az egész család együtt evett és teázott a vendégekkel. Nagyon örültem, hogy rajtam kívül odatévedt még egy koreai srác is. Felidéztem pár szót, amit a koreai utamon tanultam, ezzel rögtön beloptam magam a szívébe. Megbeszéltük, kinek hogy kezdődött a hegyi betegsége. Ő rosszabbul járt, mert Lehbe érkezve rögtön kibérelt egy motorbiciklit, és elment a Pangong-tóhoz, ami elég magasan van. Hajnalban arra ébredt a sátorban, hogy nem kap levegőt. Bepánikolt, mert nem tudta, hogy mi történik. Miután elmúlt a roham, felült a motorra, és visszament a fővárosba. Nem lett volna szabad bevállalni a tíz órás utat, mert bármikor leszédülhetett volna a motorról. A kórházban kiderült, hogy az oxigén szaturációs szintje csak 50, rögtön gépre tették. Azóta eltelt három hét, de Lee minden éjjel attól fél, hogy megismétlődhet a fulladásos roham. Megnyugtattam: az ember csak egyszer lesz hegyi beteg, a szervezet utána már tud alkalmazkodni a magassághoz. Felsoroltam, mit kellett volna enni a vérhígításhoz: fokhagyma, kurkuma, gyömbér és szegfűszeg. Persze, mindez nekem is csak utólag jutott eszembe.

Másnap reggel Lee boldogan mesélte, hogy végre nyugodtan tudott aludni. Megkérdeztem, elvinne az útig a motorjával. A nagy hátizsákját a hasára vette, én az enyémet a hátamra, és így fel tudtam ülni a motorkára. Nem volt túl kényelmes, de gondoltam, kibírom azt a két kilométert. Nem állt meg, amikor a felkanyarodott a főútra, és utólag nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Én nem erőltettem, hisz sokkal nagyobb élvezet volt így száguldozni, mint egy régi autóban zötykölődni. Ráadásul alig volt forgalom, tehát sok idő lett volna, amíg tudok stoppolni. A Himalájában átértékelődik az idő. Nyolc óra alatt nyolcvan kilométert tettünk meg, annyira rosszak voltak az utak. Ráadásul kitérőket kellett tenni, ha látni akartuk a környék legszebb kolostorait. Lingshedben egy gyönyörű templomra bukkantunk, rögtön meg is kaptuk a welcome teánkat. Nem sok turista téved erre, de pont akkor érkezett egy buddhizmust kutató férfi, aki olyan nagy adományt adott a szerzeteseknek, hogy hirtelen minden ajtó kinyílt. Így bejutottunk a sok kis titkos szobába, ahol évszázados kincseket őriztek. Utána meghívtak a lámák, hogy ebédeljünk velük, micsoda megtiszteltetés. Nagyon finom curryt adtak, volt benne hagyma, paprika, okra és padlizsán. Egy pillanatra elgondolkoztunk azon, mi lenne, ha ott maradnánk pár napra, de messze volt még Zangla, úgyhogy indulni kellett. Azt éreztem, muszáj eljutnom ebbe a kicsi faluba, ahol Kőrösi Csoma Sándor élt (aki március 27-én született, mint én). Az én utam is kalandosra sikeredett, de Csomának sokkal nehezebb volt elgyalogolni a Székelyföldről a Himalájáig kétszáz évvel ezelőtt.

Hullafáradtak voltunk, mire beértünk a faluba. Az első szálláshelyen olyan sok légy volt, és olyan büdös volt a törökvécé, hogy ijedten kihátráltam. A tulajdonos azt javasolta, menjünk fel a dombra, hátha találunk egy üres szobát a kolostorban. Rögtön lázba jöttem a lehetőségtől, hogy egy buddhista templomban aludhatok. Szerencsénk volt, egy egész vendégházat a rendelkezésünkre bocsájtottak, igazi európai fürdőszobával. Persze meleg víz nem folyt a csapból, hiába is reménykedtem, de Lee segített cipelni a forró vizes vedreket. Előtte jógáztam egy kicsit a kertben, ami a lámagyerekeknek tökéletes alkalom volt a barátkozásra. Körém gyűltek, fotót kértek, megöleltek, és amikor látták, hogy kapható vagyok a huncutkodásra, elkezdtek felmászni a nyakamba, majd kicsi a rakás nagyot kívánt játszani. Ott hempergőztünk együtt a matracon, tomboltak a kislányok. A játék hevében az egyik gyerek véletlenül megütött. Döbbenettel néztem, hogy a bocsánatkérés számára azt jelenti, hogy a lábam elé kuporodik, és bűnbánó arccal ismételgeti: „sorry, sorry, sorry”. Vajon az én egóm megengedné, hogy így leboruljak valaki elé? 

Este úgy búcsúztak el a kislányok, hogy ugye jógázok velük majd reggel. Másnap hétkor azt láttam, hogy mindenki hozza a kis matracát, és ott gyülekeznek az ajtóm előtt. Kiderült, van egy jógaoktató, aki minden reggel egész komoly órát tart nekik. Lelkesen csatlakoztam. Utána pudzsára mentünk a templomba. Az apácaláma vezetésével a gyerekek átszellemülten mantráztak, csak a legkisebb nyomkodott egy okostelefont. Ekkor döbbentem rá, hogy ebben a kolostorban csak lányok vannak. Nagyon kevés lányiskola van Ladakhban, a vezető apácáknak küzdeniük kell a fennmaradásukért. Reggeli után fájó szívvel elbúcsúztunk a gyerekektől, és lementünk a faluba, hogy megkeressük a királyi palota őrét. Azt javasolta valaki, hogy kopogjunk be a falu utolsó házába, ott lesz a múzeum kulcsa. Nagy volt az öröm, amikor bemutatkoztam, és a lányt rám mosolygott, hogy őt is Panninak hívják, ami hindiül vizet jelent. Elsétált velünk a múzeumba, közben mesélt: 2008 óta minden évben sok magyar önkéntes jön, hogy Csoma szobáját restaurálják és iskolát építsenek. Ő is így érkezett építészmérnökként, aztán beleszeretett egy helyi fiúba, és ideragadt. Te jó ég, mire képes a szerelem. Csodáltam Pannit bátorságáért. Nyáron gyönyörű a vidék, de a tél elviselhetetlenül hosszú. Az utakat hó borítja, Zanglát elvágva a külvilágtól. Az emberek majdnem úgy élnek, mint őseik háromszáz évvel ezelőtt. Összegyűjtik a jaktrágyát, megszárítják, majd eltüzelik, mivel nincs elég fa. Fűtés nincs a házakban, de legalább használni tudják a napenergiát. Ha nincs is bevezetve a meleg víz, de egy napelemes rendszerrel az udvaron vizet forralnak.

Kőrösi Csomának még ennél is nehezebb sorsa volt. A szobájának csak egyetlen pici ablaka volt, amin nem tudott távozni a füst, és csípte a szemét. Ezért úgy döntött, inkább nem rak tüzet. Sok éven át élt és dolgozott Ladakhban, mire eljutott híre a Dalai Lámához. Ő volt az első európai, akit bódhiszattvává avattak, és meghívást kapott Őszentségétől Lhászába. De a Mahananda folyó mocsaras vidékén gyalogolva maláriás lett, és belehalt. Egyszer majd szeretnék eljutni Dardzsilingbe, a sírhelyére.

Most viszont Phuktalba indultunk, az egyetlen olyan kolostorba, ahová csak gyalog lehet menni. Útközben meglátogattuk a Stongdey és Bardan gompát. Lee már belefáradt a kolostorlátogatásba, bennem viszont heves vágy élt, hogy minden rejtett kis templomot felfedezzek. Ahogy Bardan lépcsőjén mentünk felfele, egy gyászoló családdal találkoztunk. Lee elmagyarázta, hogy a ceremónia után a szerzetesek még sokáig dobolnak, ezzel elkísérve a halott lelkét. Mindig örültem, ha véletlenül egy szertartásba csöppentem, de ez most egész különleges volt. Megszűnt létezni a tér és idő, mintha transzba estem volna. A dobos is transzban volt, úgy tűnt, képes lenne az idők végezetéig folytatni. Amikor végül kiléptem a szent helyről, azt éreztem, a három hónapig tartó depressziót és gyászt elfújta a szél, mintha valami égi erő megnyomta volna a restart gombot. Ezért kellett eljönnöm Indiába.

Közben Lee már búcsúzkodni készült, mert Manaliba igyekezett. De meggyőztem, hogy még ebédeljünk együtt. A kis faluban nem találtunk se boltot, se éttermet, de valaki behívott a házába, és seperc alatt főzött nekünk egy kis zöldséget rizzsel. Ahogy ott teázgattunk a pici füstös konyhában, bevillant, vajon én ezt mikor tudnám megtenni egy idegennel. Van mit tanulnom a buddhistáktól. Nehezen szedtük össze magunkat, talán azért voltunk olyan fáradtak, mert lógott az eső lába. Visszagyalogoltunk a motorhoz, ahol Lee bejelentette, hogy már túl késő van ahhoz, hogy elinduljon egy nyolc órás útra, inkább velem marad. Boldogan pattantam fel a motorra, de kicsit később aggódva állapítottam meg, hogy minden eddiginél rosszabb az út, jobb lenne gyalogolni. Az offline térképem szerint itt már nincs is út. Persze ott voltak az útépítők, és keményen dolgoztak, mint mindenhol. Az egyik kanyarban olyan mély volt a homok, hogy Lee elvesztette az egyensúlyát, és felborultunk. Mire észbe kaptam volna, ott termett egy indiai motoros, felsegített minket, és profi módon kivitte a motorbiciklit a meredek részen. Egész nap alig volt forgalom, de ez a fiú pont akkor ért ide, amikor szükségünk volt rá. Nyakig porosak lettünk, de a nagy hátizsákok kivédték az ütést. Hamarosan elértünk egy olyan részre, ahol már tényleg nem lehetett továbbmenni motorral. Leenek semmi kedve sem volt túrázni, de meggyőztem, hogy ne adja fel ilyen könnyen. Utólag hálás volt, mert rájött, hogy gyönyörű a Tsarap folyó völgye. Azt mondta nekem köszönhetőn ez volt az indiai hónapjának a legjobb három napja, mert olyan helyekre jutott el, amelyeknek nem is tudott a létezéséről.

Későn értünk be a faluba, ami csak két menedékházból állt. Senki sem figyelmeztetett minket előre, hogy telefonon szállást kellett volna foglalni. A tulajdonos látván kétségbeesésemet azt mondta, várjunk egy kicsit, mert van egy négy személyes teakonyhája, megpróbálja megszervezni, hogy ott aludhassunk a matracokon. De falakba ütközött. Egy német csoport bérelte ki ezt a helyiséget, hogy egy laptopot és egyéb elektronikai eszközöket tartsanak ott. Fapofával közölték, hogy ezek nagyon értékes dolgok, be kell zárniuk éjszakára az ajtót, mi meg aludhatunk kint az előtérben a földön. A buddhista együttérzés után fura volt megtapasztalni az európai önzőséget. Szomorúan mentünk tovább. Phuktal kolostorba érve már lement a nap, és ez volt a szerencsénk. Nincsenek vendégszobáik, de ha valaki ilyen későn érkezik, egy láma átadja a szobáját a fáradt vándornak, hogy ne kelljen visszagyalogolnia három órát az utolsó faluba. Hálás voltam, hogy tető van a fejem felett, de elborzadva néztem, hogy mekkora a kosz. Még sosem aludtam ilyen lepukkant helyen. Azt tudtam, hogy a Himalájában nem szokás mosni a lepedőt, de itt még ágynemű sem volt, csak egy színes szőnyeg a matracra terítve.

– Te Lee, mondom, tudsz kölcsönadni egy tiszta inget, rátenném a párnámra, nekem már minden ruhám koszos?

Lee: persze választhatsz, az egyiket négy napot, a másikat három napot hordtam.

Kis szünet.

Lee: ne nézz így rám, a koreaiak nem izzadnak büdöset.

Tisztaságmániámat félretéve úgy döntöttem, jobb lesz a Lee háromnapos pólója, mint a soha ki nem mosott párna vagy a saját izzadságszagú túrapólóm. Ki hitte volna, amikor megismertem, hogy ilyen közeli viszonyba fogunk kerülni. Mindeközben a barátnője telefonált a koreai nagykövetségre, hogy Lee eltűnt a Himalájában, kezdjék el keresni.

Nem volt térerő, de nem is hiányzott. Néha jó elvágni magam a világ zajától. Helyette hajnali fél hatkor a szerzetesek kürtje ébresztett, kísértetiesen visszhangozva a folyó völgyében. Az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy az éjjel se egerek, se bogarak nem mászkáltak az arcomon. Gyorsan megfőztem a szokásos zöld teámat, szobatársamat is megkínáltam vele, majd felmentünk a barlangtemplomba. Az egyik láma mosolyogva behívott, hogy üljünk le közéjük. Azokon a helyeken, ahol sok a turista, egy külön rész van nekik fenntartva, itt viszont megengedték, hogy az imaszőnyegen foglaljunk helyet. Még sosem hallottam ilyen sok szerzetest egy ilyen pici helyen együtt mantrázni. Hátborzongatóan szép volt. Mintha kis időre a lelkem eggyé olvadt volna az ő lelkükkel. Fél óra múlva fázni kezdtem, ekkor az egyik öreg láma rám terítette köpönyegét. Meghatódtam.