Azt mindig is tudtam, hogy egyszer majd elmegyek Indiába, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen. Kaptam egy jó ajánlatot és szinte egyik napról a másikra döntöttem: ott a helyem. Jó döntés volt – az ember hallgasson a szívére. India az ellentmondások és a csodák országa. Sok európai érzi azt az első benyomások alapján, hogy ide aztán többet soha. De ha legyőzzük a kulturális különbségeket és a kezdeti nehézségeket, életre szóló élményeket szerezhetünk. Valahogy sejtettem, hogy fantasztikus lesz ez a három hét.
Bombariadó a repölőtéren
Mint általában, kalandosan kezdődött utam. Reggel korán kimentem a reptérre és mivel sokáig nem bírok egy helyben ülni, néhány Napüdvözlet után (fura szemmel néztek rám az emberek) elindultam körbejárni a terepet. Egyszer csak rám szól egy rendőr, hogy ne menjek tovább. Csodálkozva nézem, mi ez a felhajtás. Rendőrök, tűzoltók, biztonságiak, mindenki nagy izgalomban. Védőfalakat improvizálnak és előkerül egy farkaskutya is. Kiderült, a biztonsági kamerán egy elhagyott fekete csomagot azonosítottak be, ennek köszönhető a bombariadó. Még a teljes harci díszben levő tűzoltó se merészkedett a „bomba” közelébe, csak a kutyát küldték, hadd szaglássza meg. Az állat nagyon profinak tűnt, először távolról, aztán közelről barátkozott a gyanús kis csomaggal. Aztán intett a gazdinak, hogy minden rendben, jöhet. Megvizsgálták közelebbről a feketeséget, hát kiderült, egy ártalmatlan neszesszer. Fellélegzett az utazóközönség. És valahonnan előkerült a tulajdonos is, egy öreg lengyel, kiderült, hogy észre se vette, amikor a „bomba” kiesett a táskájából. Boldogan akarta visszapakolni az elveszett jószágot, de a rendőr az orrára koppintott. Nem úgy megy az, hogy ekkora felhajtást rendeztek a csomag miatt, most meg egyszerűen csak hazaviszi. Büntetés jár érte, minimum 10.000 forint. Persze mindebből a bácsi semmit se értett, mert ő csak egy nyelvet beszélt. Jött még egy rendőr és együtt próbálták meggyőzni a lengyelt, hogy márpedig komoly a helyzet. Mivel a közelben álltam, megkérdeztem, nincs szükség véletlenül egy tolmácsra. Egy nem is volt elég, szereztünk gyorsan valakit, aki tudott angolul és lengyelül is. És akkor jött a fél órás procedúra. A rendőrök mondták a magukét, én továbbadtam angolul, a másik tolmács pedig lengyelül magyarázta. A bácsi nagyon meglepődött, amikor végre megértette, miről is van szó. Esze ágába se volt fizetni, hisz véletlenül esett ki a csomag. Egy ideig tiltakozott, aztán megértette, hogy jobban jár, ha beletörődik, mert ellenkező esetben bírósági eljárást fognak indítani ellene és az nagyon sokba kerül. Miközben kitöltöttük a jegyzőkönyvet, meg a hivatalos papírokat, a kis öreg folyamatosan mérgelődött, én meg dőltem a röhögéstől, mert a lengyel káromkodás valahogy így hangzott: k.rva anyád. Ezt ismételgette hangosan, mit sem sejtve magyar jelentéséről.
Tanulságos volt az eset, hisz én már többször hagytam magára a hátizsákomat Japántól kezdve Mexikóig bárhol, amikor elmentem mosdóba. Csak most értettem meg, hogy a világ összes repülőterén ugyanez a protokoll és persze minden be van kamerázva.
Közben kiderült, több mint 2 órás késéssel indulunk, mert előző nap Isztambulban akkora vihar volt, hogy úszik a repülőtér, és egy gép se tudott felszállni. Ennek csak az lett a hátulütője, hogy a tervezett városlátogatás elmaradt. Lett volna 7 óra várakozási időnk a reptéren, ami pont elég arra, hogy bemenjünk metróval az óvárosba és vissza. Így viszont csak a parkolóig jutottunk el, ahol találtunk egy tenyérnyi zöld helyet és leültünk piknikezni. Aztán hosszú sorokat kellett kiállni, hogy visszajussunk a tranzitba. Feleslegesen igyekeztünk, nemsokára megtudtuk, az indiai gépnek is 2 óra késése lesz. Pedig ekkor már fáradtak voltunk, nagyon lemerített a reptéri nyüzsgés. Rengetegen vártunk a gépre, nem volt hely Napüdvözletezni, úgyhogy beértem a Bhastrika légzőgyakorlattal – így is furcsán néztek rám az indiaiak.
Napüdvözlet szoborcsoport fogad a reptéren
A repülőn nem sikerült aludni, túl nagy volt a nyüzsgés, de tanultam valami akupunktúrás módszert, hogy hol kell nyomogatni a karom meg a lábam, hogy ne viseljen meg az időeltolódás. Jó lett volna valamit a meleg ellen is tanulni, mert ahogy kihurcolkodtunk a repülőtér kellemes légkondijából, fejbe vert a 42 fokos párás hőség. Nem is beszélve a hatalmas tömegről. Még jó, hogy várt valaki. Méghozzá nem is akárhogy. Hatalmas virágfüzéreket akasztott nyakunkba, melléje édességet és egy-egy üveg jéghideg vizet kaptunk. Vajon végig így fognak kényeztetni?
Varázslatos főváros
Rövid pihenő után a hotelben, elvitt a bérelt kisbusz városnézőbe. Nagyon kényelmes, ha az idegenvezető furikáztat a város egyik részéből a másikba, közben pedig sok érdekességet mesél. Milyen sok időbe és energiába került volna egyedül megtervezni az utat és tömegközlekedéssel (itt új értelmet nyer ez a szó) mindenhova eljutni. Az egyetlen hátránya a csoportos útnak az, hogy nem tudom kedvemre felfedezni a turisztikai látványosságokat. Hiába szerettem volna egy órát kóborolni Humájun mogul császár síremlékénél, minden kis zugba bebújni, mindent egyesével felfedezni; a parancs úgy hangzott, minderre csak húsz percünk van. Persze én azért próbálkoztam, de abból meg az lett, hogy az egész csoport rám várt. Közben ők se unatkoztak, mert találtak egy igazi kígyóbűvölőt, a hatalmas kobra hipnotizáltan táncolt, miközben gazdája csak leste, ki fog már végre fizetni neki. Láttunk egy érinthetetlent is, aki a padlót súrolta, soványan, rongyosan, ráncosan; de hiába kérdeztem érdeklődve guide-unkat, azt válaszolta, Indiában már eltörölték a kasztrendszert, elméletileg a legalacsonyabb származásúból is lehet miniszter.
A következő látványosság a Kutub Minár, szintén világörökségi helyszín. A világ legmagasabb, téglából épült minaretje. Lelkesen másztam volna fel a 72,5 méteres toronyba, de kiderült, zárva van. Helyette egy másik különlegességet csodálhattunk meg: az eredeti dzsain szentélyből megmaradt vasoszlopot, mely valamilyen furcsa okból kifolyólag az elmúlt 1600 év alatt nem rozsdásodott meg. Ahogy mi az épületekben gyönyörködtünk, a sok színes indiai minket csodált. A bátrabbak közel jöttek sőt, még közös fotót is kértek. Nem értettük, mitől lettünk hirtelen ilyen érdekesek. Aztán elmagyarázta valaki, hogy ők is turisták, az ország távoli, eldugott vidékeiről érkeztek és még sose láttak európait. Így már szívesen pózoltunk vagy adtunk pacsit a kíváncsi kisgyerekeknek. Olyan kölyök is akadt, aki a kézfogásért hálából végig minket követett. Nem akart semmit, csak csodálta másságunkat.
Mi is folyamatosan csodáltuk a különbözőséget. Legszembetűnőbb a szikh templom volt, ahová csak meztelen lábbal és betakart fejjel engedtek be. Én a tisztaságmániámmal fel voltam készülve, ott lapult zsebemben egy vastag zokni plusz a kék műtős lábzsák. Csakhogy kiderült, egyik sem elfogadható. Leellenőrzik, hogy semmi ne legyen a lábadon, sőt, egy kis vizes árkon is át kell haladni, hogy biztosan tisztán lépj be a szent helyre. Nehezen barátkoztam a gondolattal, hogy belemásszak egy olyan pocsolyába, ahol naponta több ezren mossák lábukat, úgyhogy egy óvatlan pillanatban átugrottam felette. De szemfüles idegenvezetőnk azonnal kiszúrt és visszaküldött. Nem volt más választásom, vagy legyőzöm európai agyam undorodását, vagy nem nézhetem meg a templomot. Még egyszer végigfutott fejemen, hogy a mezítlábas sose mosdó koldusok is itt tapicskolnak, de aztán beletörődtem sorsomba. Jobb átesni első nap a tűzkeresztségen.
És megérte a látvány, belülről is gyönyörű a Bangla Sahib. Rengetegen voltak, ezért vezetőnk csak pár percre engedélyezte, hogy leüljünk és magunkba szívjuk a szentély varázsát. Áhítatosan áramlott a tömeg, engem is megérintett a hely csöndje. Még ennél is meghatóbb volt a templom konyhája. Hatalmas üstökben főzték az önkéntesek a finomságokat, lévén a szikhek egyik legfontosabb tevékenysége a rászorulók etetése. Döbbenten hallgattam, hogy itt minden nap több mint 20.000 embernek adnak enni, nem kérdik, ki vagy, honnan jöttél, az egyetlen ami számít, éhes vagy-e. A szikhek nyitottak minden vallás felé, bárkit befogadnak. Lenne mit tanulni tőlük nekünk, európaiaknak. Csodálatraméltó volt a sok önkéntes, ahogy lelkesen és odaadással pucolta a zöldséget, mosogatott vagy takarított. Talán itt értettem meg, mi az, hogy szolgálat. Amikor valami jót teszel embertársaidért, úgy, hogy cserébe nem vársz el semmit. Enni adsz az éhezőnek, és a szemében csillogó hála a legnagyobb ajándék. Figyeltem, ahogy a szikhek főztek. Egyetlen unott arcot se láttam, senki se volt fáradt vagy rosszkedvű. Ugyanakkor precízen, profi módon, egymás keze alá dolgozva, hihetetlen sebességgel végezte mindenki saját feladatát. Kedvem lett volna beállni közéjük. De itt se lehetett időzni, mert szoros programunk következő pontja az elnöki rezidencia volt. Ami engem egyáltalán nem érdekelt, de már első nap rájöttem, hogy ez a kirándulás arról szól, hogy megtanulok alkalmazkodni. Nem volt könnyű.
Másnap hajnalban elhagytuk Delhit, de előtte átélhettük a központi vasútállomás véget nem érő nyüzsgését. Mintha csak reptéren lettünk volna, átvilágították csomagjainkat aztán minket is leellenőriztek, nem olyan könnyű bejutni ide. Mindezt persze kígyózó sorok kiállásával, de hát ez hozzátartozik Indiához. Szájtátva figyeltem, ahogy a helybéliek utaznak. Hatalmas csomagokkal, rengeteg futkározó gyerekkel és lehetetlen segédeszközökkel, mint vízforraló vagy rizsfőző. Nem zavartatják magukat, leterítik pokrócukat, nekivetkőznek és megfőzik a reggelit, amíg várják a vonatot. Az anyák megszoptatják kisdedüket, az apák a sarokba kucorodva alszanak, van itt minden. Piros inges hordárok szaladnak fel s alá, fejükön óriási csomagokat egyensúlyozva, néha hajba kapva, hogy melyikük vigye a gazdag európai bőröndjét. Nagyon rámenősek tudnak lenni, de hozzánk nem mernek közelíteni, mert guide-unk ide is elkísért és szigorú pillantással tartja távol a hordárokat meg a koldusokat. Olyan, mintha végig burokban lennénk, minden városban vár az utazási iroda helyi kirendeltje és maximálisan gondoskodik rólunk.
Amritsarban is várt a kisbusz az állomáson, de hamar kiderült, a sofőr nem ismeri a várost, hosszú ideig keresgéltük szálláshelyünket, míg végül motoron érkezett az idegenvezető és elkalauzolt bennünket teljesen más irányba. Indiai viszonylatban luxus hotelekben laktunk, de európai szemmel nézve még a két csillagot sem érték el (ablak nélküli szobák, régi, megszürkült törülközök, rozsdás csapok, kétes tisztaságú vécék, lyukas ágynemű, stb). Minket ez nem zavart, mert olyan sűrű volt a program, hogy estére csak bedőltünk az ágyba. És mivel továbbra is 45 fok körül volt, a meleg vizes zuhany se hiányzott túlságosan.
Őrület a pakisztáni határon
Viszont rengeteg vizet ittunk, különösen, amikor két órán keresztül ültünk a tűző napon Wagah falucska szélén, ahol több mint 50 éve minden nap turisták ezrei nézik az indiai – pakisztáni határ őrségváltását. Nem olyan könnyű ide bejutni, szigorú szabályok vannak. Csak az útlevelünket és vizünket vihettük magunkkal, semmi mást. Kiálltuk a sort, megvolt az útlevélvizsgálat és a letapogatás is. Kiderült idegenvezetőnk nem jöhet velünk, mert a VIP részre szól jegyünk, ahová csak az európaiakat engedik be. Valamiért felsőbbrendű lényekként kezeltek – fehér bőrünknek köszönhetően. Korláttal el voltunk zárva az indiai tömegtől és természetesen a legjobb ülőhelyet kaptuk, hogy láthassuk az őrségváltás minden mozzanatát. Hihetetlen látvány volt. Nyitásként gyerekek fogták a súlyos indiai zászlót és szaladtak vele előre s hátra. Aztán kakastarajos katonák meneteltek fel s alá. Közben a tömeg ujjongott, mintha csak focimérkőzésen lennénk. Teli torokból üvöltötték: Éljen India. Természetesen a másik oldalon ugyanaz ment csak ott Pakisztánt dicsőítették. Fura módon elkülönítették a nőket és férfiakat. Egy-két bátrabb nő lement a térre táncolni, hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk. Igazi népünnepély kerekedett belőle. Hivatásosos agitátor is volt, aki folyamatosan üvöltözött a hangosbeszélőbe. Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, bolondokházába csöppentem. És még csak ezután következett a java. Tarajos katonák sora vonult abszurdan szökdelve a határhoz, felfújt képpel és dühös mozdulatokkal közeledve az „ellenfélhez”. Pontos koreográfiát követve rúgtak egymás vagy a tömeg felé. A hangulat tetőfokára hágott, vadul üvöltözött mindenki. Kinyíltak a kapuk, körbetáncolták egymást a katonák, kezet fogtak majd végül leengedték zászlóikat. Mire lement a nap, a kapuk hangosan becsapódtak. Ekkor elindult a tömeg a kapuk felé mi meg alig bírtuk visszafojtani nevetésünket, mert mindenki nekiállt képeket készíteni. Mintha állatkertben lettünk volna, ahol a rács mögötti majmokat fotózzák. Csakhogy itt a rács túloldalán is fotósok voltak. Az indiaiak a pakisztániakat kapták lencsevégre, azok meg hevesen fényképezték az indiaiakat. Több mint egy órába került, hogy kiverekedjük magunkat a tömegből.
https://www.youtube.com/watch?v=n9y2qtaopbE
Csoda az Aranytemplomban
Sietnünk kellett, mert még hátra volt a nap fénypontja, az esti szertartás az Aranytemplomban. Néha jó úgy utazni, hogy semmit se tudunk a helyekről, mert annál nagyobb a meglepetés. Az Aranytemplom szépsége leírhatatlan. És valahogy az egész helynek van egy különleges varázsa, magával ragad, beszippant. Nem sokat olvastam előtte a szikh vallásról, mégis éreztem, hogy ez a hely szent. És ugyanezt láttam mindenkinek az arcán. Több ezer ember fordul meg naponta ebben a templomban, de mindenki csendben, áhítatosan és befelé fordulva teszi meg körútját. Először a medencét kell körbejárni, utána a tó közepén levő templomot, végül aki úgy érzi, meg is fürödhet. Mi csak a lábunkat dugtuk bele, idegenvezetőnk szerint ez a víz lemossa minden bűnünket.
És így megtisztulva mentünk a következő meglepetés helyszínére: a világ legnagyobb ingyen konyhájára. Méghozzá azért, hogy mi is megkóstoljuk az itt készült különleges ételt. Azt mondják, az édesanyád főztje a legfinomabb a világon, semmilyen luxusétterem nem tudja felülmúlni. Miért? Mert ő belefőzi a szeretetét is, azt, amit csak egy anya érezhet gyereke iránt. Ebben a templomban is hasonló lelkiállapotban készül az étel. Teljes odaadással és önzetlen szeretettel. Ezért lesz áldott itt minden. Ebben az ételben prána van, tiszta életenergia. Megilletődve láttunk neki vacsoránkhoz, ami valóban fantasztikus volt. Tömött sorokban ültünk a földön, tányérunkat finomabbnál finomabb fogásokkal töltötték meg a sorok között járkáló önkéntesek. Szenzációs logisztikával volt minden megszervezve, másképp nem is lehet megetetni a napi 100.000 éhes embert. Hogy lehet ennyi emberre főzni? Az én európai agyam ezt nem bírta felfogni. És mindezt adományból, odaadó szolgálattal. Hát van mit tanulnom tőlük…
Vacsora után megcsodáltuk a mosogató részleget meg a csapati készítőket. Döbbenten hallgattuk, hogy a templomnak van egy hatalmas kenyérsütő gépe, de csak nagy ünnepekkor használják, mert máskor olyan sok önkéntes szeretne dolgozni, hogy felesleges elővenni a masinát. A világ minden részéről sereglenek ide azok, akik önkéntes munkával akarnak megtisztulni bűneiktől. Azt mondják ezen a szent helyen még az előző életek rossz karmájától is meg lehet szabadulni. Sokan ezért takarítják a templomot és környékét, aki meg úgy érzi valami nagyon nagy bűnt követett el, földön kúszva gyűjti tenyerébe a szemetet, port, szöszmöszt. Szájtátva néztem az idős asszonyt, aki a szoros sor közepén csúszva-mászva szinte talpunk alól kotorta fel a koszt. A látvány elindított bennem valamit. Szinte minden ok nélkül elkezdtek folyni a könnyeim. Eleinte csak lassan, aztán egyre hevesebben. Nem értettem, mitől van, próbáltam megállítani, aztán rájöttem, lehetetlen. Valami nagyon mélyről szakadt fel bennem. Nem tudtam, honnan jött, mi volt ez a hatalmas szomorúság, csak sírtam és sírtam, mintha sose akarnám abbahagyni. Közben a tömeg sodort magával, de én nem láttam senkit és semmit. Nem tudnám megmondani, hogy milyen az Aranytemplom belülről, semmire sem emlékszem, magamon kívül voltam. Több órán keresztül sírtam, azt éreztem, nem akarok elmenni innen. Csak sírtam és ittam, meglepődve láttam, hogy már elfogyott mind a 3 liter vizem. Valami nagyon erős tisztulás ment végbe bennem, ilyet még sose tapasztaltam. Nem gondoltam volna, hogy lehet ennyit sírni. A zokogás hol felerősödött, hol alábbhagyott, nem tudtam uralkodni magamon.
Aztán leültem egy sarokba és megszűnt létezni tér és idő. Csak én voltam és a könnyeim. Mintha visszatértem volna valódi önvalómhoz, a lelkemhez, melytől oly messze voltam. A feneketlen szomorúság mélyén ekkor megjelent egy kicsiny kis lángocska. Az öröm fénye volt. És folyamatosan egyre nőtt. Elöntött a béke és a nyugalom. Nem voltam már senki és nem akartam semmit. Mintha megszűntem volna létezni. Csodálatos érzés volt. Csak végtelen hála és szeretet volt bennem, szinte lebegtem. Mintha eggyé válnék a tömeggel, mindenkit meg tudtam volna ölelni magam körül. Úgy tűnt, mintha újra tiszta és ártatlan kisgyerek lennék, aki rácsodálkozik a világra. Minden megváltozott körülöttem, minden ragyogott. Ekkor megállt előttem egy szikh család. Nagyapa, fiai, unokái mind engem bámultak. Más körülmények között lehet zavart volna, de hamar megértettem, ők most átérzik fájdalmamat, tudják, min megyek keresztül. Hosszú percekig csak néztük egymást és amit felfedeztem szemükben, azt nem lehet szavakba önteni. Vadidegen emberek voltak és mégis annyi szeretettel és elfogadással néztek rám, mintha családtagjuk lennék. Azt éreztem, láthatatlan huzalok kötik össze lelkünket, egy megmagyarázhatatlan kapcsolódás történt meg. Sugárzott a családfő tekintetéből a feltétel nélküli szeretet, némán megáldott, aztán ment is tovább. Nincsenek véletlenek, nekem akkor és ott meg kellett kapni ezt a hatalmas áldást. Életre szóló élmény volt… Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Világjáró kalandjaim 