Azt mondják, Japánban november a legszebb hónap. Ez a ködös, hideg, esős Erdélyből elképzelhetetlennek hangzik. Ha van olyan periódusa az évnek, amit nem szeretek, akkor az pont ez az ősz végi sáros, latyakos, borongós időszak. Így hát különösképp örvendtem, mikor kiderült, hogy idén mindezt megúszom. S nem is akárhogy. Hanem a felkelő nap országában, gyönyörű napsütésben, mintha csak visszatértem volna szeptemberbe. Itt még minden zöld, rövidujjús meleg van, érik a narancs, gránátalma meg a kakhi. Csodálatos.A japánok meg lépten nyomon mondogatják, hogy vigyázzunk az egészségünkre, mert egyre hidegebb van, nehogy megfázzunk. Nagyon komolyan veszik ezt az egészségesdit, annyira, hogy aki meg van hűlve, fehér maszkkal jár, nehogy megfertőzzön mást is. Nagyon odafigyelnek környezetükre. Ami viszont a mi fülünknek elviselhetetlen, az az örökös szipogásuk. Mivel nem illik orrot fújni, hát szortyognak kórusban. Amíg csak 1-2 japán csinálja, nem olyan feltűnő, de ha telezsúfolt metróban történik, rettenetes tud lenni. Mert szerintük undorító minden féle-fajta testnedv. Ebből kifolyólag nem is szoktak csókolózni. Se nyilvánosan, se négy fal között. Viszont hajlongnak agyba-főbe. Ha tíz japán egyszerre készül elhagyni egy termet, jobb félrevonulni, mert mindenki köszön mindenkinek és a köszönést természetesen meghajlás kíséri – mely annak függvényében, hogy milyen rangú az illető, lehet csak bólintás de akár 90 fokos bedőlés is. Valósággal a vérükben van, olyan mértékben, hogy még telefonálás közben is csinálják. Egyszer elkezdtem hangosan nevetni az utcán, mert 1 magányos emberke állt az útkereszteződésnél, táskája mellette letéve és olyan sűrűn hajlongott, hogy öröm volt nézni. Valószínűleg a főnökével beszélt.
Ami még ennél is furcsább, az az étkezés. Már kóstoltam szusit Koreában, de igaz szusi vendéglőt most próbáltam ki először – maradandó élmény volt. Mint a legtöbb kisvárosi japán vendéglőben 1 mukkot se tudnak angolul, a menüt is csak japánul adnak, sőt, hogy még érdekesebb legyen, az árak is csak Hiragana írásjegyekkel jelennek meg. Így hát az ember találomra rábök 1 fotóra (már amikor van) és reménykedik, hogy meg tudja majd enni, amit kihoznak. Van amikor leültetnek a pult elé (mintha csak kocsma volna) s végig lehet nézni, hogy készül az ebéd – érzékenyebb gyomrúaknak nem ajánlott. A bosnyák kolleganőnk, mire minden a tányérjára (vagyis lapítójára) került undorodó arccal hagyta ott a vendéglőt. Pedig egészen jó volt. Kis rizsgombócokat formált a szakács s mindenikre más-más haldarabkát tett, átkötözve stílusosan 1 algaszalaggal. Mutatós volt, ahogy felsorakoztatta őket, csak az ember túl kellett tegye magát azon a problémán, hogy minden nyers. Szerencsére csak miután jóllaktunk érkezett a japán vendég, akinek egészen friss hal kellett. Rábökött az akváriumban a legszimpatikusabbra, seperc alatt ki is fogták neki s ezután következett a buli. Ahelyett, hogy rögtön levágták volna a fejét, ahogy azt minden normális ember nálunk felé csinálná, a kis japán nekifogott a szerencsétlen hal farkától hosszában vágni a szép vékony szeleteket. Nem zavartatta magát, hogy az elkeseredett halacska tovább vergődik, szépen letörölte a vért a megmaradt csontvázról s legnagyobb megrökönyödésünkre összetűzte a fejét a farkával s betette a tányér közepébe. Különböző zöld mütyürökkel feldíszítette, köréje tette a frissen vágott halszeleteket és tálalta. Azt hittük beesünk az asztal alá. Döbbenetes látvány volt, ahogy a kopoltyúk még mindig mozogtak, a farok még egyet-egyet rándult a japán kliens meg elégedetten fogott neki enni. No ez nem fehér embernek való…
Világjáró kalandjaim 