Világjáró kalandjaim

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áron

Sok száz kilométert gyalogoltam már a spanyol és a portugál Caminón egyedül vagy a volt párommal, de most két év kimaradt. A lehető legjobbkor jött a csíksomlyói út, éppen túl vagyok életemnek egy nagyon nehéz időszakán. Hatalmas fába vágtam a fejszémet minden előzetes edzés nélkül: tíz nap alatt majdnem háromszáz kilométer. A zarándoklás attól különleges, hogy ahogy minden egyes lépéssel közeledünk a célhoz, a saját lelkünkhöz is egyre közelebb kerülünk. A hétköznapi rohanásban általában nincs idő az önismeretre, itt viszont rengeteget lehet tanulni magunkról és másokról. Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy mindenki csak a túravezetőt ismerte, de csodálatos csapat jött össze.

Nagyon féltem, hogy a tavalyi síbalesetem után hogy fogom bírni az első hosszú utat. Első nap a bal térdem fájt, második nap a jobb csípőm, de addig nyújtottam, amíg mindkettő rendbejött. Tudtam, minden fejben dől el. Amikor az egyik vendéglátónk elmondta, hogy mennyire szeretne eljutni a búcsúba, de a térdműtéte miatt nem teheti meg, akkor úgy éreztem, nekem végig kell menni az úton, hogy elvigyem mindazoknak az imáit, akik csak lélekben lesznek ott. Példaképem, Bogya Zoli a hátizsákján vitt egy nagy fakeresztet, rajta azoknak a neve, akik régen vele zarándokoltak, most viszont nem tudtak jönni.

Mennybemenetel napján indultunk Kolozsvárról, előtte bementünk a Szent-Mihály templomba, hogy áldást kérjünk a paptól. Az égiektől is kaptunk áldást bőven, szinte minden nap esett az eső. Fura volt a zarándokutat egy nagyváros zsúfolt utcáin kezdeni. Húsz évvel ezelőtt ide jártam egyetemre, de olyan sokat változott minden, hogy alig ismertem fel a régi helyeket. Csendben vonultunk ki, mindenki elmerült a saját gondolataiban. Ahogy elhagytuk a várost, megeredt a nyelvünk, jöttek a zarándok emlékek. A túravezetőnk már többször járta végig az utat, Zsuzsi itt is volt és a Caminón is. Elmesélték, hogy a múltkor valahol fánkkal kínálta őket egy idegen, mire én elkezdtem igazi falusi szalagos fánkról ábrándozni. Az első szálláshelyünkön, a kolozsi papi lakban hatalmas tál friss fánk várt ránk, pont olyan, mint amilyent drága nagymamám sütött gyerekkoromban. Másnap útravalóul is pakoltak belőle, degeszre ettük magunkat. Este Ica néni négyfogásos vacsorával készült, mintha egy lagziba csöppentünk volna. Nagyon régen láttam utoljára ezt az erdélyi vendégszeretet, meghatódtam tőle. A végén már úgy éreztem magam, mint Móricz hőse a Tragédia című novellában, de megérkezett a házi diós sütemény, aminek nem lehetett ellenállni. Még jó, hogy nyújtottunk vacsora előtt a fűben, utána már mozdulni sem bírtunk. Sokáig beszélgettünk a vendéglátóinkkal, majd a faházikóban folytattuk. Egyetlen nap alatt összekovácsolódott kicsiny csapatunk. Azt éreztem, jókor, jó helyen vagyok, a lehető legjobb társakkal körülvéve. Ahhoz képest, hogy két hónapja nagyon rosszul alszom, a zarándokúton végre tudtam aludni.

Másnap reggel bemelegítéssel kezdtünk, ilyen hosszú távot csak úgy lehet megtenni, ha az ember vigyáz a testére. Itt is megáldott a pap bácsi. Búcsúzáskor rájöttem, hogy milyen fontos az utunkat segítő embereket fotón megörökíteni. Eddig csak a táj szépségei érdekeltek, de Erdélyben olyan sok szeretetet kaptunk a helyiektől, hogy emlékezni akartam mindenkire. Néha megszólítottak a falusiak, hogy hová megyünk, amikor elmondtuk, hogy Csíksomlyóra, csillogott a szemük, és jó utat kívántak. Az egyik néni fotózkodni akart velünk, de hamar kiderült, nem a zarándok nagy hátizsákját vagy kitartását csodálta, azt sem tudta, hol van Csíkszereda, csak az számított, hogy a fekete disznója legyen rajta a képen.

Egyedül a juhászkutyák nem fogadtak kedvesen. Hamar kiderült, hogy Zsuzsi még nálam is jobban fél, ezért magabiztosságot mutatva megfogtam a kezét, és így gyalogoltunk, amíg el nem távolodtunk a vadul ugató kutyáktól. Nehezítette a helyzetünket, hogy első nap csatlakozott hozzánk egy nagy fekete kóbor kutya. Ahányszor közel ment a csíkszeredai lányhoz, ő visított, pont úgy, mint az édesanyám. Tudtam, eljött az ideje annak, hogy legyőzzem az állatoktól való félelmemet. Zoli és Kriszta megszerették a kutyát, hallani sem akartak arról, hogy elhagyjuk valahol. Vettek neki egy zöld tálat, hogy meg tudják itatni, majd húst, nyakövet és pórázt is. Csodáltam Krisztát amiatt, hogy drágább ételt vásárolt a kutyának, mint magának. Sőt, ha túl kevés vize volt, akkor is a kutyát részesítette előnyben.

A túravezetőnk úgy tervezte, hogy végig együtt gyalogolunk, néha csendben maradunk, majd imádkozunk, meditálunk, énekelünk, és adott témákról beszélgetünk. Én ezt még sosem próbáltam, de olyan volt a kis csapat, mint egy védőháló. Időnként lemaradtam, kicsit sírdogáltam, aztán összeszedtem magam, és mentem tovább. Jó volt, hogy Zoli azt mondta, az úton minden rendben van, kibeszélhetem, kisírhatom és kikiabálhatom magamból minden bánatomat. Már tizennyolc évesen, az első szakítás után megtanultam, hogy a természet szépségei enyhítik szomorúságomat. Milyen érdekes, utoljára pont akkor voltam a Csíksomlyói Búcsúban.

A Mezőség zöldellő dombjai valósággal simogatták lelkemet. Végigkísérték utunkat a galagonyabokrok, amit úgy is neveznek, hogy Isten gyümölcse, a szív megmentője. Olyanok voltak, mint sok-sok hófehér menyasszony. Aztán megjelent az orgona: fehér, világos- és sötétlila. Mennyei illatot árasztottak. Befeküdtem alájuk, és megszűnt létezni a tér meg az idő. Ilyenkor a kutya is tiszteletben tartotta elcsendesedésünket, kezdett hozzánk idomulni. Mintha az állatok is érezték volna lelkünk rezgését, néha őzikét, rókát meg nyulat láttunk egész közelről.

Szeretem Zoli meditációját: „A lelkünket meg kell tisztítanunk minden a jövőből felénk áramló félelemtől. Mély bizalom kell, hogy bennünk éljen mind az érzésben, mind az érzékelésben. Bármi történhet, és bármi történik, felé abszolút egyensúllyal kell fordulnunk. Tudnunk kell, hogy minden, ami áramlik felénk, egy bölcsesség teljes világkormányból fakad. Ez a tudás része annak, amit ebben a korszakban meg kell tanulnunk: abszolút bizalomból élni, minden egzisztenciális biztonság nélkül. Bizalom a szellemvilág mindenkor jelenlevő segítségében. Ez az egyetlen létező segítség, ha reménységünket és bátorságunkat nem adjuk fel. Fegyelmezzük az akaratunkat és keressük az ébredést saját magunkból, minden reggel és minden este.”

A segítség néha a legváratlanabb formában érkezet. Nagyon szerettem volna kávézni, de mindenhol zárva voltak a falusi kocsmák. Már egy órája esett az eső, amikor Szénáságyon megláttunk egy hangulatos tornácot. Zsuzsi kimondta azt, amire gondoltam: de jó lenne itt üldögélni és egy forró kapucsínót kortyolgatni. Pár másodperccel később megjelent egy férfi, és megkérdezte:

– Nem jönnek be egy kávéra? Kiderült, minden zarándokot be szokott hívni. Öt évvel korábban ugyanitt járt Zsuzsi és Zoli, akkor ajándék fagyit kaptak. Hálásak voltunk, mert a kávé mellé rahátos kalács is járt. Egyre erősebben esett, nem akartunk megmozdulni, pedig messze volt még Madaras. A házigazda közben falusi történetekkel szórakoztatott. Régen disznót tartottak a hátsó ólban, de túl sok munka volt vele, inkább eladták. Esténként kiment a férfi, és azon elmélkedett, milyen szomorú az üres ól. Az lett a vége, hogy újra megtöltötték a hátsó udvart malacokkal. Miután felkerekedtünk, még sokáig nevettünk ezen a jeleneten.

Ugyanilyen kedvesen fogadott este Izolda, a madarasi papné. Mindenkit megölelt, majd amikor elmondtam neki, hogy túra után jógaórát szoktam tartani, lelkesen csatlakozott. Éppen lefele néző kutyapózban voltunk, amikor észrevette, hogy az előző csoport a kuka mellett hagyott egy málnás kürtőskalácsot. Felajánlotta a kutyánknak. De mivel ő nem fogad el kenyérfélét, én kicsomagoltam, megmikróztam, és szétosztogattam. Az éhes zarándok mindennek tud örülni. 

Másnap is kértünk egy apró csodát. Pár perc múlva megjelent egy fekete autó a poros falusi úton, kiszállt egy apáca, és meleg mosollyal üdvözölt minket. Elővett egy nagy doboz epret, mi meg nekiestünk, mint valami éhenkórász kölykök. Napok óta eperre vágytam, ez a kívánságom is teljesült. Ahogy pakolta el a dobozát, eszembe jutott, hogy van a hátizsákomban egy alma. Nekiajándékoztam, mire huncutul ezt mondta:

– Elviszem édesanyámnak. Majd törheti a fejét, hogyan változott az eper almává.   

A negyedik nap fénypontja az volt, hogy tati várt a szülővárosom határában, és felvitt a Somostetőre. Nem szoktam túra közben autóba ülni, de a fájó csípőm miatt megijedtem a Zoli által tervezett ezer méteres szintkülönbségtől és a 43 kilométertől. Lecsaltunk nyolcat, helyette kimentünk a Maros partra. Bugyira vetkőztem, és úsztam egyet a jéghideg vízben. Pont úgy, mint gyerekkoromban. Mivel februárban kipróbáltam, milyen jeges vízben mártózni Wim Hof módra, már semmitől sem ijedek meg. Ezalatt Zoli és Kriszta futottak egyet, mert a kutya nem ülhetett be a kocsiba. Tati ellátott friss retekkel és zöldhagymával, de elfelejtettünk vizet kérni. Egész délután szomjaztunk, sehol nem volt forrás, azt éreztem, soha nem ékezünk meg Jobbágyfalvára. A környéken minden bolt zárva volt, de az egyik előtt éppen leparkolt egy autó, tele ásványvízzel. Megrohamoztuk a sofőrt, aki a kedvünkért kinyitotta az üzletet, így nem csak ásványvizet, de sört is tudtunk venni a túravezetőnknek.   

Néha felértékelődnek az apróságok. Egyetlen olyan szállásunk volt, ahol a félpanziós ellátásban (7000 forintért) nem volt benne a reggeli tea. Annak ellenére, hogy már rég megtanultam, a zarándoknak ne legyenek elvárásai, itt rosszul esett, amikor utólag kiderült, hogy kb. ötszáz forintot kell fizetni. Még szerencse, hogy volt a hátizsákomban gyömbérpor, a Zsuzsa csomagjában pedig három az egyben kávé, így a többiek számára már csak forró vizet kértem a tulajdonostól. Ettől kezdve beszereztük az instant kávét, és ha valahol pálinkával akartak kínálni, helyette csak forró vizet kértünk. Negyven évet leéltem kávé nélkül, de most már a délutáni tejeskávé hozzátartozik az életemhez.

Minden szálláshelyen nagy szeretettel fogadtak, de senki sem örült Misinek, a kutyánknak. A legnagyobb ellenállást Sóváradon tapasztaltuk. A négy házőrző nem fogadta be Misit, ezért Zoli kikötötte őt egy távolabbi helyre. De a pap kutyái megkeresték, és zaklatták szegényt. Hosszas tépelődés után Zoli felhozta a kutyát az első emeleti tornácunkra. Ettől viszont Zsuzsi akadt ki, mert attól félt, a nagy fekete szörnyeteg éjjel nem fogja kiengedni a pottyantós vécére. Misi csak játszani akart, és szeretet koldult, de a lány minden közeledést támadásként élt meg. Ekkor jött a mentő ötlet: loptam a konyháról egy nagy piros tálat, igaz nem volt porcelánból, és virágok sem díszítették, mint a régi biliket, de nekünk megfelelt. Hajnalban ki akartam vinni titokban az ágytálunkat, de Misi bele akarta dugni a fejét, hogy megszagolhassa, úgy ugrált, hogy majdnem feldöntött. Egy hirtelen mozdulattal kiloccsantottam az udvarra, még jó, hogy nem öntöttem valakinek a fejére.

A kutya még sok galibát okozott az út során. A Terebics tető után megtámadtak a juhászkutyák. Volt lelkierőm megszámolni őket, egyik irányból heten, másik irányból nyolcan rohantak felénk. Túl közel kerültünk a nyájhoz, ettől teljesen bevadultak. Zoli igazi hős volt, pórázon vezette Misit, aki ki akarta rántani magát gazdája kezéből. Eszeveszetten ugatta a juhászkutyákat. Azt hittem, darabokra fogják tépni. Mire leért a dombról a csobán, a kutyái már kezelhetetlenek voltak. Rájuk kiabált, majd bottal próbálta elzavarni őket, de az sem ért semmit. Csak álltunk a kör közepén, remegtünk, és azt hittük, itt a világvége. Közben a juhász dühösen káromkodott és szidott minket, mert nem lett volna szabad egy kóbor kutyával behatolni az ő felségterületére. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg beértünk az erdőbe, és végre sikerült lerázni a fenevadakat. A következő alkalommal viszont ügyesebb volt Misi, mert miközben a Bekecs tetőn, a kápolna előtt ebédeltünk, elzavarta az odatévedt kutyafalkát. Ekkor már egyértelmű volt, hogy Misi a mi őrangyalunk, ezért elvisszük a búcsúba. Lassan kezdtem megkedvelni, abban bízva, hogy ha megtámadna minket a medve, azt is elzavarná. Megsimogattam, játszottam vele, sőt még enni is adtam neki. Néha közvetlenül mögöttem jött, és az orrával vagy a nyelvével megérintette a térdhajlatomat, de ezt is tűrtem. Hatalmas fejlődés volt mindez, mivel régen többször haraptak meg kutyák, ezért messzire elkerültem őket.

Sármáson négyen voltunk egy kicsi szobában, ami rendben volt, mert Zoli éppen nem horkolt, Jobbágyfalván viszont olyan szállást kaptunk, ahol ketten kellett volna egy franciaágyban aludni. Megkérdeztem a tulajdonost, hogy esetleg volna még egy szabad szobája, és legnagyobb örömömre kaptam egy külön faházikót. Az egyik házban a két lány aludt, a másik házban a két fiú, ezért Misi úgy döntött, az én tornácomon tölti az éjszakát, és vigyáz rám. Csakhogy ez abból állt, hogy hajnalban órákon át ugatta a helyi kutyákat. A Remeteségben ugyanezt tette.

A remeteségi szállásunk azért volt különleges, mert a semmi közepén, egy dombtetőn állt, előre tudtuk, hogy nem lesz se térerő, se áram, és csak a kútból lehet vizet húzni. Elvárások nélkül érkeztünk. Legnagyobb meglepetésünkre a két kedves önkéntes hatalmas fazék forró vízzel várt, hogy lemossuk az út porát. Átöntöttük két tálba, és Zsuzsival ketten, mint két pancsoló kislány tetőtől talpig lemosakodtunk. Zsuzsi felajánlotta a Caminó kagylós zoknijának a felét, hogy legalább az egyik lábamon legyen tiszta zokni, ezzel megpecsételtük barátságunkat. Ekkor már nem volt tiszta és száraz ruhám, úgyhogy pizsamába öltöztem, úgy jógáztam és vacsoráztam. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem hatalmas adag hússal, hanem lekváros-prézlis laskával vártak, de ezért is hálásak tudtunk lenni. Az előttünk zarándokoló tíz fős pesti csapat hagyott egy kis zöldhagymát, mind megettük. Sőt, valahogy még a telefontöltést is meg tudtuk oldani egy napelemmel.

– Fáj a torkom.

Én szokásomhoz híven előkaptam a propoliszt, és már csepegtettem is a szájába. Meglepve kérdezte:

– Erre is jó a méhek csodaszere?

Mire én magabiztosan:

– Hát persze.

Csak másnap derült ki, hogy félreérettem, nem a torka, hanem a talpa fájt. Erre is volt megoldás. Betadinnel fertőtlenítettem egy nagy tűt, majd keresztülhúztam a vízhólyagján egy cérnaszálat, így utat adva a szivárgó folyadéknak. Én megúsztam az utat vízhólyag nélkül, pedig csak egyszer tudtam belegázolni egy patakba, és csak egy kicsit túráztam mezítláb. Kriszta lába viszont tele volt vízhólyaggal, sok volt a 43 kilométer a vásárhelyi futással együtt.

Krisztának haza kellett menni a négy gyerekéhez, de megígérte, hogy autóval eljön majd értünk Csíksomlyóra, miután véget ér a búcsú. Pontosabban a kutyáért, mert közben megszervezte, hogy Kolozsváron egy barátja befogadja Misit. A stafétabotot OZ vette át, aki még sosem zarándokolt, de a humorérzéke miatt rögtön befogadta a csapat. A pesti fiú hatalmas hátizsákot cipelt, amiből néha előkapott egy müzli szeletet vagy egy zacskó diákcsemegét. A zarándok mindig éhes, úgyhogy boldogan tömtük magunkba a magokat. Egy idő után OZ már nem azt kérdezte, hogy ki kér mogyorót, csak bejelentette:

– Itt a magömlés.

Amikor pedig a falusiak figyelmeztettek, hogy sok a medve a környéken, kifutott a száján:

– Nem kell ide medveriasztó, elég hangosan vihognak a lányok.

Olyanok voltunk Zsuzsival, mint két zabolátlan kamaszlány, a túravezetőnk jóságos apaként tűrte a hülyeségeinket. A sok nevetésnek az lett az eredménye, hogy eltévedtünk a Via Transilvanicán. Nem hiányoztak a plusz kilométerek, de letérve az útról egy mesebeli helyre érkeztünk. Tele volt a domb illatozó galagonya bokrokkal. Pár percre megálltunk, és eggyé olvadtunk a természettel.

Elgondolkodtam azon, amit a reggeli áldásnál a remeteségi pap mondott: a zarándokút legnagyobb kihívása összetartani a csapatot. A kis kápolnában lehetőséget kaptunk arra, hogy mindenki kimondja, mi nyomja a lelkét. Egyetlen konfliktusunkat a kutya okozta, de ezt felnőttként meg tudtuk beszélni. Milyen jó lenne a hétköznapokban is mindig így megoldani a problémákat, és nem visszacsúszni a múltbeli sérült gyermek énünkbe. Minden Caminón előjönnek a gyerekkori traumáim, de a sok meditáció és terápia lassan gyógyítja a lelkemet. Ez a zarándoklat engem kihúzott a depresszióból, nagyon hálás vagyok érte a csapatnak. Rengeteg szeretet kaptam a társaimtól is meg a vendéglátóktól is. De még az olyan apró csodák is segítettek, hogy egyszer bekopogtunk egy falusi nénihez forró vizet kérni, mire ő elővette a kotyogós kávéfőzőjét, és megvendégelt bennünket. Farkaslakán pedig egy nagy tortát kaptunk, mert épp valakinek szülinapja volt. Ott is, Zetelakán is úri szállásunk volt, igazi hangulatos kis székely panziók. Nem csak forró vizes zuhany, de mosógép is volt, végre megszabadulhattunk az út porától. A lelkünket is folyamatosan tisztogattuk, beszélgettünk, néha beültünk egy templomba imádkozni, vagy egy hegycsúcson meditáltunk, Földanyához kapcsolódva. Ha elfáradtunk, mert hosszú ideig kellett aszfalton, autók között gyalogolni, énekeltünk. A mélypontokon pedig Zoli a saját történeteivel motivált bennünket. Egyszer lefutotta az Ultra Trail Mont Blancot, 42 óra alatt. Ha ő képes volt megtenni a 174 kilométert, akkor mi sem panaszkodhatunk a napi harminc kilométeres távok miatt.

Az út egyik csúcspontja a Madarasi-Hargita volt. A Mariazellből induló zarándokút nem erre visz, de lelki vezetőnk megalkotta a saját Székely Caminóját, mi meg boldogan követtük. Régen sokat túráztam itt, télen pedig síutakat szerveztünk. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd gyalogosan érkezek Kolozsvárról. A meredek hegyoldalon felfelé kapaszkodva lassan kezdtem elhinni, hogy teljesíteni fogom az utat. Üzenetet is kaptam az égiektől, egy teherautóra ez volt felírva: „az álmok valóra válnak”. Szerencsés ember vagyok, már nagyon sok álmom vált valóra. De nem csak szerencse kérdése, én mindenért megküzdöttem az életben. És ami a legfontosabb, rengeteg embertől kaptam feltétel nélküli szeretetet, elsősorban édesanyámtól, aki védőhálóként volt jelen minden lelki zuhanásomnál.

Mint minden zarándokúton, Hargitán is eljött a mélypont. A kilencedik nap reggelén hányingerem volt, és egyre jobban fájt a hasam. Gyönyörű hegyek között haladtunk, a hajnali fények varázslatosak voltak, de én mindebből semmit sem érzékeltem. Úgy el voltam foglalva a hasfájásommal, hogy nem figyeltem az utat, és egy mocsaras részen bokáig süllyedtem, teljesen eláztatva a túracipőmet. Ettől rosszkedvem lett, legszívesebben lefeküdtem volna a réten, és addig vártam volna, amíg jobban nem leszek, vagy kihányok mindent. De ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak, mert a Csicsói-Hargita környéke tele volt medvékkel. Nagyon lassan haladtam, le is maradtam, de a Zoli mottója tartotta bennem a lelket: mindig csak a következő lépésre figyelj! Azt éreztem, hogy nem leszek képes legyalogolni harminc kilométert, de annyi erőm van, hogy még egy lépést megtegyek. Bevonszoltam magam Hargitafürdőre, ahol a többiek vártak. Ekkor már sejtettem, hogy ételmérgezést kaptam, de nem akartam feladni az utat. Fogalmam sincs, hogy mitől készült ki a gyomrom, hisz ugyanazt ettem, amit a Zoli, Zsuzsi meg OZ, és a menedékházban a vacsora utáni áfonyalekváros palacsinta még nagyon jólesett.

Csíkszeredába érve kürtőskaláccsal vártak minket, a többiek nekiestek, én viszont ré sem tudtam nézni. Zoli sürgette a csapatot, hogy elérjék a hét órás misét Csíksomlyón, nálam viszont eljött a pillanat, amikor egy lépést sem bírtam már megtenni. Ekkor jött a mentő ötlet Zsuzsitól: igazi székely vendégszeretettel felajánlotta, hogy aludjak a lakásában. Ő továbbment a zarándokcsoporttal, de nálam hagyta a kulcsát. Semmi másra nem vágytam, mint bezuhanni az ágyba, és meg sem mozdulni napkeltéig. Ahogy kimásztam a fürdőkádból tusolás után, úgy rám tört a gyengeség, hogy azt hittem elájulok. Nagyon megijedtem attól, hogy ha ez így folytatódik, a búcsú helyett a szeredai kórházban fogok kikötni. Enni már 24 órája nem bírtam, de rengeteget ittam, és propolisszal tartottam magamban a lelket. Nem sokat aludtam, de reggelre jobban voltam. A hátra lévő két kilométert a kegytemplomig egyedül tettem meg. Hiányzott a kis csapatom, nem éreztem azt az eufóriát, ami egy zarándokút végén jönni szokott, jobb lett volna este megérkezni. Megkerestem a többieket a csíksomlyói zarándokszálláson, és ámulva néztem, hogy milyen kis helyre zsúfolták össze őket. Ki volt írva a nevünk az egyik szoba ajtajára, de nem tudom, a három matracon hogy fértünk volna el négyen. Sikerült beszélgetni pár emberrel a pesti csoportból is, csodáltam őket, mert negyven napot zarándokoltak.

Reggel hétkor már hosszú sor kígyózott a templom előtt, így elhalasztottam a látogatásomat a csodatevő Szűz Mária-szobornál. Jó volt a tömeg előtt kiérni a Somlyó-hegyi nyeregbe, és csak csendben figyelni a messzi tájakról érkező egyházközösségek keresztaljait. Nem is értem, ezek az öreg nénik hogyan képesek énekelve legyalogolni 50-100 kilométert. Mintha a „Napba öltözött Boldogasszony” olyan erőt adna nekik, ami minden testi fájdalmat legyőzve évente egyszer elhozná őket ide imádkozni. Felfele haladva egy hét év körüli sánta kisfiúba botlottam. Megesett rajta a szívem, leültem melléje, adtam egy kis kalácsot, és megtanítottam neki pár magyar szót. Sosem politizálok, és nem tartom magam nagy magyarnak, de úgy gondoltam, ha már Székelyföldön kell koldulnia a gyereknek, azt ne románul tegye. Olyan hálás szemekkel nézett rám, hogy elsírtam magam.

Mivel a mise csak délben kezdődött, túráztam még egyet. Mi mást tehetnék, miután már legyalogoltam majdnem háromszáz kilométert? Az erdő szélén lévő rendőrök szóltak, hogy ne induljak el egyedül, mert sok a medve a környéken, de nem hallgattam rájuk. (Egész úton nem találkoztunk egy medvével sem, csak hazafelé autózva láttunk egy szép nagy példányt.) A Nagy-Somlyó csúcsára felérve megkértem valakit, hogy fotózzon le. Hosszú ideig beszélgettem a sráccal, aki arra a következtetésre jutott, hogy én feleségnek való vagyok. Nem magának, hanem a legjobb barátjának akart „megszerezni”. Részletesen leírta, hogy milyen jól fogok járni, hisz a csíki fiúnak nagy háza, hatalmas legelője és húsz marhája van. Amikor visszakérdeztem, hogy vajon eljönne velem a legény sziklát mászni, kiderült, hogy a kilátó aljában maradt, mert tériszonyos. Kereshetem tovább a jövendőbelimet.

Mire visszasétáltam a nyeregbe, már minden zarándokcsoport megérkezett a helyére. Több száz kiscserkész élő láncot alkotott, így jelölték ki, hogy kinek hová kell menni. Mi a legelején álltunk, ebben a megtiszteltetésben volt része annak, aki messziről jött. Nem számított, kinek mi a címe, rangja vagy a vallása, itt mind egyek voltunk. Mise közben elgondolkoztam, olyan sok távoli országban éltem már, olyan sok kalandban volt részem, lehet, hogy itt az ideje hazaköltözni, és családot alapítani? Aztán a székely himnusznál megint elsírtam magam. Jó volt régi ismerősökkel találkozni, jó volt feleleveníteni a sok közös túrát az Erdélyi Kárpát Egyesülettel. De a legjobb az volt, hogy a lelkem háromszázezer másik lélekkel együtt szárnyalt, és ott volt velünk az Isten.

„CSÍKSOMLYÓI SZŰZANYA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Hazajöttem, anyám, kínoktól gyötörten.

Anyai szerelmed gyógyítson meg engem.

Taníts meg engem még egyszer nevetni,

Taníts meg remélni, taníts meg szeretni.

Vígy el, ahogy régen, szent Fiad szívéhez,

Mutasd meg még egyszer az utat az égbe.

A nagy kereszt alatt térdeljünk le ketten,

S mondjuk el, mint régen: hiszek egy Istenben!”

Ajánlok egy könyvet, ami nekem nagyon sokat segített: Bradshaw: Hazatérés önmagunkhoz.

Pünkösdi Zarándoklat 2024