Csodálatosan indult a nap. Hajnali ötkor frissen ugrottam ki az emeletes ágyból, lelkesedéssel tele, hisz nagy út állt előttünk: Románia legmagasabb csúcsát készültünk megmászni. Még sötét volt, csend borult a Podragu-tó völgyére, de már halvány rózsaszínben derengtek a szemközti hegyoldalak. Örömmel vettem hátamra a zsákom és csatoltam fel a hágóvasakat, mert tudtam, felejthetetlen lesz a mai túra. Biztos voltam benne, hogy feljutok a csúcsra, úgy éreztem, semmi sem állíthat meg. A füstös, emberszagú menedékházból kilépve megcsapott a tiszta hegyi levegő, melyet szinte harapni lehetett. Ahogy haladtunk felfelé a völgyben, emelkedett a nap is, beragyogva a meredek jégfalakat. Talpunk alatt recsegett a jéggé fagyott stabil hóréteg – minden olyan volt, amilyennek egy tökéletes téli túrához lennie kell. Messzire elláttunk, csak úgy sorakoztak a hólepte hegycsúcsok, mintha hívogatnának, hogy meghódítsuk őket.
De nem élvezhettem sokáig ezt az elvarázsolt tájat, egy szemvillanásnyi figyelmetlenség mindent tönkretett. Bármennyire is erőltetem, képtelen vagyok visszaemlékezni esésemre. Az első mozdulat, amit fel tudok idézni, az, mikor lecsúszott a túrabot szíja a jobb kezemről és ösztönösen megragadtam két kézzel a jégcsákányt. Ahogy elkezdtem csúszni lefele, rögtön reagáltam is, behúztam magam alá a jégcsákányt, úgy, ahogy tanultam és belevágtam a fagyott hóba. Akkor még nem volt bennem félelem. Tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem és azt hittem, ha megfelelő módon használom a felszerelésemet, egy-kettőre megállok. Kristálytiszta volt az agyam, gyorsan és határozottan cselekedtem. De már késő volt. Az a pár pillanat kiesés az esés és a feleszmélés között, elég volt ahhoz, hogy túlságosan felgyorsuljak. Ha közvetlenül csúszás után csákányoztam volna, talán sikerül megállni, de így fizikailag képtelenség volt. Nemcsak a sebesség, hanem a jég keménysége is nehezítette a dolgomat. Ahányszor belecsaptam a csákányt a jégbe, annyiszor csapott vissza. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az eddig biztosnak hitt módszer nem válik be, és ekkor bepánikoltam. Nem volt erőm lenézni, felmérni a terepet, azt hogy merre csúszok, mi van alattam; csak az arcom előtt levő havat láttam, ahogy csapom bele a jégcsákányt, és az ellenségesen visszavág. Nem éreztem, hogy a visszarúgó csákány a felsértett számhoz vágódott, és azt sem, hogy a bőr cafatokban szakadozott le kezemről. Semmi sem létezett abban a pillanatban, csak a túlélés gondolata. Csak ez dübörgött szüntelenül fejemben: csapd a csákányt, csapjad, mert ha nem véged van. Tudtam, hogy a hágóvasat nem szabad használjam, mert csak bucskázok és összekaszabolom magam vele – többet árt, mint használ. Egyetlen menekvési lehetőségem a jégcsákány.
Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, az sem használ, szélmalomharc az egész és eleresztettem magam. Hánykolódtam, ahogy dobott a hegy, oldalra, hátra. Ahogy elszáguldottam egy hegyes szikla mellett, bevillant, hogy alig karnyújtásnyira volt tőlem, ha nekicsapódtam volna, pozdorjává zúzott volna. Ettől újra feléledt a túlélési ösztön, megint elkezdtem csákányozni, de hiába. Végül, mintha csoda történt volna: megálltam. Nem hittem a szememnek, csak néztem jobbra-balra, mi történt, hogy hirtelen véget ért az őrült száguldás. Elöntött a megkönnyebbülés – túléltem. Csak ekkor vettem észre, hogy ömlik a kezeimből a vér, hirtelen nem is értettem, miért. Nem éreztem a fájdalmat, csak kívülállóként néztem, ahogy körülöttem egyre véresebb a hó. Gyengeség fogott el, úgy tűnt, egy tapodtat se tudok továbbmenni. Nem jött le senki utánam, pedig nagy szükségem lett volna rá. Tudtam, hogy vízre meg szőlőcukorra van szükségem, hogy visszatérjen belém az élet. Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam felfelé. Félúton kiáltottam, hogy ereszkedjen be valaki értem – kellett a lelki támasz. Utólag mondták a túratársaim, hogy vérfagyasztó volt végignézni a zuhanásomat, egyszerűen lemerevedtek és képtelenek voltak reagálni. Végül két barátom elindult felém. Miután felvánszorogtam a hegygerincre, kifertőtlenítették a sebeimet. A gézpólyát nézegetve váratlan döntést hoztam: továbbmegyek! Még saját magamat is megleptem, hisz, mikor először láttam, a véres húscafatokat a kezemen, semmi mást nem akartam, csak visszafordulni. Utána viszont azt éreztem, nem hagyhatom ilyen könnyen legyőzni magam, igenis végigcsinálom, ha már nekifogtam. Ha akkor meghátrálok, talán soha többé nem megyek télen hegyre. Minden egyes lépésemre odafigyeltem, egyfolytában attól reszkettem, hogy még egyszer becsúszhatok. Minden völgyet felmértem, ha esnék, hová esnék, hol állnék meg, túlélném-e. Eluralkodott rajtam a pánik. Hisz négyszáz métert zuhantam és csoda, hogy kisebb-nagyobb kézsérülésekkel megúsztam. Meg kellett tanulnom, hogy legyőzzem saját magamat, úrrá legyek a félelmemen.
Ilyen helyen nem lett volna szabad szabad biztosítás nélkül menni! Óriási hibát követtünk el azzal, hogy nem vittünk kötelet, hallgattunk a menedékház gondnokára, aki hajnalban így búcsúzott:
– Á, felesleges. Kötél nélkül is fel lehet jutni a Moldoveanura.
Pedig több traverznél is szükség lett volna a biztosításra, sőt az utolsó szakaszon a Vistea és a Moldoveanu közt húzódó pengeéles gerincen életveszélyes volt nélküle. Nyáron ugyanezen az úton könnyedén mentem végig, most is csalogatott, hisz olyan közel volt. Úgy tűnt, kinyújtom a kezem és elérem, az útjelző táblán is csekély negyed órát írt. Csakhogy ebbe sok minden nem volt beleszámolva: a többméteres megroskadt hóréteg, a minden lépésnél hóval megtelt hágóvas, a jeges sziklák, a becsúszás veszélye. Ezért döntöttem úgy, beérem a kétezer-ötszáz méteres Visteával. Nem könnyű lemondani a csúcsról, de ez is hozzátartozik a hegymászáshoz. Inkább ne érjem el a célt, minthogy ez legyen az utolsó hegy, amit élve láttam.
(2004, Marosvásárhely)
Világjáró kalandjaim 