Hatezer kilométer autóval, majdnem egy hónap sátorban és több mint száz gleccser. Szerencsés csillagzat alatt születtem, hogy ennyi jóban van részem. Alaszka egyik legszebb nemzeti parkja a Kenai Fjords, amelynek egyetlen gyalogosan megközelíthető gleccsere az Exit Glacier. Stewardból autóval vagy stoppal lehet eljutni a Látogatóközpontba, amelyben minden infó megtalálható és még egy kiállítás is van, ahol látható hogyan olvadt a töméntelen mennyiségű jég az elmúlt 200 évben. Mindig érdemes benézni ezekbe az irodákba, mert sok hasznos információval látnak el az önkéntesek, ráadásul nagyon kedvesek. Az egyik erdésztől tudtuk meg, hogy a közelben egy édes kis ingyen kemping található, 24 sátorhellyel és forrásvízzel. Sikerült megszerezni az utolsó helyet, így nyugodtan indultunk el a hét órás túrán (délután háromkor). Kezdetben nagyon sokan voltak, rengeteg turistát vonz a gleccser közelsége. Ahogy egyre meredekebbé vált az út, elfogyott a tömeg, van, aki számára ijesztő az ezer méteres szintkülönbség. Én viszont lelkesen kaptattam felfelé, szájtátva gyönyörködtem az egyre jobban kitárulkozó jégtakaróban. Az ösvény párhuzamosan haladt a gleccserrel, amely minden kanyar után újabb és újabb arcát mutatta. Hamarosan igazi magashegyi világba csöppentem. Az alaszkai hegyeket úgy kell elképzelni, mintha 2000 méterrel el lennének tolva, azaz amit az Alpokban 3000 méteren látok, azt itt már ezer alatt megtalálom. Égbe törő csúcsok vettek körül; magával ragadott a szabadság mámora. Az sem zavart, hogy hideg szél fújt és eleredt az eső. Itt ez teljesen természetes. Egyik percről a másikra változik az időjárás, bármikor nulla fok alá csúszhat a hőmérő higanyszála. Bárhol túráztam, az esőköpeny, esőnadrág és pehelykabát a hátizsák kötelező tartozéka volt. Itt nem lehet a jó időre várni. Elindulsz, aztán ha szerencséd van, néhány órára kisüt a nap. Alapjában véve szeretek esőben túrázni, de ami Alaszkában fogadott, az még nekem is sok volt. Muszáj kilépni a komfortzónából, különben néha egész nap ülhetsz bent és hallgathatod az eső kopogását a sátor falán. Kiderült augusztusban mindig sokat esik az eső, a hegyek néha napokig felhőbe burkolóznak. De mindennek megvan a pozitív oldala. Amikor végre eloszlik a felhőtenger, az ember sokkal jobban tudja értékelni a feltárulkozó szépségeket.
Nem is beszélve a fjordokról és az óceánba nyúló gleccserekről. Nem bírok betelni a sok jég látványával. Több mint ezer gleccser van ezen a földrészen, a legnagyobb akkora, mint Rodosz szigete. Hihetetlen, hogy mindez két és fél millió évvel ezelőtt jött létre. Valahol azt olvastam, itt még a legnagyobb egójú turista is alázatot tanul. Ez valóban így van, Alaszkában az ember ráébred, milyen parányi kis porszem a természet gigantikus méreteihez képest. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor hajóval megközelítettük a jégtakarót a Prince William-szorosban és figyeltük a gleccserek borjadzását. Autó nagyságú jégtömbök szakadtak le és zuhantak az óceánba, hatalmas robaj kíséretében. Ha túl közel merészkedsz egy ilyen gleccserhez, az biztos halált jelent. Nem mintha az ötfokos vízben bárki is úszni próbálna. Csak a tengeri vidrák lubickoltak boldogan a jéghegyek között, néha felmásztak rájuk, ha épp napozni támadt kedvük. Nagyon aranyos kis állatok, különösen, amikor vadul játszanak és egymást ölelgetik. A háttérzenét az oroszlánfókák biztosították, még sose hallottam koncertjüket. Több százan összegyűlnek egy sziklacsücsökre és hangosan bőgnek, messzire elhallatszik. És hogy teljes legyen a kép, néha felbukkant egy gyilkos bálna, majd egy púpos bálna hatalmas gőzoszlopot fújva maga előtt. Tapsikoltam örömömben, mint egy kisgyerek.
Ez a legnépszerűbb alaszkai program Whittierből, nyolc órás hajóút, amelyen 26 gleccsert közelítünk meg. Most is, mint általában szerencsém volt, olyan jó időt fogtam ki, hogy a kapitány a legkeskenyebb szorosba is be tudott hajózni (kiderült az idén ez még csak háromszor sikerült). A helyiek tiszteletben tartják az óceánt, hisz életük múlik rajta. Valaki mesélte, hogy egy ismerőse elment kajakkal egy közeli szigetre, hétvégére. Amikor vissza akart indulni hatalmas hullámok jöttek, mindenki figyelmeztette, hogy ennek nem lesz jó vége. Ő viszont makacsul hajtogatta, hétfőn reggel az irodájában kell lennie, nem érdekli a rossz idő. Fontosabb volt a munkája, mint az élete. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élve látták.
Következő túránk Lost Lake-hez vezetett. Már az út eleje különleges volt: igazi esőerdő, sűrű növényzettel, smaragdzöld mohaszőnyeggel és fákról lecsüngő zuzmószakállal. Olyan mesebeli hangulata volt, hogy szinte azt lestem, mikor bújik ki a páfrányok közül egy manó. Nemsokára elhagytuk az erdőhatárt és egyik tó a másik után bukkant fel. Szívesen megmártóztam volna bennük, de szoknom kell a gondolatot, hogy Alaszka nem az a hely, ahol csak úgy úszik egyet az ember. Esetleg egy kicsit belógathatom a lábam a vízbe. Nagyon szeretem a hegyi tavakat, mély béke kerít hatalmába, ahogy ülök a parton és csodálom a vízben tükröződő hóborította hegycsúcsokat. Annyira szép volt a hely, hogy eldöntöttük, meghosszabbítjuk a túrát a Kankalin-tó felé. Mivel itt este tizenegyig világosság van, sokáig lehet kirándulni. Időben leértünk az országútra, hogy vissza tudjunk stoppolni húsz kilométert az autóhoz. Alaszka tele van turistával és mivel legtöbben autót bérelnek, szívesen megállnak, ha stoppost látnak. Meglepően sok ember kirándul egyedül, néhányan elmennek többnapos gerinctúrára is, ahol teljesen magukra vannak utalva. Beszélgettem pár ilyen lánnyal és csak csodálkoztam, hogy nem félnek a medvétől, magányosan sátrazva a semmi közepén. Ráadásul, amikor pár napos távolságra vannak a civilizációtól, mi lesz velük, ha balesetet szenvednek? Én is szoktam egyedül túrázni, de itt nem mernék magamra hagyottan sátrazni a hegyek között. Van ennek még extrémebb változata is: bozótrepülővel elvisznek jó messzire, ott letesznek, gyalogolsz párszáz kilométert majd néhány nappal később a megbeszélt helyre utánad jönnek. Csak fogtam a fejem, amikor egy fiatal anyuka mesélt élményeiről – férjével és egyéves babájával vágtak bele a nagy kalandba. A másik véglet egy hetven körüli átlagosnak tűnő házaspár volt. A világ végén, az Arctic Nemzeti Parkban túráztak ugyanígy három hétig (oda csak repülővel lehet eljutni). El sem tudom képzelni, hogy lehet ilyen hosszú időre elegendő ételt cipelni. Ha majd egyszer visszatérek, én is ki fogom próbálni a bozótrpülést. Ahogy telik az idő, kezdek rájönni, hogy milyen hatalmas ez az ország. Hónapokig lehetne kirándulni és úgy sem jutnék el a legtávolabbi pontokra.
Denaliba viszont mindenképp el akartam menni, hisz ezt a Nemzeti Parkot egyetlen turista sem hagyja ki. Olyan népszerű, hogy az összes sátorhelyet hónapokkal előre lefoglalják, a faházikók ára pedig a csillagos égbe szökik (Kantishnában egy éjszaka teljes ellátással 600 dollár lenne). Én viszont mindenhol improvizáltam, hogy is tudtam volna foglalni, amikor fél évvel ezelőtt még csak nem is álmodtam az alaszkai útról. Így egyetlen megoldás maradt: néha bementem egy városi könyvtárba internetért és a hivatalos weboldalon keresgéltem, hátha felszabadul egy sátorhely. Többnapos próbálkozás után csodák csodája találtam valamit: két éjszaka Wonder Lake-nél. Valaki utolsó percben lemondta én meg azonnal lecsaptam rá. Akkor még nem tudtam, hogy ez a legjobb kemping az egész Parkban. A tó gyönyörű, ráadásul tele van a környék áfonyával. És mivel felfedező kedvemben voltam, szedtem még néhány furcsaságot: ezüstös bölénybogyó, fekete varjúbogyó, teltvirágú díszszeder, szárölelő nyelvcsap – Alaszka tele van ehető bogyókkal.
A turisták nagy része csak futólag tudja megnézni a tavat, mert ez a legtávolabbi pont és csak 13 órás buszozással közelíthető meg. Denaliba nem lehet autóval bemenni, naponta több száz tranzitbusz szállítja a látogatókat, így védik az állatvilágot. Gyakran állnak meg a buszok, mert mindig van valami érdekesség: rénszarvas, jávorszarvas, alaszkai vadjuh, karvalybagoly, alpesi hófajd, rétisas, hiúz, farkas vagy medve. Elképesztő látvány, ahogy egy hatalmas barnamedve ráérősen átsétál az úton. Még izgalmasabb, amikor a vadállatokat nem a busz biztonságából, hanem túrázás közben látja az ember. Több grizzlyvel találkoztunk, az egyiknek bocsai is voltak – ilyenkor jobb elkerülni őket. Tartottuk is a tisztes távolságot, már amikor időben megláttuk a macikat. Pár kilométerre lehettünk az Eielson Látogatóközponttól, egy bokros részen, amikor egy barnamedvébe botlottunk. A növényzet eltakarta, így nem vettük észre csak utolsó pillanatban, ahogy túl közel kerültünk hozzá. Szegény fenyegetve érezte magát, ezért hátsó lábaira állt – mintha azt mondta volna: ne gyere közelebb, mert támadni fogok. Földbe gyökerezett a lábam, még sosem láttam ekkora állatot ilyen közelről. Lassan hátrálni kezdtem, uralkodnom kellett magamon, hogy ne futamodjak meg. Még kétszer felemelkedett és kikukucskált a bokorból, de ahogy látta, hogy kikerültünk intim zónájából, megnyugodott. Nem tudom, mit csináltam volna, ha elindul felém. Nemrég beszélgettem egy itt élő román vadásszal, szerinte a spray nem sokat ér, csak felbosszantod vele a medvét. Ezért a helyiek fegyvert viselnek. Kezdetben csodálkoztam, aztán lassacskán hozzászoktam a pisztollyal vagy puskával túrázók látványához.
Pont a medvék miatt nem mertem Denaliban vadkempingezni, szükségem volt a kiépített táborhelyek biztonságára. Amikor megérkeztünk a Csoda-tóhoz, egy kedves erdész fogadott, aki felajánlotta az utolsó sátorhelyet, ahonnan (elméletileg) látható a legmagasabb hegycsúcs. Megtudtam, már egy hete nem akar előbújni Denali a felhőköpenyegéből, sokan napokig várnak rá majd csalódottan távoznak. Mint mindig, most is optimista voltam, abban reménykedve, hogy másnap reggel, amikor kidugom fejem a sátorból, ott lesz Alaszka királynője. Így is történt, hajnalhasadtával csodálatos látványban volt részem. A hatalmas hóborította hegycsúcsot rózsaszínbe vonták a felkelő nap sugarai. Határtalan boldogságot éreztem, nem is jött, hogy elhiggyem, mindez valóság és nem álom. Olyan túrát választottam aznapra, ahonnan végig gyönyörködhetek a McKinley hatezres csúcsában. Elgondolkoztam rajta, milyen lenne felmászni rá, de tisztában vagyok vele, nem bírnám ki a kéthetes sátrazást -30 fokban. Ráadásul legtöbbször rossz idő van, ami miatt már sok hegymászó lelte itt halálát. Ahogy telnek az évek, lassacskán ráébredek, nem kell minden csúcsot meghódítani, csak az egómnak lenne szüksége arra, hogy kipipálom az Egyesült Államok legmagasabb hegyét. Nem vágyok nyolcezresekre sem, nem éri meg a 3-4 hetes szenvedés extrém téli körülmények között. Elégedett vagyok a kisebb csúcsokkal, hisz nem a teljesítmény számít, hanem az öröm, amit a hegyen átélek. És bárhol is legyek a természetben, mindig boldoggá tesz a sok szépség.
Másnap este visszamentünk a Látogatóközpontba, ahol miután kiálltuk a sort, egy bolgár fiú közölte a szomorú hírt, hogy sehol sincs már szabad sátorhely. Még beszélgettünk vele egy ideig, aztán mondott valamit, amit nem lehetett megérteni, mire hirtelen elvörösödött és elnézést kért, amiért nem elég jó az angolja. Erre ezt válaszoltam: ne aggódj, én is Kelet-Európából jöttem és tökéletesen értem, amit mondasz. Ennek a mondatnak „Szezám, tárulj!” hatása volt, kiderült, mégiscsak van egy utolsó szabad hely, amit az autó nélkül érkező turistáknak szoktak fenntartani. Majd táncra perdültem örömömben, hisz így egy egész hetet tudunk Denaliban túrázni. Még az sem zavart, hogy ezen a táborhelyen nincs forrásvíz, hisz UV sugaras víztisztítónkkal két perc alatt ivóvizet tudok varázsolni a patakból (SteriPen). Meglepően sok kelet-európai vendégmunkás van a Nemzeti Parkban és egész Alaszkában, gondolom, itt többet tudnak keresni, mint máshol az USA-ban. Egy szerb diáklány mondta, hogy két nap alatt megszerzi az otthoni havi fizetését. Olyanokkal is találkoztam, akik felszámolták otthonukat, vettek egy lakókocsit vagy egy régi VW kisbuszt és hónapokon keresztül utaznak Alaszkában. Ha épp elfogy a pénzük, beállnak valahová szezonmunkásnak, aztán mennek tovább.
Augusztus vége a legszebb a McKinley Nemzeti Parkban. A bejáratnál még szinte minden zöld, csak egy-egy bátortalan sárga foltocska jelenik meg itt-ott. Ahogy közeledünk a hegyekhez, egyre nagyobbak a sárga részek, aztán megjelennek a narancssárga különböző árnyalatai, egy kis barna és mindezt megkoronázza az égővörös. A tundra színpompáját még szebbé varázsolja egy-egy magányos fenyőfa. Bárhol kirándultam, mindenütt más színkombináció fogadott, nem bírtam betelni vele. A legszebb túrám a Stony patak völgyéből indult, természetesen jelzés sehol, mert ebben a Parkban hivatalosan nincsenek túrautak, csak vadállat csapások. A 40 éve itt dolgozó kedves buszsofőr megmutatta, hol kell indulni, aztán utána teljesen magunkra voltunk utalva. Egy ideig követtük az ösvényt, de egyszer csak eltűnt. Árkon-bokron keresztülküzdöttük magunkat, majd kiértünk egy viszonylag jól követhető csapásra. Nemsokára véget ért a bozótharc, mert olyan magasra jutottunk, hogy már nem volt növényzet. Csakhogy itt az erős szél próbált ledönteni lábunkról. Ahogy haladtunk a gerincen, a szél is egyre jobban fújt, kezdtünk azon gondolkozni, hogy ez túl veszélyes lesz. Pihenni csak úgy lehetett, hogy lefeküdtem egy szikla oltalmába, de a hideg miatt hamarosan tovább kellett menni. Már-már feladtuk volna, amikor találkoztunk egy szembejövő csapattal. Nagyon örültem a jó hírnek: nem könnyű feljutni a csúcsra, de nem is életveszélyes. Ettől új erőre kaptam és lelkesen vágtam neki az előttem magasodó szikláknak. Minden lépésnél oda kellett figyelni, hisz ha elveszítem egyensúlyomat a pengeéles gerincen, túl nagyot zuhannék. Éreztem az adrenalin lüktetését ereimben, tudtam, semmi sem állíthat meg. Néha elgondolkozom, van egy kis őrültség a hegymászásban, ami függőséget okoz. Ha az ember egyszer belekóstolt a csúcs elérésének euforikus állapotába, akkor utána már mindig visszavágyik. Örömmámorban úszva értem fel a Gravel-csúcsra, gyönyörködtem a kilátásban, még nem sejtve, hogy az igazi nehézségek csak ezután következnek. Hogy érdekesebb legyen, körtúrát terveztünk. Amíg a gerincen haladtunk, minden rendben volt, de amikor a hegy másik oldalán akartunk lemenni sehol sem találtuk az ösvényt, sziklamászó felszerelést pedig nem vittünk magunkkal. Félelmetes sziklafalak voltak alattunk, bármerre is néztünk. Ahhoz már túl késő volt, hogy visszaforduljunk, tudtuk, valahogy muszáj lejutni. Intuíciónkra hallgatva elkezdtünk mászni az egyik oldalsó gerincen, rossz volt nézni az alattunk tátongó mélységet. Arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt most édesanyám nem láthatja. Hogy még nehezebb legyen utunk, vékony hó és jégréteg borította a köveket. Cirkuszi mutatványosként egyensúlyoztam a sziklákon, abban bízva, hogy őrangyalaim most sem hagynak cserben. Jó ideig haladtunk így, anélkül, hogy tudtuk volna, jó utat követünk vagy majd vissza kell fordulni és máshol próbálkozni. Rájöttem, sokkal jobban szeretek az Alpokban túrázni, ahol mindenütt jelzés van, és nem kell feleslegesen kockáztatni. Arról nem is beszélve, hogy az alaszkai hegyekben nincs térerő, tehát ha valami baj történik, nem lehet segítséget hívni. Szerencsére ép bőrrel megúsztuk a kalandot, csak a bal térdem kezdett el fájni a megerőltető ereszkedéstől. De hamar megfeledkeztem róla, mert egy jávorszarvas (agancsának fesztávolsága két méter is lehet) majd rénszarvas párral találkoztam, meglepően közel jöttek, miközben fotóztuk őket. És hogy feltegye a pontot az i-re egy szép nagy barnamedve is megjelent.
Aznap éjjel egy régi vágyam teljesült: végre láthattam a sarki fényeket. Hányszor bújtam már ki a sátorból, reménykedően lesve az égboltot – mindhiába. Titkon bíztam benne, hogy még mielőtt hazautaznék, Alaszka megajándékoz e természeti csodával. Így is történt. Ott táncoltak a fejem felett, mintha egy láthatatlan karmester irányítaná őket. Hátborzongatóan szép volt. Nem érdekelt kialvatlanságom, sem az, hogy a hőmérő higanyszála nulla fok alá zuhant, teljesen elvarázsolt a káprázatos égi tünemény. Mintha egy titokzatos erő óriásfüggönyöket lebegtetne, forgott, pörgött, hullámzott az éteri fény. Volt valami túlvilági magasztosság az örvénylő fényáradatban. Most már értem, miért tartja az inuit legenda azt, hogy a „tánc az éjszakai égen” összeköti őket elhunyt őseik lelkével.
Világjáró kalandjaim 