Világjáró kalandjaim

Minden évben elmegyek caminózni három-négy hétre, és mindig ez az év fénypontja. Május végén szoktam indulni, de a tavaly füstbe ment minden tervem. Augusztusban viszont, amikor Portugália „kizöldült”, gyorsan vettem egy tizenöt eurós last-minute repülőjegyet, és meg sem álltam Portóig. Hónapokon keresztül néztem vágyakozva a felszálló gépeket, most végre én is repülhettem. Igaz, hogy maszkot kellett tenni, amit utálok, de azt a pár órát kibírtam. Egész úton a zarándok útikalauzt olvasgattam, aláhúzva néhány üzenetet:  

„A helyes útra csak úgy lelünk rá, ha a szívünket követjük.

Ne a régiek lábnyomát kövesd, hanem keresd, amit ők kerestek.

Amikor úgy éled az életet, mintha közelegne a halál órája, az élet új értelmet nyer.”

Általában sokan szoktak lenni a Caminón, de most a járvány miatt üres volt minden. Sok szállást bezártak, ami pedig nyitva volt, szigorú szabályokat írt elő. Nem lehetett használni a konyhát, mindenhol kézfertőtlenítő volt, csak két zarándok lehetett egy szobában, és az épületben kötelező volt a maszk. Sőt, egyik albergueben úgy fogadott a hospitalero, hogy lázat mért, lefertőtlenítette a hátizsákomat, a ruhámat és a bakancsomat, majd rám parancsolt, hogy húzzam fel a papucsomat, és csak utána engedett be. Az ágyakon műanyag huzat volt, amit naponta fertőtlenítettek, és nem adtak takarót. Olyan zarándokszállást is találtam, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy Covid miatt zárva, utólag viszont kiderült, hogy a szomszéd kávézóból kell elkérni a kulcsot, és adomány fejében nyugodtan lehet használni.

Egyetlen magán albergue szegte meg a szabályt, tíz zarándok volt a hálóban. Én utolsónak érkeztem, úgyhogy már csak a szabad ég alatt (pontosabban a teraszon) kaptam szállást. Ennek is örültem, mert a következő falu messze lett volna, és már fáradt voltam. Az útikalauzban azt olvastam, hogy Fernanda az egyik legkedvesebb hospitalera az egész Caminón. Nem okozott csalódást, négyfogásos vacsorát főzött a társaságnak, és ingyen kimosta mindenkinek a szennyesét. Olyan jó volt körbeülni a nagy konyhaasztalt, és együtt enni, mint a régi szép időkben. Hamar megtaláltam a közös hangot a zarándokokkal, az egyiknek a hátizsákját szereltem meg, a másiknak nyújtást tanítottam a láb- és hátfájására, a harmadiknak a vízhólyagját kezeltem. A két hét alatt ez volt az egyetlen igazi közösségi est.

Az elmúlt öt évben több Caminón voltam, mindig rengeteg szimpatikus embert ismertem meg, ezen az úton viszont csak két német lánnyal barátkoztam össze, alig pár órát gyalogoltunk együtt, jógáztunk a parton, majd úsztunk egyet az óceánban. Az egyik oregánó olajat használt immunrendszer erősítésre (mint én), a másik pedig készített egy videót, közben megkért, hogy mutassam meg, mit pakoltam a pici hátizsákomba (11. perctől).

Portótól Caminhaig a Camino da Costán gyalogoltam, többnyire mezítláb. Szívesen folytattam volna az utat Santiagóig, de Spanyolország sárga kategóriában volt, és a tengerparton meg az erdőben is kötelező volt a maszk, ezért inkább a Minho folyót követve visszafordultam, és a Camino Centralon haladtam dél felé. A tengerparton rengeteg turistát láttam, de ahogy eltávolodtam tőle, szinte senkivel sem találkoztam. Ez volt az első (és utolsó) alkalom, hogy ellenkező irányba caminóztam. A szokásos sárga nyíl és kagyló helyett kék nyilakat kellett keresni, de csak nagyon ritkán találtam. Pedig ez is hivatalos zarándokút, Portó, majd Fátima a célja. Sokszor eltévedtem, de ez nem szegte kedvemet. A meleg viszont megviselt. Az óceán mellett bármikor lehűthettem testemet, itt viszont csak egy-egy patakot találtam, persze rögtön belegázoltam.

A Caminón szinte minden reggel megittam egy citromnak vagy lime-nak a levét, a benne lévő C-vitaminért, magnéziumért, kalciumért és káliumért. A narancslé is majdnem ennyire egészséges. A lehető legjobb helyen voltam, Portugália az egyetlen olyan ország, ahol besétálva egy szupermarketbe, gombnyomásra narancslevet lehet készíteni korlátlan mennyiségben. Egy liter kb. három euró, és fantasztikusan édes. Nincs értéke a narancsnak, az útszéli fák alatt rothad, úgy, mint nálunk ősszel az alma. Egyszer még az erdőben is találtam egy rakás narancsot és grépfrútot, mintha valaki oda vitte volna a szemetét. Kiválasztottam a legszebbeket, és boldogan megettem őket.

Pár nappal később paradicsomra vágytam. Volt nálam egy szendvics, de nem volt zöldségem (amióta elolvastam A pH csoda című könyvet, figyelek az ilyenekre). Apró falvakon mentem keresztül, hiába kerestem boltot vagy éttermet. Az egyik település szélén egy nagy zacskó friss zsömlét találtam a földön, mintha csak az arra járó éhes zarándokoknak lett volna kikészítve. Nem ettem belőle, de elgondoltam, ha kenyeret küldtek az égiek, paradicsomot is fognak küldeni. Egész délelőtt senkivel sem találkoztam, úgyhogy megörültem, amikor feltűnt az első zarándok. A hatvan körüli spanyol bácsi egy kicsit sántított, és mérgesen fújtatott:

– Már kétszer megkerültem ezt a falut, de sehol sem találom a jelzést.

Megvártam, amíg kipanaszkodja magát, majd válaszoltam:

– Jöjjön, menjünk vissza egy kicsit, láttam egy nénit az egyik kertben, majd ő útbaigazít bennünket.

A nő már nem volt ott, de nyitva hagyta a kertkaput. Besétáltam, kopogtam a ház ajtaján, és kiabáltam, hogy Bom dia. Nagy nehezen előkerült a gazdaasszony, és elmondta, hogy a pataknál kell balra kanyarodni. Kifelé menet észrevettem egy hatalmas láda paradicsomot. Mivel tudom, hogy a helyiek szívesen adakoznak a zarándokoknak, elmondtam a néninek, hogy sehol sem tudtam zöldséget vásárolni, nagy örömöt okozna egy paradicsommal. Mire ő készségesen:

­– Várjál lelkem, ezek már régiek, szedek neked frisset.

Pár perc múlva megjelent három hatalmas paradicsommal, melyeknek a formája és az íze is olyan volt, mint amit a drága nagymamám termesztett harminc évvel ezelőtt. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, csak ennyit mondtam:

– Kívánom, hogy egyszer majd magának is okozzon ilyen nagy örömöt egy idegen.

A fügetolvaj

Másnap már rég elmúlt ebédidő, de sehol sem találtam egy nyitott éttermet, ahol tengeri herkentyűket ehetnék. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen bolond vagyok, itt gyalogolok a tűző napon, éhezek és szomjazok, amikor feltűnt egy hatalmas fügefa az út szélén. Két hete erre vágytam, de sehol sem találtam érett fügét. Boldogan szakítottam le egy gyümölcsöt, de abban a percben három kutya szaladt felém. Megijedni sem volt időm, máris kikiáltott a gazdájuk, hogy csillapodjanak. Erre megszégyelltem magam, zarándokhoz nem méltó a gyümölcslopás. Bementem az udvarra, engedélyt kérni, hogy a leszakított fügét elvigyem. Gondoltam, ha mérges lesz a bácsi, akkor visszaadom a friss szerzeményemet.

– Hát persze, hogy megeheted, sőt vigyél többet – válaszolt a mosolygós, kopaszodó, pocakos gazda.

– Nagyon köszönöm. Napok óta keresem a fügét az út szélén.

– Még nem értek meg, de amit találsz, mind leszedheted.

Ő portugálul, én spanyolul, ki-ki mondta a magáét.

– Fátima felé megyek.

– Az én nevem Manuel.

– Jaj, nem Fátimának hívnak, hanem abba az irányba tartok.

– És mi a neved?

– Annamária.

– Szép neved van.

– Honnan jöttél?

– Budapestről.

Elbeszélgettünk egy ideig, aztán amikor indulni készültem, így szólt a bácsi:

– Ne menj tovább. … Olyan egyedül vagyok. Van egy szép kis házam meg egy hatalmas kertem, maradj itt velem. Gyere hozzám feleségül.

Nem győzött meg, továbbmentem.

Ki aludt az ágyacskámban?

Utolsó reggel Portóban ettem egy tonhalas empanadát és egy pastel de natát, ittam egy tejeskávét, majd kigyalogoltam a repülőtérre. A kalandok viszont nem értek véget. A baj ott kezdődött, amikor délben jött egy sms a Bookingról, hogy a lefoglalt bécsi hosztel nem fogadta el a bankkártyámat. Mivel életemben először volt nálam okostelefon, kerestem egy wifis helyet Portóban, és frissítettem a kártyaszámomat. A biztonság kedvéért írtam emailt és sms-t a tulajnak, hogy nem tudom, mi a gond a kártyámmal, de ha nem lesz jó, akkor fizetek készpénzzel. Reggel már beszéltem vele telefonon, gondoltam illik előre szólni, hogy éjfélkor fogok megérkezni, mert a gépem tizenegykor száll le Bécsben.

Meg is érkeztem időben az úgynevezett szállodába, ami tulajdonképpen egy ócska lyuk volt, egy sötét sikátorban a török negyedben. Csakhogy hiába kerestem a bejárati ajtó mögött a kulcsot, ahogy a használati utasításban állt, nem találtam semmit. Felhívtam az ajtón lévő telefonszámot, az üzenetrögzítő válaszolt. Próbálkoztam azzal a számmal, amit a reggel hívtam, nem vette fel senki. El sem tudtam képzelni, hogy miért nincs ott a kulcs, ahol lennie kell. A wifi nem működött, így még azt sem tudtam megnézni, hogy lemondták a foglalásomat. Fél órára voltam a vasútállomástól, semmi kedvem sem volt visszagyalogolni, és másik szállást keresni. Gondoltam, inkább alaposan körülnézek a folyósón, hátha előkerül az egyes szoba kulcsa.

Aki keres, az talál – ezt olvastam a zarándok útikönyvemben a repülőn. És valóban: ott lapult a kulcs a virágcserép tartójában. Csak volt egy apró bibi: egyes helyett hármas állt rajta. Mit számít az gondoltam, jó lesz nekem a hármas szoba is. Akkor már olyan fáradt voltam, hogy az sem érdekelt, senki sem takarította ki a szobát, és minden borzasztó cigiszagú volt. Lezuhanyoztam, és lefeküdtem az ágy szélére, abban bízva, hogy az előző vendég középen aludt. Közben nevettem magamban, hogy mindenhol kötelező a kézfertőtlenítés, mindenki vadul takarít, én meg itt alszom az előző vendég koszos ágyneműjében. De hát Nepálban sem mosták az ágyneműt, mégis túléltem. Igaz, a tavaly még nem volt Covid őrület.

Nyugtalan éjszakám volt, azt álmodtam, hogy egy férfi meg egy nő rám tör, hogy elfoglaltam az ágyukat. Aztán levetkőznek, és kiderül, hogy mindkettő férfi. A valóság egy kicsit jobb volt, csak egy ember érkezett reggel. Éppen készültem bemenni a mosdóba, amikor beállított egy tagbaszakadt osztrák munkás, aki nem értette, mit keresek a szobájában. Én meg azt nem bírtam felfogni, hogy ha hosszabb időre vette ki a szobát, miért nem hagyott ott egy papucsot vagy egy fogkefét. Gyanítom, hogy egy légyotton lehetett, utána pedig hazament a kedves feleségéhez. Behívtam a kopasz bácsit, mondtam, nyugodtan foglaljon helyet, érezze magát otthon. Felhívtuk a tulajt, aki a neve alapján török lehetett. Omar lazán közölte, hogy mivel nem volt rendben a bankkártyám, úgy gondolta, hogy nem fogok megérkezni, ezért nem hagyta ott az egyes kulcsot. A foglalásomat viszont elfelejtette törölni. Mire én:

– Két hete ezzel a kártyával foglalok, semmi gond nem volt vele. Írtam magának emailt, sőt mobilon is beszéltem valakivel a tegnap reggel. Éjfélkor pedig két helyre is telefonáltam, de egyik recepciós sem vette fel.

Letagadta, őt az este nem hívta senki.

Patthelyzet. Még szerencse, hogy a pocakos osztrák megértő volt. Miután kimérgelődtem magam, írtam Omárnak, hogy küldjön egy számlaszámot, utalni fogom a harminc eurót, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem, de nem válaszolt.   

A képen az a rész látható, ami most kimaradt.