Ha már neked is megfordult a fejedben, hogy hív az Út, akkor most menj, ne halogasd! Évről évre több a zarándok, de a tömegek még nem fedezték fel a Camino Primitivót. Ha csak két hetet tudsz rászánni, akkor a legjobb választás a 320 kilométeres Ősi Út. Az első napokban megismerhetsz 20-30 embert és végig velük fogsz túrázni. Szoros barátságok szövődnek, hisz itt egymásra vannak utalva a zarándokok. A Francia Úton előfordult, hogy valakivel összebarátkoztam első nap aztán több mint egy hónapig nem találkoztunk, végül egyszerre értünk be Santiagóba. Itt a szűk hegyi ösvényeken nem lehet egymást elkerülni. Természetesen, ha valaki magányra vágyik, azt tiszteletben tartják a többiek. Csodálatos hegyeken visz át az Út, gyakran a gerincet követve, amitől olyan érzése lesz az embernek, mintha a világ tetején volna. Különösen korán reggel, amikor a völgyek sűrű felhőréteg alatt rejtőznek, csak a Picos de Europa egy-egy csúcsa bukkan fel a messzeségben. Szó szerint a felhők fölött jártam.
Lelkesen indultam első reggel Oviedóból, annak ellenére, hogy zuhogott az eső. Egy kicsit vártam a templomban, hátha eláll, de ha az ember egy hónapot gyalogol, el kell fogadnia, hogy vannak olyan időszakok, amikor egész nap esik. Nem tudom miért, de végig úgy éreztem, minden templomba be kell mennem. Az elmúlt ezer év alatt vajon hány millió zarándok látogatta meg ugyanezeket a szent helyeket? Mintha mindenki otthagyott volna egy kicsit magából. Bemegyek, megcsodálom a templomot, aztán leülök, behunyom szemem és átadom magam a hely varázsának. Mindig is szerettem a katolikus templomok áhítatát és csöndjét.
Amikor láttam, hogy egyhamar nem fog elállni a szakadó eső, felvettem esőkabátomat és vízhatlan nadrágomat, ráhúztam az esőhuzatot hátizsákomra és énekelve róttam a kilométereket. Furcsa volt látni a városi nyüzsgést, ahogy a spanyolok munkába mennek. Mindenki sietett valahová, az eső miatt többnyire zárkózottak és komorak voltak. Örömmel állapítottam meg, hogy én mindezt egy másik dimenzióból szemlélem. Az sem zavart, hogy néha eltévedtem a kanyargó utcákban, előbb vagy utóbb mindig visszakeveredtem a bronzkagylók által kijelölt útra. A neten részletes leírás található (magyarul is), de én jobban szeretek úgy caminózni, hogy fogalmam sincs, merre visz az út. Általában reggel eldöntöm, hogy hány kilométert teszek meg aznap, néha szállást is foglalok, máskor csak improvizálok.
Egyetlen egyszer maradtam szállás nélkül, de végül az is megoldódott. Tudtam, hogy Berducedo egy kis falu a hegyek között, ahol nincs elég albergue, ezért előre telefonáltam. Csakhogy megérkezve kiderült, a tulajdonos kicsit szenilis és elfelejtette foglalásomat. Hiába mutattam a mobilomon, hogy biztos vele beszéltem, ez az ő száma, csak hajtogatta, már minden tele van. Nem csináltam nagy ügyet belőle, átmentem a másik szállóba és elfoglaltam az utolsó szabad ágyat. Megnyugodva indultam vacsorázni, nem sejtettem, hogy közben egy srác szemet vetett az ágyamra. Amikor visszamentem hüledezve vettem észre, hogy valaki minden cuccát kipakolta az ágyamra, a kalapomat pedig, amivel foglaltam a helyet, áttette egy másik ágyra. Ez gyakran előfordul a Caminón, ilyenkor a többiek tudják tanúsítani, hogy ki érkezett hamarabb. Tudtam, hogy már egy szabad hely sincs sehol, ezért ragaszkodtam az ágyamhoz. De megsajnáltam a fáradt olaszt (aki nem beszélt spanyolul), ezért eldöntöttem, segítek neki. Végigjártam néhány panziót, de teljesen hiába. Szegény fiú már csomagolta a hátizsákját, hogy akkor ő továbbmegy, annak ellenére, hogy nagyon fájt a térde. Igen ám, de az első szállás majdnem húsz kilométerre volt. Amikor látta a tulajdonos, hogy mennyire akarok segíteni zarándoktársamnak, megesett a szíve rajta. Felajánlotta saját vendégszobáját és mivel a férfi a barátaival akart maradni, én kaptam meg az egy személyes úri lakosztályt (ami tulajdonképpen csak egy pici lyuk volt egy régi ággyal). Sok érdekességet láttam már a Caminón, de ilyet, hogy valaki befogadjon a házába, még nem; számomra ez egy apró caminós csoda volt. Csak az érti, mekkora luxus egyedül aludni egy szobában, aki már sok éjszakát eltöltött tömegszállásokon. Később megtudtam, mivel kevés a zarándok ezen az Úton, aki korán érkezik, 10-15 euróért bejut a két- vagy négyszemélyes szobákba (pl. Grado, Salas, Lugo). Nem mindegy, hogy ötven ember horkol melletted vagy csak három.
Amikor közöltem olasz barátommal a jó hírt, nyakamba borult és sírni kezdett. Elmesélte, hogy ő ezt a helyzetet teljes kiközösítésnek élte meg, akárcsak a valós életében már olyan sokszor. Érdekes, ahogy az Úton mindenkinek visszaköszönnek meg nem oldott problémái. Pár évvel esküvője után rádöbbent, hogy ő tulajdonképpen a fiúkat szereti és ezt se lánya, se felesége soha nem tudták megbocsájtani neki. Kitaszítottnak érezte magát, képtelen volt mássága elfogadására és csak zuhant a szakadék mélye felé. Hirtelen teljesen más arcát fedte fel, megláttam benne a szeretetre éhes kisfiút. Különös, hogy pár nappal korábban, amikor csak a nagyszájú, izmos, magabiztos macsó oldalát mutatta, volt egy olyan érzésem, hogy ennek az embernek szüksége van arra, hogy kiönthesse szívét. Elmesélte az életét, és mint már olyan sokszor a Caminón bevillant, hogy igaza van Thich Nhat Hanh buddhista szerzetesnek: „A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, az a valódi jelenlét.” Mindig csodálkozom, amikor szinte teljesen idegen emberek legféltettebb titkaikat osztják meg velem. Örömmel és őszinte érdeklődéssel hallgatom meg őket, mintha ez lenne a hivatásom (lehet, hogy a matek, angol és jógaoktatás helyett pszichológusnak vagy coachnak kellett volna tanulnom?). Percek alatt összebarátkozok bárkivel és eljön az a pillanat, amikor megnyílnak a legzárkózottabbak is. Nem tudom, hogyan, de működik. Szeretek segíteni az embereken. Akár testileg, akár lelkileg. Az Úton mindenki segít mindenkinek. Hallottam egy 93 éves amerikai nőről, aki olyan erős hívást érzett a Francia Út elején az egyik kolostorban, hogy ott maradt és öt napon át segített az ásatásokban. A kemény fizikai munka úgy megedzette, hogy utána végiggyalogolta a 800 kilométert.
Melide után hihetetlen látvány tárult szemem elé: egy ötgyerekes amerikai család caminózott. A legkisebb alig egy éves, az apja hátán ült a hordozóban, a következő kettő a babakocsiban, a nyolcéves pedig kézen fogva vitte a hatévest. Igaz, csak az utolsó száz kilométert teszik meg, de ez is hatalmas kihívás számukra. Fél napot gyalogoltam velük és öröm volt nézni, milyen sokan ajánlották fel, hogy a nehéz részeken tolják a babakocsit. Olyan sok pozitív energia volt bennük, hogy valósággal magukhoz vonzották az embereket. Mindenki megcsodálta őket, igazi Camino sztárok voltak. Épp rossz napom volt, de ahogy megláttam őket, szomorúságomat elfújta a szél. Mint minden gyermekkel, velük is azonnal megtaláltam a közös hangot, megvan az a képességem, hogy ha kicsik között vagyok, átváltozom gyerekké. Miután kihancúroztam magam a gyerkőcökkel, beszélgettem egy nagyot az anyával, hamar rájöttem, az ő optimizmusa és életszeretete sugárzik a gyerekekből is. Az is érezhető volt, milyen szoros a kötődés a férjével. Kiderült, amikor beleszeretett, körülöttük mindenki ellenezte a kapcsolatot a 18 év korkülönbség miatt. A családja megpróbálta lebeszélni a nőt az esküvőről, a barátai pedig megszervezték a menekülés útvonalát, ha mégis meggondolná magát. Nevetve mesélte, hogy ott állt egy autó a templom mögött, hogy megszöktesse, ha utolsó percben úgy dönt. Esze ágában sem volt megszökni és a közben eltelt tíz év bizonyítja, hogy jó döntés volt.
Azt mondják a Camino vagy nagyon megerősíti a párkapcsolatokat vagy szétzúzza őket. Ugyanez érvényes régi barátságokra is. Érdekes módon, viszont akivel itt összebarátkozik az ember, azzal nagyon egy hullámhosszon van. Sokan mesélték, hogy rokonlélekre bukkantak és végig együtt tették meg az Utat. Láttam egy olasz csapatot, elválaszthatatlanok voltak pedig eredetileg mind a nyolcan magányosan akartak zarándokolni. Én is találkoztam valakivel, aki nagyon hasonlított hozzám, fura felállás volt: ő futott utánam, én pedig csak menekültem előle.
Szereztem egy nagyon kedves barátnőt is: Krisztinával az oviedói katedrális előtt találkoztam először. Akkor érkezett Svájcból, beteg is volt, lehangolt is – jót tett neki az én vidámságom. Beszélgettünk egy jót, aztán elbúcsúztunk, biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb úgyis találkozunk még. Később tudtam meg valakitől, hogy mennyire szüksége volt az én biztatásomra, Camino angyalnak nevezett el. Mélyponton volt, és én tudtomon kívül kihúztam a gödörből. Többször találkoztunk az Úton, aztán utolsó nap a katedrális előtt üldögélve azon gondolkoztam, jó lenne elbúcsúzni tőle, pár napja nem láttam, mert eltévedt valahol.
Tökéletes időzítés, ahogy ez lenni szokott a Caminón, meg is jelent barátnőm. Teljesen kimerült, mert egy nap alatt kétnapi távot teljesített és hozzám hasonlóan ő sem bírta a délutáni forróságot. Csak lerogyott mellém a földre és mondta mindjárt megy szállást keresni. Fogalma sem volt arról, hogy ezen a hétvégén már minden szállás foglalt, egy nemzetközi rendezvény miatt elárasztották a turisták Santiagót. Nem sokkal előtte fordult meg a fejemben, hogy szeretnék segíteni valakin, most itt volt a lehetőség. Eldöntöttem, addig nem nyugszom, amíg tető nem lesz a feje felett. De hiába telefonálgattam és jártam sorra a közeli panziókat, minden tele volt. Két óra hiábavaló keresgélés után jött a mentő ötlet. Valaki régen mesélte, hogy a katedrális mögött van egy női zárda. Nem voltam biztos abban, hogy szállás is van, de valami azt súgta, meg kell próbálni. Nem könnyű bejutni egy ilyen helyre, mindenütt rácsok és hatalmas vaskapuk védik. Pici kis ablakon kidugta a fejét egy öreg apáca és érdeklődve hallgatta történetünket. Minden meggyőzőerőmet latba vetettem, hogy szerezzek egy ágyat Krisztinek (ilyenkor jól jön a spanyoltudásom). Végül mosolyogva válaszolt, várjunk, megy és megkérdezi. Hosszúnak tűnt az idő, de amikor visszajött azzal az utasítással, hogy csengessünk egy másik ajtón, tudtam, nyert ügyünk van. Azért még jó ideig eltartott, amíg végül eljutottunk a szobáig, de érdemes volt várni, mert egy nagyon édes kis hely volt, a katedrálisra néző ablakkal. A lány sírt örömében. Csak amikor meglátta, hogy a szoba száma 16 (június 16-án), akkor árulta el, hogy aznap volt a szülinapja és ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna.
Mindig nagy élmény, amikor kiderül, hogy valaki pont itt ünnepli szülinapját. Megismerkedtem egy édes kis brazil öreggel, aki két felnőtt fiával jött. Olyan komolyan vették a zarándoklat katolikus részét, hogy rendszeresen megálltak hangosan imádkozni, ahol épp eszükbe jutott. Menet közben pedig teli torokból énekeltek, mindig pont akkor jelentek meg, amikor már kezdtem elfáradni vagy épp szomorú voltam. Sejtettem, hogy tetszem az egyik srácnak, de hamar kiderült, otthon várja a felesége. Többen összegyűltünk egy donativo (adományos) gyümölcsárusnál az erdőben, amikor megsúgta a fiú, hogy az apukájának ma van a születésnapja. Nekem sem kellett sok biztatás, gyorsan beszerveztem mindenkit egy rögtönzött ünneplésre. Több nyelven énekeltük a Boldog szülinapot, a bácsi majd elsírta magát örömében. Olyan meghatóak tudnak lenni ezek a pillanatok. Egy másik zarándok nem árulta el senkinek, hogy épp szülinapja van, de az albergue tulajdonosa meglátta, amikor regisztrációnál elkérte a személyit. Nem szólt semmit, hanem titokban elszaladt egy fagyitortáért és a közös vacsora után meglepte vele a lányt. Mindenki örült az improvizált szülinapi bulinak.
Spanyolországban fontos a gasztronómia, Galíciában mindenhol polipot (pulpo gallego) és tengeri herkentyűket esznek, Asztúriában pedig mindenhol habzó almabort isznak. Annak ellenére, hogy nem iszom alkoholt, mindig szívesen megnéztem a cider kitöltését. A profik bent, a kezdő pincérek kint az utcán két méter magasból öntik a bort a pohárba. Nem tudtam megfejteni a rejtélyt, hogy létezik, hogy pont a megfelelő helyen tartják az üveget, anélkül, hogy ránéznének. Ki tudja, hány ezer poharat töltöttek már tele – az itteniek mulatozós fajták.
Ezek kivételes pillanatok voltak, egyébként jobban szerettem az erdő csendjét és magányát. Mindig megbotránkoztam, amikor beérve egy városba bármelyik bárba vagy vendéglőbe ültem be vacsorázni, üvöltő tévé és teljes hangzavar fogadott. Úgy néz ki, a spanyolok nem tudnak zaj nélkül létezni. Én viszont annyira hozzászoktam a hegyen a csendhez, hogy már az autózúgás is zavart, amikor főutak mellett kellett gyalogolni. Vadul húztak el mellettem a sofőrök, pedig mindenütt figyelmeztető táblák kérték őket, hogy lassítsanak, mert ez a szakasz egy veszélyes része a Caminónak. Gondolatban megkérdeztem a száguldó autósokat: Mi értelme az őrült rohanásnak? Hát nem látod, milyen sok szépségről maradsz le? Vadvirágos mezők, mohával és páfránnyal borított erdők, eukaliptuszok sokasága, rejtett kis tisztások, lankás domboldalak, távoli hegycsúcsok, hűs vizű patakok, kristálytiszta források, a hárs, akác és lonc illatorgiája, madárcsicsergés és a szél búgása. Szeretem az erdő neszeit, illatait, de még az ízeit is. A madársóska savanyúságát, a szamóca édességét és a fenyőrügy enyhén kesernyés ízét, ami gyerekkorom fenyőszirupjára emlékeztet.
Amúgy nem vagyok nagy állatbarát, de a Caminón gyakran megcsodáltam a kóbor lovak szépségét. Mennyivel szebbek a szabadon élő állatok, mint ketrecbe zárt társaik. Montefurado közelében legalább húsz vadló legelészett, öröm volt nézni, ahogy ugráltak és ficánkoltak a csikók. Ez egy teljesen lakatlan település, gyönyörű kőházakkal, amelyek pusztulásra vannak ítélve. A szellemfaluba érve már nagyon szomjas voltam, mert az utolsó 15 kilométeres szakaszon semmi sem volt. Örömmel fedeztem fel egy kis csövet az egyik ház oldalában, gondolkodás nélkül nekiestem a víznek. Csak utólag vettem észre, hogy az igazi csap, amiből tiszta víz folyik, feljebb volt. Megsütötte a nap az agyamat vagy nem tudom mi történt, de figyelmetlenségem miatt a vályú lefolyóvizéből ittam. Sikerült legyőzni undoromat, de a biztonság kedvéért bevettem pár csepp propoliszt. Még sosem ittam tehénitatóból, szerencsére nem lett hasmenésem tőle. A Camino rendesen megedzi az ember immunrendszerét. Pár nappal később, ahogy vettem ki a hátizsákból a doboz salátámat, kiborult a földre. Ahhoz túl értékes volt, hogy veszni hagyjam, amit tudtam, szépen összeszedegettem, még az sem zavart, hogy körülöttem tehénlepények száradnak. Közben jól szórakoztam otthoni tisztaságmániás énemen.
A Camino az a hely, ahol az ember meg tud szabadulni korlátaitól. Sosem gondoltam volna, hogy anyaszült meztelenül fogok úszni az utamba eső folyókban és tavakban, de itt valahogy olyan természetes volt. És ha épp társaságban voltam, akkor a többieket is meggyőztem, hogy ekkora élményt nem szabad kihagyni. Jó volt látni, ahogy mindenkiből előjön az önfeledt gyerek, vadul ugrálnak és játszanak a vízben. Be kell vallanom, egyszer elkövettem egy hülyeséget. Nem tudtam ellenállni a csábításnak és beúsztam a Salime víztározóba, alig pár méterre a gáttól. Nagyon meleg volt, jólesett lehűteni izzadt testemet, miközben gyönyörködtem a tó körüli hegyekben. Pár órával korábban láttam meg először a tavat, még a hegy tetejéről. Ahogy fogyott az 1000 méteres szintkülönbség egyre szebb és szebb volt a felduzzasztott folyó, már alig vártam, hogy beleugorhassak. Akkor még nem sejtettem milyen veszélyeknek tettem ki magam (és azt, aki velem volt). Este mesélte egy szakember, hogy sosem szabad ilyen helyeken úszni, mert egyik percről a másikra megnyithatják a zsilipeket és olyan ereje van a hatalmas víztömegnek, hogy esélyem sincs vele szemben. Így utólag teljesen logikusan hangzik, de a tóban lubickolva meg sem fordul a fejemben, hogy bele is halhattam volna. Eszembe jutott, hogy Finisterrében, a világítótoronynál mesélték a helyi öregek, hogy néhány zarándok a figyelmeztetések ellenére beúszott az óceánba és olyan erős áramlatba került, hogy nem élte túl. Milyen szomorú halál.
Indulás előtt beszélgettem olyanokkal, akik már megtették a Camino Primitivót és mindenki azt javasolta, ne hagyjam ki a hegyek között vezető alternatív utat, a Hospitalest (amit a XV. századbeli zarándokkórház romjairól neveztek el). Szeretem, amikor kettéválik a Camino és el lehet kerülni a falvakat vagy városokat. Igaz, hogy az alternatív utak hosszabbak és nehezebbek, de a természet rejtett kincsei mindenért kárpótolnak. Meredeken vitt fel az ösvény La Morterából; csodálkoztam, hogy akadt, aki itt is rohant, ahelyett hogy élvezte volna, ahogy a felkelő nap sugarai fokozatosan megvilágítják az előttünk tornyosuló hegycsúcsokat. Kristálytiszta volt a levegő, szinte harapni lehetett. Ahogy ébredezett a vadon, mindent elsöprő boldogságot éreztem, amiért megtapasztalhatom ezt a sok szépséget. Ilyenkor eltűnik a fizikai és mentális fáradtság, eggyé válok a természettel, mintha szárnyaim nőnének. A pszichológusok ezt az állapotot flow-nak nevezik, csak az tudja megérteni, aki már maga is megtapasztalta. Mintha minden érzékszervem élesebbé válna, hogy még inkább magamba tudjam fogadni a körülöttem levő mesebeli táj varázsát. Mélyen alattam a völgyben sűrű köd gomolygott, épp elhagytam az erdőhatárt, lábam alatt a fű ezüstös harmattól csillogott, egy-egy színes virág kikukucskált mintha csak azt mondaná: „Jó reggelt, Panni.” Egy Wass Albert idézet jutott eszembe: „Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amely elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.”
Világjáró kalandjaim 