Világjáró kalandjaim

Életem egyik legizgalmasabb útja a japáni volt. Egy hónapot töltöttem e csodálatos országban, ahová tanulni mentem, de a rendelkezésemre álló kevés szabad időt maximálisan kihasználtam. Alig néhány napja szálltam le a repülőről, még jóformán át se álltam a hét órás időeltolódásra, de az első szabad napon már mehetnékem volt.

Hajnali fél hat. Már világosodik, a felkelő nap országában a nap is korábban kel. Izgatottan indultam, alig tudtam aludni az éjjel, hisz nagy kaland vár rám. Életem első magányos háromezrese. Kinéztem a térképről a legközelebbi hegyet, találtam valami minimális információt a neten, megkérdeztem egy japánt a bentlakásban, hogyan lehet eljutni a hegy lábáig s mindenki legnagyobb meglepetésére már indultam is. Előtte még felajánlottam néhány kollegámnak, hogy tartson velem, de csak csóválták fejüket. Olyan is volt, aki kerek perec megmondta, tisztára lökött vagyok, hogy elindulok egyedül egy vadidegen helyre – olyan országban, ahol szinte senki se tud angolul. Az egyik srác kitalálta, hogy nem kellene elengedjenek; a másik annyira féltett, hogy a végén én is kezdtem aggódni, vajon milyen bajom lesz. Mikor kiértem a metróhoz, még mindig ott volt bennem a bizonytalanság, vajon nem csinálok hülyeséget.

Aztán a hosszas vonatozás megnyugtatott, egyre inkább örvendtem, hogy nem hagytam magam lebeszélni az akcióról. Az egyetlen probléma az volt, hogy tudtam, mihelyt leszállok a vonatról, fogalmam sincs, hogyan tovább. A turisztikai információs irodában csak megerősítették, hogy november holt szezon, a télen-nyáron működő buszjárat ilyenkor szünetel. El is magyarázták, mivel még nincs hó és nem indult be a síszezon, nagy a pangás, ilyen hidegben ki bolond hegyet mászni. Kértem egy térképet, annak ellenére, hogy határozottan állították, semmi esélyem feljutni. Ennyi lebeszélés után kissé bizonytalanul álltam ki stoppolni, de ha már itt vagyok, én biza vissza nem fordulok. Bátraké a szerencse, meg is állt az első autó, s hát látom a sofőr ugyanaz, akit húsz perccel azelőtt megkérdeztem az állomáson, merre van a hegy. Na, ez jó jel, ültem is gyorsan be. Sajnos alig pár kilométert vittek, de ez elég is volt, hogy meghozza a kedvemet a további stoppoláshoz. S hát csodák csodája a második autó is megkerült, sőt még angolul is beszélt a sofőr. Persze az is csak vagy tíz kilométert vitt, túl egyszerű volna, ha egyből odaérnék – nem nekem való. A pasas viszont látva lelkesedésemet, elhatározta, hogy segít. Nekifogott telefonálgatni, hátha talál valakit, aki épp arra megy. Bevitt az üzletébe, ráírta a térképemre a fontosabb helyeket angolul, sőt, meg is akart etetni. De én azon voltam, hogy minél hamarabb induljak tovább, hisz estig vissza kellene érnem. Mikor látta, hogy egyik alkalmazottja se ér rá, szépen visszaültetett az autóba s irány a következő falu. El nem tudtam képzelni, honnan szorult bele ennyi jóindulat. Tudni kell, hogy a japánoknál nem mindennapos ez a segítőkészség, eleve nem szeretik a külföldieket vagy csak tartózkodóak, mert nem tudnak kommunikálni velük. De az is lehetséges, hogy ez csak a nagyvárosokra jellemző.

Beértünk a faluba, ahol valami népünnepély fogadott, kaptam is hirtelenjében egy tányér miso levest, ezalatt sofőröm nekifogott intézkedni. Én nem tudom, mit csinált, mit nem, de egyszer csak előállt egy dzsip, benne két mosolygós japán s tessékeltek befele. Hogy hogyan győzte meg őket, mai napig rejtély számomra, elvégre egy turisztikai irodának nem kötelessége az eltévedt európait a hegy lábához szállítani. Ráadásul pénzt se kértek, de angolul se beszéltek, hogy elmagyarázzák, mi a logika ebben az egészben. Teljesen le voltam döbbenve.

Az aszfaltút végénél elbúcsúztam tőlük, és rettenetes sebességgel vágtam neki az útnak, mert nagyon sok idő elment e kalandos utazással. Tisztában voltam vele, hogy nem túl okos dolog ilyen későn indulni, (már mindenki jött lefele), de ha már ilyen nehezen értem ide, hogy hagyhatnám ki ezt a hegymászást? Néztek is csodálkozva, hova fut ez a kicsi lány ilyen veszettül felfele. Rohantam bizony, mert nem csak az út volt ismeretlen, de a hazastoppolás is kiszámíthatatlannak ígérkezett. Vagyis nem teljesen, annyit kikövetkeztethettem, hogy ha mindenki ellenkező irányba megy, mire felérek a csúcsra, sok ember nem lesz, akivel visszajöhetnék. De nem akartam erre gondolni, úgy döntöttem, csak azért is élvezni fogom a túrát. Hisz gyönyörű helyre értem, lassacskán magam mögött hagytam a színpompás őszi tájat, a magasból csodálhattam az aranyozott, bíborba vont, tűzvörös erdők sokaságát. Lelkemet melegség öntötte el, éreztem, szárnyaim nőnek ennyi szépségtől. Ahogy emelkedtem egyre több és több látszott a környező hegyekből, meseszép panoráma bontakozott ki. Az Ontake san is egyre érdekesebb volt (itt a hegyek neve mellé is jár a tiszteletet adó „úr” megszólítás), elfogyott a törpefenyő, sokasodtak a buddhista imahelyek és kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy egy aktív vulkán közvetlen közelében vagyok. Furcsa szagok terjengtek a levegőben, mindenütt érdekes formájú sárgás-vöröses képződmények, mintha csak most lett volna nemrég az utolsó kitörés, pedig a hegy több mint 26 éve békésen alszik. Ennek ellenére kísérteties hangulata volt. Talán a sok kis síntó szobor, a csúcson levő szentély vagy a hatalmas kráter – de lehet, csak azért éreztem úgy, mert teljesen magamra maradtam – nem tudom. De különös egy hely volt, az biztos.

Kellett volna még néhány óra, ahhoz, hogy mindent körbejárjak, de muszáj volt erőt vennem magamon és elindulnom lefele. Persze nem ugyanazon az úton, hát miért ne komplikáljuk a dolgokat, ha lehet. Na jó na, volt egy logikus érvem is. Igaz, hogy hosszabb lesz a lemenet, de az aszfaltút jóval rövidebb és nem mindegy, hogy 20 vagy 40 kilométert kell lestoppolni. Csupán csak az nem stimmelt, hogy minden de minden információ japánul volt. Mivel a Fuji után ez az ország legnépszerűbb hegye és zarándokhelye, hát volt útjelző bőven, de természetesen csakis krix-kraxokkal telefirkálva. Mit csinál ilyenkor az élelmes székely lyány? Hát előveszi a szintén japán nyelvű térképét és kezdi silabizálni. Szépen sorra összehasonlítja a betűket, míg bizonyossá nem válik, hogy az irányjelzőn és a térképen szereplő név ugyanaz. Elég sokszor kellett ezt eljátszanom, de a végére egészen belejöttem. Természetesen senki se volt, akitől útbaigazítást kérhettem volna, már miért is lett volna ebben az órában. Egyetlen élőlényt láttam – azt is csak messziről, ahogy kibújt bambuszbokorból – egy majmot. Nahát, még ilyet, egy igazi majom.

Nagyon késő volt, valósággal versenyt futottam az idővel. Közben elgondolkodtam, ha valami történne velem, még segítséget se tudnék hívni, teljesen kihalt a hely s a mobilom se működik. Különös érzés ilyen nagyon egyedül lenni, tudni, hogy ha bajba kerülök, csak magamra számíthatok. Illetve volt valami, ami kicsit megnyugtatott. Ha ki is töröm a lábam, csak egy éjszakát kell valahogy átvészelnem, másnap biztos jön erre valaki. Hú, még rágondolni is rossz. De leértem épen-egészségesen, csak egyetlen aprócska gond akadt: a sötét parkoló teljesen üres volt. Leszállt az est, én pedig rádöbbentem, hogy az égvilágon senki sincs, akit le lehetne stoppolni. Pedig már elég fáradt voltam ahhoz, hogy jólessen egy kicsit egy helyben üldögélni. De szó se róla. Következett a több mint 20 kilométeres, aszfalton való gyaloglás. Hát ez nem hiányzott. Ilyen rút vége legyen egy gyönyörű túrának? Milyen kényelmes lett volna beülni egy autóba és seperc alatt leérni a városba. De híre-hamva se volt semmiféle járműnek. Csak a majmok rikoltozása törte meg néha a nagy csendet. Hosszasan kacskaringózott az út a sötét erdők között – úgy éreztem, sosem lesz már vége. A telehold beragyogta a tájat, ettől mintha még hidegebbé, élettelenebbé vált volna minden. Nagyon egyedül éreztem magam, árvának és kiszolgáltatottnak, irtózatosan messze szülőföldemtől, szeretteimtől. De ahogy rájuk gondoltam, mintha már egy kicsivel jobb lett volna. Képzeletben hazarepültem, elbeszélgettem az otthoniakkal és ez erőt adott. Aztán meg énekelni kezdtem, egyik népdalt a másik után, ilyen szépet még úgyse hallottak az erdőben rejtőzködő majmok. Kellett valamivel biztatnom magam, hisz annyira kilátástalan volt helyzetem.

Aztán csak jól végződött, öt órás gyaloglás után felvettek és a végső néhány kilométert autóval tettem meg. Még pont elértem volna az utolsó vonatot, de már nem lett volna csatlakozás, úgyhogy inkább ott éjszakáztam Kisofukishima-ban. Olyan kimerült voltam, hogy már semmi se érdekelt, csak vízszintesben legyek és ne kelljen tenni egyik lábamat a másik után a monoton aszfaltúton. Nem is fizikailag, hanem szellemileg fáradtam ki, de rettenetesen. Viszont akkor is azt mondom, hogy megérte, mert leszámítva a végét, szenzációs kirándulásban volt részem.