Világjáró kalandjaim

Végre-valahára két hónap rabszolgaság után eljött a vakáció: két hét felhőtlen boldogság. Valósággal menekültem Torreónból, már nagyon elegem volt a száraz sivatagi világból. Minél messzebb akartam utazni, és minél több helyre eljutni. Úgy terveztem, lebuszozok ezer kilométert a fővárosig, de indulás előtt pár nappal kiderült, egyik kedves ismerősöm ugyanakkor megy autóval. Így hát nem kellett, hogy fájjon a fejem az út miatt, sőt sokkal jobban sikerült mint gondoltam volna. Ahelyett, hogy nyílegyenesen Mexikóvárosba mentünk volna, sorra vettük a közbeeső turisztikai látnivalókat. Mikor látta a mexikói barátom, milyen lelkesedéssel vetem bele magam a városnézésbe, felcsapott idegenvezetőnek. Ki hitte volna, hogy egy csapásra megismerem Zacatecast, Guanajuatót, Queretarót és Pueblát. A spanyol hódítás gyöngyszemei, szebbnél szebb épületekkel és templomok sokaságával. Pueblában állítólag 365 templom van, az év minden napjára jut egy. A legérdekesebb viszont a cholulai, mert három egymásra épített piramis tetején áll. A hatalmas piramis belsejében, a szűk és homályos járatokban kacskaringózva látható a három kor különböző építészeti stílusa. Életem első piramisa, ráadásul ez egész Latin-Amerikában az egyik legnagyobb.

És meg csak ezután következett a hab a tortán: a Popocatepetl. Ez a legelső ötezres, amihez közelebb kerülök. Igaz, nem engedtek fel, mert a vulkán mar évek óta kitöréssel fenyeget, de messziről is impozáns látvány a hósapkás kráter. És, hogy teljes legyen a kép, túráztam egy rövidet a szemben lévő hegyre, a nyugodtan alvó Iztaccihuatlre. Ahhoz képest, milyen mániákusan fel akarok mászni minden csúcsra, egészen higgadtan vettem tudomásul, hogy ezt a két ötezrest nem fogom meghódítani. Meg kell tanulni a kicsinek is örvendeni!

És igazán nem panaszkodhatok. Annyi jóban van részem, hogy az már sok is egy személyre. Ha mást nem is számítok, csak ezt a körutat, már ez megérte eljönni ilyen rettenetesen messzire. Nem beszéltem róla, de indulás előtt volt bennem jócskán félelem is, hisz mégiscsak tízezer kilométerre leszek otthonomtól es mi van akkor, ha nem állom meg a helyem. Kételyek gyötörtek, de próbáltam megérzéseimre hallgatni, melyek azt súgtak, aki mer, az nyer. Es beteljesedett! Sokkal szebb, mint amire számítottam. A kezdeti nehézségek leküzdésével egyre jobb es jobb lett, valahogy mintha maguktól jól alakultak volna a dolgok, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy röpke három hónap alatt annyira otthon érezzem magam ebben az országban, mintha már évek óta itt élnek. Milyen különös…

És amitől a leginkább tartottam, mi lesz akkor, ha egyedül kell eltöltenem az év legszebb ünnepet, ez is megoldódott. Több helyre is meghívtak, de egyértelmű volt, hogy a „bolíviai testvérem” családjával fogok karácsonyozni. Ronald közvetlen kollégám, ő is vendégtanárként van itt, sülve-főve együtt vagyunk. A családja egy része (pontosabban a barátnője családja) a fővárosban van, bolíviai-mexikói-svéd keverék, úgyhogy egy kicsit európai környezetben lehettem. Mert a mexikói karácsonyhoz nem tartozik gyertya meg fenyőillat. Már december elején feldíszítik a fát, de csupa-csupa műfenyő, se csillagszóró, se mézeskalács, se szaloncukor. Nem is tudtam, hogy a szaloncukor magyar sajátosság. Ugyanúgy ahogy az angyaljárás is csak a mi vidékünkre jellemző. Annyira hozzátartoznak ezek az apróságok az ünnephez. Nem is beszelve a hóról. Egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, mitől is lett volna a 25 fokos melegben? Ahogy közeledtek az ünnepek, egyre gyakrabban jutott eszembe, milyen más az otthoni készülődés, de itt valahogy elmaradt. Aztán egyszer csak ott volt 24-dike. Egész nap varost nézni voltam, dél körül beültem a kis mikrofonommal egy netkávézóba es felhívtam családomat, a nyolc óra különbséget figyelembe véve megtartottam saját kis elő-karácsonyomat, aztán estefele fáradtan hazakeveredtem. Mármint haza Ronaldékhoz. Farkaséhes voltam, kíváncsian leskelődtem, mi folyik a konyhában. Épp elkészült a vacsora, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy itt pontban éjfélkor kezdődik az ünnep. Jaj ne! Addig én éhen halok. És sehol semmi sütemény, amit addig is lehetne majszolni. Itt nem divat a házi süti. A télapó csak nyalókát meg mindenfele mű-édességet osztogat. Ooo, diós-mákos bejgli. Mikor fogadott testverem látta, milyen elkeseredett képet vágok, kitalálta, megyünk és veszünk valamit. Persze nem akartam beleegyezni, ki hallott már olyat, hogy karácsonykor az ember utcai árusnál kajál. Be is volt zárva szinte minden. Aztán egy lepukkant benzinkútnál találtunk valami vérszegény salátát meg szendvicset. Mivel egész nap nem ettem, ez is jó volt, de nagyon savanyú keppel fogtam neki. Aztán egyszer csak gondoltam egyet es elkezdtem nevetni. Hat nem röhejes? Szent karácsony estjén valahol a 23 milliós Mexikóváros sötét külvárosában ülünk a járda szélen es majszoljuk hervadozó szendvicseink. Mikor mindenki élvezi a pompásan megterített, finomságoktól roskadozó asztalokat és úgy teletömi magát, hogy utána mozdulni sem bír. No, hát minket ez a veszély nem fenyegetett. De ekkor már nem zavart. Mert tulajdonképpen mit számít, hogy énekszó es gyertyafény helyett csak a sok dudáló autó lámpája világít, amikor mi jól érezzük magunkat. Legyen az ember bárhol, bármilyen körülmények között a lényeg az ott van legbelül. Nem számítanak a külsőségek, sem a szép ruha, sem a terített asztal. És ezt valahogy csak ebben a percben fogtam fel igazan. Mert eddig minden karácsonyom gyönyörű volt, olyan amilyennek lennie kell. Nem mondhatom, hogy az idei nem volt szép, csak épp egy kis késéssel kezdődött. Mire elütötte az éjfélt az óra, otthon Erdélyben már másnap reggel volt. De megérte várni, mert nagyon jó hangulat lett. Annak ellenére, hogy Ronaldon kívül alig ismertem valakit, nagyon kedvesen fogadtak, sőt befogadtak maguk köze. Először csak a szűk familia, aztán elmentünk a nagynéni családjához, másnap a nagyszülőkhöz, utána buli a barátokkal (ismét hajnali négyig), igazi mozgalmas mexikói ünnep volt. Hiányzott a meghittség, bensőségesség és el-elkapott a honvágy, de ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam.

Ahogy lejárt karácsony, mentem is tovább,- felfedezésre várt Dél-Mexikó. Annyi. de annyi olyan hely van, amit látni kell, ha az egész évet csak utazással töltenem, az sem lenne elég. Bárhol jártam, úgy éreztem nincs elég időm, hogy alaposan megismerjem, csak belekóstolok a szépségekbe. Például Palenqueben egy egész napot el lehetne tölteni, olyan nagy a hetedik századbeli piramis együttes. Mint egy kerge csikó, fel kellett szaladnom minden egyes piramisra, nem bírtam magammal. Pedig esett az eső, a sok turista csak óvatosan tipegett a meredek lépcsőkön, de nekem ki kellett tombolni magam a hosszas bezártság után. Palenque egy olyan turisztikai központ, ahova mindenki elmegy. De en jobban szeretem a turisták által még fel nem fedezett helyeket. Igaz, hogy sokat kell utazni és elég zord körülmények között, de megéri. Lementem egész a déli határhoz, hogy megnézzem Bonampakot és Yaxchilant. Hú, teljesen más világ. Sok-sok piramis meg rom, de elrejtve a dzsungelbe. Csak mész, mész az őserdőben es egyszer csak felbukkan egy hatalmas templom. Aztán meg egy és meg egy, a századik előtt abbahagyod a számolást. És ha elég messzire elmerészkedsz, mar egyedül vagy, teljesen átadhatod magad a hely varázsának. Hallgatod az őserdő neszeit, csodálod a különleges épületeket, elképzeled, milyen lehetett, amikor még itt éltek a maják. Csendes merengésedet egyszer csak valami nagyon furcsa zaj szakítja félbe: megijedsz, hisz mégiscsak a dzsungelben vagy, bármikor előbukkanhat valami csúnya fenevad. Olyan is a hang, hogy nézed, honnan fog feltűnni az oroszlán. De sehol semmi vad, csak a rettenetes üvöltés, sőt, egyre több es több állat kapcsolódik be, az embernek valósággal borsódzik a háta. Miután már minden szörnyűséget elképzelsz, kiderül, hogy ezek teljesen ártalmatlan bőgőmajmok és a világ legtermészetesebb dolga, hogy zeng a hely esti koncertjüktől.

Kíváncsi lettem volna, milyen lehet eltölteni itt egy éjszakát, elrejtőzve a piramisok belsejében. De szigorúan számon tartják a látogatókat, mivel az egyetlen közlekedési eszköz a csónak, és mindig ugyanannyi turistát kell visszavigyenek, mint ahánnyal elindultak. Olyan sűrű az őserdő, hogy lehetetlen földi úton megközelíteni a helyet. Ezt nem akartam elhinni, de megbizonyosodhattam róla, hogy valóban képtelenség behatolni az erdőbe, ha az embernek nincs legalább egy jatagánja. Csak a szökevény guatemalaiak járnak erre, és valahogy nem javasolt a velük való találkozás. Mert a folyó, amin csónakáztunk, tulajdonkeppen már Mexikó határa és állítólag itt hozzák át a dél amerikai országokból származó kábítószert. Meggyőződhettem róla, hogy komoly a probléma, mert este visszafele utazva roham ellenőrzésbe botlottunk. Vagy húsz felfegyverzett fekete álarcos katona, mindenkit megállítanak, alaposan kikutatják az autót meg a hátizsákokat. Félelmetes volt. De tényleg kemény drogcsempészet folyik errefelé.

Ehhez képest egyik nap egész lazán stoppoltam, de hát mit tehet az ember lánya, amikor bizonyos helyekre egyszerűen nincs autóbusz. Nem mondom, hogy nem remegett a gatyaszáram, de hát nem hagyhatom ki Mexikó legszebb vízeséseit, hisz ki tudja, életem egyetlen lehetősége. Gond nélkül fel is vettek és boldogan érkeztem meg Agua Azul meg Misol-ha csodálatos zuhatagaihoz. Igaz, hogy égszínkék helyett csúnya sárlé fogadott, mert egy éjjelt es egy egész napot esett megállás nélkül, de fenomenális volt a hatalmas lezúduló vízmennyiség. Próbáltam megközelíteni a harminc méteres magas vízoszlopot, de egyszerűen nem lehetett, valósággal taszított el magától. Még sosem tapasztaltam, milyen őrült ereje van ekkora víztömegnek. Csurom vizes lettem, de már mindegy volt, mert előtte elég sokat gyalogoltam az esőben. Esőre vágytam Torreónban, no, hát most megkaptam. A dzsungelben még az eső is más. Mintha vederből öntenék, de nem pár percet, hanem órákon keresztül. Múlt éjszaka szerencsére sátor helyett egy kis házikóban aludtunk, persze nem néztük meg, hogy az ablakok helyen csak szúnyogháló van. Hajnalban, amikor irányt váltott a szel, a két baloldali agy hirtelen megtelt vízzel. Nem lehet kellemes arra ébredni, hogy hideg vízben úszol. De ez is hozzátartozik a kalandhoz. Én a másik oldalon aludtam, úgyhogy utána meg volt kedvem lemenni a tengerhez. Csak nem hagyhatok ki egy jó kis fürdést. Paraisónak hívják a helyet, de én valahogy nem így képzeltem el a paradicsomot. Elég lepukkant part, de nem zavart, uzsgyi be a vízbe, küzdeni a hullámokkal. Úsztam egy jót, aztán elindultam sétálni. Mivel nem sütött a nap, szinte senkit se lehetett látni, különben is a mexikóiak nem fürdenek januárban. Elveztem a magányt meg a víz zúgását, egészen addig, amíg fel nem bukkant két rendőr. Hát ezek meg mit akarnak tőlem? Szépen udvariasan figyelmeztettek, jobb ha nem sétálgatok egyedül, mert az előbb épp kiraboltak valakit. Egyből elmúlt a tenger-nézhetnékem. Hát igen, Tabasco nem épp közbiztonságáról híres. Fel vagyok készülve az ilyen esetekre is, utazó nadrágom el van látva titkos belső zsebekkel, a tartalék pénzt pedig cipőbetétemben hordom. De azért köszönöm szépen, ebből a buliból inkább kimaradok.