Szigetköz: csodálatos, elvarázsolt világ. Sok rejtett kincs, amit csak úgy tudsz felfedezni, ha önerőből beevezel; ide még nem jutott el a civilizáció romboló ereje. Itt békében élnek a madarak, csak a csónak nesztelen suhanása ébreszti őket fel, ha arra téved egy hajnali kíváncsiskodó. Még mielőtt felkelne a nap, megindul a madarak koncertje; egyre több különböző hang csatlakozik, elbűvölő kavalkádot hozva létre. Mintha minden élőlény azt akarná kifejezni, hogy milyen boldog, mert egy újabb gyönyörű nap vár rá. Hálaéneket zengnek a madarak a természetnek, fáradhatatlanul csivitelnek, csacsognak és trilláznak. Senki sem akarja túlkiabálni a másikat, és nem is az a célja, hogy megmutassa, neki van a legszebb hangja. Egyszerűen csak dalol, a létezés öröméért. Mintha valami láthatatlan karmester irányítaná őket, tökéletes a harmónia, sehol egy melléütés vagy félrecsúszott hang. Pedig rengetegen vannak, elképzelhetetlen, hol bújik meg ez a sok dalos madár, mintha egy teljes zenekar lenne, minden irányból szól az éteri muzsika. Megunhatatlan.
Ahogy elindulunk a vízen, itt-ott előbukkan rejtekhelyéről egy madár, néha csak néz ránk meglepetten és méltóságteljesen továbbúszik, máskor riadtan repül fel, lehet, kicsinyeit félti. Igyekszünk nem zavarni őket, csendben továbbevezünk, miközben minden érzékszervünkkel szippantjuk magunkba a természet csodáit. Finomabbnál finomabb illatok suhannak el mellettünk, nem is tudjuk beazonosítani, melyik virágról jönnek. Hajunkat gyöngéden cirógatja a szellő, bőrünket felfrissíti a víz kellemes hűvössége. Nem győzzük magunkba szívni ezt a sok szépséget, minden kanyar újabb és újabb élményt rejt. Harsogó zöld lombkorona borul ránk, alagútszerűen összeszűkül a folyóág, egyre keskenyebb, már azt hisszük, nem is lehet továbbmenni, a víz is egyre sekélyebb, néha megfeneklik ladikunk, de nem adjuk fel, hajt a felfedezés vágya. Egyszer csak már nem lehet evezni, muszáj kiszállni és átemelni a csónakot az akadályokon, de ez sem szegi kedvünket. Különös formájú fák mellett úszunk el, mintha apró szobrászok faragták volna őket: a hódok szorgalmas serege teljesen lecsupaszította törzsüket, sok fa már alig áll, mások vízbe dőltek, van ahol csak egy csonk maradt. Alig hagyja el számat a kívánság „hódot szeretnék látni”, máris előbukkan az úszó farakás mögül egy szép nagy példány és ijedten szalad ki a partra. Aztán csak lompos farkát lehet látni, majd teljesen eltűnik. Micsoda meglepetéseket tartogat számunkra ez a hely!
Később egy hattyú tűnik fel és csodálkozva figyeljük, ahogy egyre közelebb enged magához, a félelem legkisebb jele nélkül. Aztán egy vadkacsa úszik el mellettünk, mögötte kicsinye, olyan pici, a tenyeremen elférne; még repülni sem tud, de bátran utánozza anyjának minden egyes mozdulatát. Abbahagyjuk az evezést és csak gyönyörködünk a körülöttünk levő vadvilágban. Békésen ringatózik csónakunk a vízen, mintha megszűnne létezni az idő. A fák koronáján sejtelmesen átszűrődő napfény simogatja bőrünket, a békák monoton kuruttyolása szinte álomba ringat. Tökéletes harmóniában vagyunk a természettel. De nem tart sokáig e paradicsombeli állapot, mert a nap elbújik és haragos felhők gyülekeznek fölöttünk. Egyre sötétebb az ég, a madarak is elhallgatnak, nyomasztóan nehezedik ránk a vihar előtti csönd. Mintha minden állat elmenekült volna, az egész folyó némán várja, hogy nemsokára lecsapjon az égiek haragja. Mi is mérlegeljük, lehet, jobb lenne valahol kikötni és menedéket keresni, még amíg van hol, de aztán úgy döntünk, már csak egy óra van hátra a következő táborhelyig, azt vizesen is kibírjuk.
Alig indulunk el, elered a zápor is. Kezdetben csak ijesztget, itt-ott egy nagyobb csöpp, aztán belemelegedik, és mintha egyszerre zúdulna le ránk minden víz a fekete felhőkből. Csak jön és jön és jön, mintha sose akarna véget érni, keményen csapkodja vállunkat az eső; hirtelen lehűl a levegő, kezünk majd ráfagy az evezőlapátra, de nem lehet abbahagyni, nem lehet megállni. Szinte egyik percről a másikra besötétedik, félelmetes villámok cikáznak körülöttünk – nem jó ilyenkor a nyílt vízen lenni. A zuhogó esőtől csónakunk alján egyre magasabb a víz, folyamatosan merni kell, de az evezést sem lehet félbehagyni, mert feltámadt a szél. Vadul csapkodják a hullámok a kenut, teljesen ki vagyunk szolgáltatva a természet kénye kedvének. Hiába van rajtunk esőkabát és nadrág, vízhatlan cipő, ekkora viharban mindez semmit sem ér –locsog rajtunk minden. A parton sehol egy tető, ami alá be lehetne húzódni, de most már hiába is kötnénk ki, ilyen vizes ruhában megfáznánk egy helyben álldogálva. Nincs más választásunk, szembeszegülve a természet erőivel, az arcunkba csapódó esővel és egyre erősebb széllel – haladni kell. Azt hisszük, már túl vagyunk a nehezén, amikor bekerülünk a vihar központjába. Jégeső zúdul ránk, sorozatlövésként kopog a sok jégdarab a csónakon. Már se nem látunk, se nem hallunk, csak megszállottan evezünk, az adrenalin zakatol vérünkben, minél hamarabb ki akarunk jutni ebből a pokolból. Soha életemben nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Ilyenkor ébred rá az ember, milyen kicsiny kis porszem a tomboló természethez képest. Nem tiszteljük a természetet, azt hisszük, mi emberek erősebbek vagyunk, de mindig bebizonyosodik az ellenkezője.
Fotók: Domokos Attila
Ahogy ezen filozofálgattam magamban, sikerült kikerülni a vihar centrumából, fokozatosan enyhült a jégeső, már a hullámok se csapdostak olyan vadul, kezdett alábbhagyni a felhőszakadás. És ahogy ez a mesékben lenni szokott, minden jó, ha a vége jó: mire elértük a táborhelyet, a felhők mögül kikandikált az első napsugár. A csónak még tele volt jéggel, ólomsúllyal nehezedett ránk a sok vizes ruha, de már mosolyogva néztük, ahogy hatalmas szivárvány ragyog fel az égen.
2015
Sziklaszorosban – vízesések kellős közepén
Különleges kalandban volt részem a Vajo dell’Orsa-ban: canyoning – vadvízi extrémsport, ami abból áll, hogy egy szorosban a patak folyását követve sziklán, szűk hasadékokban kell leereszkedni. Hol mászva, hol kötélen rappelezve, hol ugorva – természetesen végig vízben. Olaszországban ez egy közismert sport, nekem viszont teljesen új volt. Sőt, azt hiszem, sok olvasóban fog felmerülni a kérdés, hát normális, aki ezt csinálja?
Nem hétköznapi élmény, az biztos. Jó adag bátorság, elszántság, kalandvágy kell ahhoz, hogy valaki kipróbálja ezt az őrültséget (sőt, bizonyos helyeken kemény 100 eurót kell lepengetni a hegyi vezetőnek, ha nem a Club Alpino Italiano-val mész). Az sem elhanyagolható, hogy 6-7 órán keresztül jéghideg vízben leszel, és ha vannak is száraz szakaszok, a rajtad levő ruházat végig vizes. Ezért van szükség speciális öltözékre, úgynevezett neoprém kezeslábasra. Az elején furcsán éreztem magam benne, valahogy természetellenes volt „szivacskabáttal”, bakanccsal meg sisakkal úszni. Egy idő után azonban már úgy tűnt, mintha második bőröm lett volna. Annyira szép helyeken jártunk, hogy megfeledkeztem a zavaró apróságokról, még arról is, hogy vacognak a fogaim a hidegtől. Az volt az érzésem, hogy a hegy gyomrában vagyunk, elvarázsolt mesevilágban: összeszűkülő sziklafolyosók, víz által kivájt mély medencék, csodálatos vízesések, különleges sziklaképződmények.
És mindez elzárva a földi halandó elől, hisz az egyetlen megközelítési mód a kötélen való ereszkedés. Amit néhol csak a csúszós moha nehezít, jobb esetben van egy kis száraz sziklafelület, de legtöbbször a vízesés kellős közepén kell haladni. Eleinte prüszköltem és kapkodtam a fejem, hogyan tudnék kievickélni belőle, aztán egyre inkább belejöttem, sellőként siklottam lefele. A csúszdákat nagyon élveztem, mintha vidámparkban lettünk volna, azzal a különbséggel, hogy a sok furcsa sziklaképződmény a természet munkája. Mindig más és más arcát mutatta a szoros, hol összezárult a magasban, mintha egy nyitott barlang volna, hol meg szűk kis járattá alakult. Néha csak néhány napsugarat engedett be, melyek játékosan táncoltak a türkizzöld víztükrön, máskor meg teljesen kiszélesedett. Hatalmas sziklafalak magasodtak fölöttünk, alattunk meg dübörgött a lezúduló víz, egyes helyeken 5-6 méter magasságból kellett leugrani és nem volt idő tétovázásra, hisz mögöttem vártak a többiek. Amíg mozgunk, nincsen baj, de ahogy egy helyben kell állni, rögtön kihűl a test. Ezért ideális kis csapattal menni, hogy az ember teljesen át tudja adni magát e rendkívüli élménynek. A 20 méteres falakon kötél segítségével ereszkedtünk, és annak ellenére, hogy már többször rappeleztem, inamba szállt a bátorságom, mikor megláttam, mi következik. De a canyoningnál nem lehet visszafordulni, ha egyszer elkezdted, végig kell csinálni.
Nem bántam meg, valóban fantasztikus élmény. Egyrészt ott van a veszély, a kaland kockázata, mely felpörget, magával ragad; másrészt annyira szépek, különlegesek és titokzatosak ezek a helyek, hogy már maga a látvány lenyűgöző, a természet szépsége teljesen elvarázsol.
2005, Verona
Világjáró kalandjaim 