Amikor más orszában élek, mindig van bennem egy olyan érzés, hogy minden percet ki kell használni, amit csak lehet, ki kell próbálni, minél inkább belemélyedni az itteni létbe. Örökké túlpörgetem magam, de hát én már csak ilyen vagyok. Azonban az élet néha figyelmeztet, és én már kaptam jópár leckét. Az utolsót ma reggel. Úgy kezdődött, hogy meghívtak egy biotánc nevű tanfolyamra. Jó volt, de nem voltam annyira elragadtatva tőle, mint a többi résztvevő, hisz számomra természetes a vidámság, az h tele vagyok energiával, hogy néha kitombolom magam, teljesen át tudom adni magam a zenének, mozgásnak. Itt meg ilyeneket tanítanak különleges zene, tánc, meditáció, érintés segítségével. Nem volt olyan fantasztikus, mint ahogy bereklámozták, de egyvalamiért megérte elmenni. Kapcsolatba kerültem pár Vöröskeresztessel. Hihetetlen nyitottsággal és kedveséggel közeledtek, rövid ismerkedés után meg is hívtak kurzusaikra. Egyértelmű volt, hogy elmegyek, egyrészt mert nagyon szimpatikusaknak tűntek másrészt mindigis érdekelt az elsősegélynyújtás, de valahogy sose volt lehetőségem kipróbálni (vagy csak nem kerestem eléggé). Most viszont tálcán kínáltűk fel, igaz nem épp úgy alakult, ahogy elképzeltem.
Péntek este elmeséltem édesanyámnak, mire készülök, mire jött a szokásos figyelmeztetés: „csak vigyázz magadra”. Persze én felháborodva: „de hát minek aggódsz annyit, semmi más nem áll a programban, csak előadások egész nap, igazán nincs milyen veszély érjen egy tanteremben”. Másnap korán reggel telefonál a Vöröskeresztes srác, hogy elromlott az autója, de megkérte egy kollegáját, hogy jöjjön utánam. Meg is érkezik a srác egy vadiúj szép piros autóval, pontban fél nyolckor. Én meg hozzászokva az itteni pontossághoz persze, hogy még nem voltam kész. Kapkodatam, hogy ne várjon sokat és ahogy bedobtam a hátsó ülésre a hatizsákom jó nagy lendülettel becsapva az ajtót, megtörtént a baj. Bentmaradt a mutatóujjam. Rettenetes volt, ahogy tudatosodott bennem, mi történt. Hiába próbáltam kihúzni, az immár ellenséggé vált autó szorosan fogva tartotta. Cikáztak gondolataim, mint a villám, csak egy másodperc töredékéig tartott mégis örökkévalóságnak tűnt, amíg rájöttem, ki kell nyitni az ajtót, mert ha nem teszem meg, nem fog szűnni az iszonyú fájdalom. Érdekes, ahogy vészhelyzetben reagál az ember, tudja, mit kell tennie, még akkor is, ha a fajdalom elborítja az agyát. Annak ellenére, hogy csak az ujjam felső harmada volt, egész kezem lángban égett. Soha nem éltem át ilyen hirtelen és intenzív fájdalmat, csak üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. És a látvány is rettenetes volt. Teljesen összelapulva fityegett ujjvégem, egyre sötétebbre színeződve, mintha nem is volna már a testem része. Közepén mély vágás, de szerencsére mielőtt elkezdett volna ömleni a vér újdonsült ismerősöm körbetekerte ragtapasszal. Milyen jó, hogy a megfelelő emberek a pont akkor és pont ott vannak, amikor szükség van rájuk. Tüneményes gyorsasággal cselekedett, látszott rajta, hogy mentős. Nagy szükségem volt valakire, aki tudja, mi ilyenkor a teendő, mert teljesen kétségbe voltam esve. Legelőször azt hittem, elveszítettem ujjbegyem, aztán ahogy kiszabadult, kicsit megkönnyebbültem, de olyan gyengeség vett erőt rajtam, azt hittem, mindjárt összesek. Nem is, előtte még volt egy pillanat mikor ordítottam a fájdalomtól, aztán tehetetlenségemben ugrálni kezdtem. Irtózatos volt. Aztán, ahogy kicsit csillapodtam, indultunk is. Ugyanoda, ahova eredeti tervek szerint, csak valamivel nagyobb sebességgel. Nagyon hamar elláttak a sürgősségin. Különös érzés volt, hogy sebesültként jelenek meg, ahhoz vagyok szokva, hogy csak kísérőként szerepejlek ilyen helyeken. Az út húsz percet tartott, ami elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek. Mikor viszont mélyen belenyúltak a friss sebbe, hogy kitisztítsák, émelyegni és szédülni kezdtem. Mintha egész testemet elöntené a fájdalom, össze kellett szorítsam fogaimat, hogy ne törjek ki újra üvöltésben. Aztán azzal vígasztaltam magam, ahhoz képest, hogy ide milyen esetek szoktak érkezi, az én ujjam csak apróság. Miután megröntgeneztek, kezdtem megnyugodni, az is jó hatással volt rám, hogy a mentős srác végig bátorított, vígasztalt. Nagyon nagy szüksége van az embernek arra, hogy legyen mellette valaki mikor bajban van. Bennem valahogy ösztönös, hogy segítsem és támogassam azt, aki szenved, de most, hogy fordított helyzetben voltam, csak még jobban átéreztem, milyen sokat számít. Megerősödött bennem az az érzés, ami már régóta ott motoszkál valahol mélyen: segíteni akarok az embereken, rengetegsok energiámat, lelkesedésemet, életkedvemet arra használni, hogy egy picit javítsak azoknak az helyzetén, akik bajban vannak.
Világjáró kalandjaim 