Világjáró kalandjaim

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áron

Sok száz kilométert gyalogoltam már a spanyol és a portugál Caminón egyedül vagy a volt párommal, de most két év kimaradt. A lehető legjobbkor jött a csíksomlyói út, éppen túl vagyok életemnek egy nagyon nehéz időszakán. Hatalmas fába vágtam a fejszémet minden előzetes edzés nélkül: tíz nap alatt majdnem háromszáz kilométer. A zarándoklás attól különleges, hogy ahogy minden egyes lépéssel közeledünk a célhoz, a saját lelkünkhöz is egyre közelebb kerülünk. A hétköznapi rohanásban általában nincs idő az önismeretre, itt viszont rengeteget lehet tanulni magunkról és másokról. Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy mindenki csak a túravezetőt ismerte, de csodálatos csapat jött össze.

Nagyon féltem, hogy a tavalyi síbalesetem után hogy fogom bírni az első hosszú utat. Első nap a bal térdem fájt, második nap a jobb csípőm, de addig nyújtottam, amíg mindkettő rendbejött. Tudtam, minden fejben dől el. Amikor az egyik vendéglátónk elmondta, hogy mennyire szeretne eljutni a búcsúba, de a térdműtéte miatt nem teheti meg, akkor úgy éreztem, nekem végig kell menni az úton, hogy elvigyem mindazoknak az imáit, akik csak lélekben lesznek ott. Példaképem, Bogya Zoli a hátizsákján vitt egy nagy fakeresztet, rajta azoknak a neve, akik régen vele zarándokoltak, most viszont nem tudtak jönni.

Mennybemenetel napján indultunk Kolozsvárról, előtte bementünk a Szent-Mihály templomba, hogy áldást kérjünk a paptól. Az égiektől is kaptunk áldást bőven, szinte minden nap esett az eső. Fura volt a zarándokutat egy nagyváros zsúfolt utcáin kezdeni. Húsz évvel ezelőtt ide jártam egyetemre, de olyan sokat változott minden, hogy alig ismertem fel a régi helyeket. Csendben vonultunk ki, mindenki elmerült a saját gondolataiban. Ahogy elhagytuk a várost, megeredt a nyelvünk, jöttek a zarándok emlékek. A túravezetőnk már többször járta végig az utat, Zsuzsi itt is volt és a Caminón is. Elmesélték, hogy a múltkor valahol fánkkal kínálta őket egy idegen, mire én elkezdtem igazi falusi szalagos fánkról ábrándozni. Az első szálláshelyünkön, a kolozsi papi lakban hatalmas tál friss fánk várt ránk, pont olyan, mint amilyent drága nagymamám sütött gyerekkoromban. Másnap útravalóul is pakoltak belőle, degeszre ettük magunkat. Este Ica néni négyfogásos vacsorával készült, mintha egy lagziba csöppentünk volna. Nagyon régen láttam utoljára ezt az erdélyi vendégszeretet, meghatódtam tőle. A végén már úgy éreztem magam, mint Móricz hőse a Tragédia című novellában, de megérkezett a házi diós sütemény, aminek nem lehetett ellenállni. Még jó, hogy nyújtottunk vacsora előtt a fűben, utána már mozdulni sem bírtunk. Sokáig beszélgettünk a vendéglátóinkkal, majd a faházikóban folytattuk. Egyetlen nap alatt összekovácsolódott kicsiny csapatunk. Azt éreztem, jókor, jó helyen vagyok, a lehető legjobb társakkal körülvéve. Ahhoz képest, hogy két hónapja nagyon rosszul alszom, a zarándokúton végre tudtam aludni.

Másnap reggel bemelegítéssel kezdtünk, ilyen hosszú távot csak úgy lehet megtenni, ha az ember vigyáz a testére. Itt is megáldott a pap bácsi. Búcsúzáskor rájöttem, hogy milyen fontos az utunkat segítő embereket fotón megörökíteni. Eddig csak a táj szépségei érdekeltek, de Erdélyben olyan sok szeretetet kaptunk a helyiektől, hogy emlékezni akartam mindenkire. Néha megszólítottak a falusiak, hogy hová megyünk, amikor elmondtuk, hogy Csíksomlyóra, csillogott a szemük, és jó utat kívántak. Az egyik néni fotózkodni akart velünk, de hamar kiderült, nem a zarándok nagy hátizsákját vagy kitartását csodálta, azt sem tudta, hol van Csíkszereda, csak az számított, hogy a fekete disznója legyen rajta a képen.

Egyedül a juhászkutyák nem fogadtak kedvesen. Hamar kiderült, hogy Zsuzsi még nálam is jobban fél, ezért magabiztosságot mutatva megfogtam a kezét, és így gyalogoltunk, amíg el nem távolodtunk a vadul ugató kutyáktól. Nehezítette a helyzetünket, hogy első nap csatlakozott hozzánk egy nagy fekete kóbor kutya. Ahányszor közel ment a csíkszeredai lányhoz, ő visított, pont úgy, mint az édesanyám. Tudtam, eljött az ideje annak, hogy legyőzzem az állatoktól való félelmemet. Zoli és Kriszta megszerették a kutyát, hallani sem akartak arról, hogy elhagyjuk valahol. Vettek neki egy zöld tálat, hogy meg tudják itatni, majd húst, nyakövet és pórázt is. Csodáltam Krisztát amiatt, hogy drágább ételt vásárolt a kutyának, mint magának. Sőt, ha túl kevés vize volt, akkor is a kutyát részesítette előnyben.

A túravezetőnk úgy tervezte, hogy végig együtt gyalogolunk, néha csendben maradunk, majd imádkozunk, meditálunk, énekelünk, és adott témákról beszélgetünk. Én ezt még sosem próbáltam, de olyan volt a kis csapat, mint egy védőháló. Időnként lemaradtam, kicsit sírdogáltam, aztán összeszedtem magam, és mentem tovább. Jó volt, hogy Zoli azt mondta, az úton minden rendben van, kibeszélhetem, kisírhatom és kikiabálhatom magamból minden bánatomat. Már tizennyolc évesen, az első szakítás után megtanultam, hogy a természet szépségei enyhítik szomorúságomat. Milyen érdekes, utoljára pont akkor voltam a Csíksomlyói Búcsúban.

A Mezőség zöldellő dombjai valósággal simogatták lelkemet. Végigkísérték utunkat a galagonyabokrok, amit úgy is neveznek, hogy Isten gyümölcse, a szív megmentője. Olyanok voltak, mint sok-sok hófehér menyasszony. Aztán megjelent az orgona: fehér, világos- és sötétlila. Mennyei illatot árasztottak. Befeküdtem alájuk, és megszűnt létezni a tér meg az idő. Ilyenkor a kutya is tiszteletben tartotta elcsendesedésünket, kezdett hozzánk idomulni. Mintha az állatok is érezték volna lelkünk rezgését, néha őzikét, rókát meg nyulat láttunk egész közelről.

Szeretem Zoli meditációját: „A lelkünket meg kell tisztítanunk minden a jövőből felénk áramló félelemtől. Mély bizalom kell, hogy bennünk éljen mind az érzésben, mind az érzékelésben. Bármi történhet, és bármi történik, felé abszolút egyensúllyal kell fordulnunk. Tudnunk kell, hogy minden, ami áramlik felénk, egy bölcsesség teljes világkormányból fakad. Ez a tudás része annak, amit ebben a korszakban meg kell tanulnunk: abszolút bizalomból élni, minden egzisztenciális biztonság nélkül. Bizalom a szellemvilág mindenkor jelenlevő segítségében. Ez az egyetlen létező segítség, ha reménységünket és bátorságunkat nem adjuk fel. Fegyelmezzük az akaratunkat és keressük az ébredést saját magunkból, minden reggel és minden este.”

A segítség néha a legváratlanabb formában érkezet. Nagyon szerettem volna kávézni, de mindenhol zárva voltak a falusi kocsmák. Már egy órája esett az eső, amikor Szénáságyon megláttunk egy hangulatos tornácot. Zsuzsi kimondta azt, amire gondoltam: de jó lenne itt üldögélni és egy forró kapucsínót kortyolgatni. Pár másodperccel később megjelent egy férfi, és megkérdezte:

– Nem jönnek be egy kávéra? Kiderült, minden zarándokot be szokott hívni. Öt évvel korábban ugyanitt járt Zsuzsi és Zoli, akkor ajándék fagyit kaptak. Hálásak voltunk, mert a kávé mellé rahátos kalács is járt. Egyre erősebben esett, nem akartunk megmozdulni, pedig messze volt még Madaras. A házigazda közben falusi történetekkel szórakoztatott. Régen disznót tartottak a hátsó ólban, de túl sok munka volt vele, inkább eladták. Esténként kiment a férfi, és azon elmélkedett, milyen szomorú az üres ól. Az lett a vége, hogy újra megtöltötték a hátsó udvart malacokkal. Miután felkerekedtünk, még sokáig nevettünk ezen a jeleneten.

Ugyanilyen kedvesen fogadott este Izolda, a madarasi papné. Mindenkit megölelt, majd amikor elmondtam neki, hogy túra után jógaórát szoktam tartani, lelkesen csatlakozott. Éppen lefele néző kutyapózban voltunk, amikor észrevette, hogy az előző csoport a kuka mellett hagyott egy málnás kürtőskalácsot. Felajánlotta a kutyánknak. De mivel ő nem fogad el kenyérfélét, én kicsomagoltam, megmikróztam, és szétosztogattam. Az éhes zarándok mindennek tud örülni. 

Másnap is kértünk egy apró csodát. Pár perc múlva megjelent egy fekete autó a poros falusi úton, kiszállt egy apáca, és meleg mosollyal üdvözölt minket. Elővett egy nagy doboz epret, mi meg nekiestünk, mint valami éhenkórász kölykök. Napok óta eperre vágytam, ez a kívánságom is teljesült. Ahogy pakolta el a dobozát, eszembe jutott, hogy van a hátizsákomban egy alma. Nekiajándékoztam, mire huncutul ezt mondta:

– Elviszem édesanyámnak. Majd törheti a fejét, hogyan változott az eper almává.   

A negyedik nap fénypontja az volt, hogy tati várt a szülővárosom határában, és felvitt a Somostetőre. Nem szoktam túra közben autóba ülni, de a fájó csípőm miatt megijedtem a Zoli által tervezett ezer méteres szintkülönbségtől és a 43 kilométertől. Lecsaltunk nyolcat, helyette kimentünk a Maros partra. Bugyira vetkőztem, és úsztam egyet a jéghideg vízben. Pont úgy, mint gyerekkoromban. Mivel februárban kipróbáltam, milyen jeges vízben mártózni Wim Hof módra, már semmitől sem ijedek meg. Ezalatt Zoli és Kriszta futottak egyet, mert a kutya nem ülhetett be a kocsiba. Tati ellátott friss retekkel és zöldhagymával, de elfelejtettünk vizet kérni. Egész délután szomjaztunk, sehol nem volt forrás, azt éreztem, soha nem ékezünk meg Jobbágyfalvára. A környéken minden bolt zárva volt, de az egyik előtt éppen leparkolt egy autó, tele ásványvízzel. Megrohamoztuk a sofőrt, aki a kedvünkért kinyitotta az üzletet, így nem csak ásványvizet, de sört is tudtunk venni a túravezetőnknek.   

Néha felértékelődnek az apróságok. Egyetlen olyan szállásunk volt, ahol a félpanziós ellátásban (7000 forintért) nem volt benne a reggeli tea. Annak ellenére, hogy már rég megtanultam, a zarándoknak ne legyenek elvárásai, itt rosszul esett, amikor utólag kiderült, hogy kb. ötszáz forintot kell fizetni. Még szerencse, hogy volt a hátizsákomban gyömbérpor, a Zsuzsa csomagjában pedig három az egyben kávé, így a többiek számára már csak forró vizet kértem a tulajdonostól. Ettől kezdve beszereztük az instant kávét, és ha valahol pálinkával akartak kínálni, helyette csak forró vizet kértünk. Negyven évet leéltem kávé nélkül, de most már a délutáni tejeskávé hozzátartozik az életemhez.

Minden szálláshelyen nagy szeretettel fogadtak, de senki sem örült Misinek, a kutyánknak. A legnagyobb ellenállást Sóváradon tapasztaltuk. A négy házőrző nem fogadta be Misit, ezért Zoli kikötötte őt egy távolabbi helyre. De a pap kutyái megkeresték, és zaklatták szegényt. Hosszas tépelődés után Zoli felhozta a kutyát az első emeleti tornácunkra. Ettől viszont Zsuzsi akadt ki, mert attól félt, a nagy fekete szörnyeteg éjjel nem fogja kiengedni a pottyantós vécére. Misi csak játszani akart, és szeretet koldult, de a lány minden közeledést támadásként élt meg. Ekkor jött a mentő ötlet: loptam a konyháról egy nagy piros tálat, igaz nem volt porcelánból, és virágok sem díszítették, mint a régi biliket, de nekünk megfelelt. Hajnalban ki akartam vinni titokban az ágytálunkat, de Misi bele akarta dugni a fejét, hogy megszagolhassa, úgy ugrált, hogy majdnem feldöntött. Egy hirtelen mozdulattal kiloccsantottam az udvarra, még jó, hogy nem öntöttem valakinek a fejére.

A kutya még sok galibát okozott az út során. A Terebics tető után megtámadtak a juhászkutyák. Volt lelkierőm megszámolni őket, egyik irányból heten, másik irányból nyolcan rohantak felénk. Túl közel kerültünk a nyájhoz, ettől teljesen bevadultak. Zoli igazi hős volt, pórázon vezette Misit, aki ki akarta rántani magát gazdája kezéből. Eszeveszetten ugatta a juhászkutyákat. Azt hittem, darabokra fogják tépni. Mire leért a dombról a csobán, a kutyái már kezelhetetlenek voltak. Rájuk kiabált, majd bottal próbálta elzavarni őket, de az sem ért semmit. Csak álltunk a kör közepén, remegtünk, és azt hittük, itt a világvége. Közben a juhász dühösen káromkodott és szidott minket, mert nem lett volna szabad egy kóbor kutyával behatolni az ő felségterületére. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg beértünk az erdőbe, és végre sikerült lerázni a fenevadakat. A következő alkalommal viszont ügyesebb volt Misi, mert miközben a Bekecs tetőn, a kápolna előtt ebédeltünk, elzavarta az odatévedt kutyafalkát. Ekkor már egyértelmű volt, hogy Misi a mi őrangyalunk, ezért elvisszük a búcsúba. Lassan kezdtem megkedvelni, abban bízva, hogy ha megtámadna minket a medve, azt is elzavarná. Megsimogattam, játszottam vele, sőt még enni is adtam neki. Néha közvetlenül mögöttem jött, és az orrával vagy a nyelvével megérintette a térdhajlatomat, de ezt is tűrtem. Hatalmas fejlődés volt mindez, mivel régen többször haraptak meg kutyák, ezért messzire elkerültem őket.

Sármáson négyen voltunk egy kicsi szobában, ami rendben volt, mert Zoli éppen nem horkolt, Jobbágyfalván viszont olyan szállást kaptunk, ahol ketten kellett volna egy franciaágyban aludni. Megkérdeztem a tulajdonost, hogy esetleg volna még egy szabad szobája, és legnagyobb örömömre kaptam egy külön faházikót. Az egyik házban a két lány aludt, a másik házban a két fiú, ezért Misi úgy döntött, az én tornácomon tölti az éjszakát, és vigyáz rám. Csakhogy ez abból állt, hogy hajnalban órákon át ugatta a helyi kutyákat. A Remeteségben ugyanezt tette.

A remeteségi szállásunk azért volt különleges, mert a semmi közepén, egy dombtetőn állt, előre tudtuk, hogy nem lesz se térerő, se áram, és csak a kútból lehet vizet húzni. Elvárások nélkül érkeztünk. Legnagyobb meglepetésünkre a két kedves önkéntes hatalmas fazék forró vízzel várt, hogy lemossuk az út porát. Átöntöttük két tálba, és Zsuzsival ketten, mint két pancsoló kislány tetőtől talpig lemosakodtunk. Zsuzsi felajánlotta a Caminó kagylós zoknijának a felét, hogy legalább az egyik lábamon legyen tiszta zokni, ezzel megpecsételtük barátságunkat. Ekkor már nem volt tiszta és száraz ruhám, úgyhogy pizsamába öltöztem, úgy jógáztam és vacsoráztam. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem hatalmas adag hússal, hanem lekváros-prézlis laskával vártak, de ezért is hálásak tudtunk lenni. Az előttünk zarándokoló tíz fős pesti csapat hagyott egy kis zöldhagymát, mind megettük. Sőt, valahogy még a telefontöltést is meg tudtuk oldani egy napelemmel.

– Fáj a torkom.

Én szokásomhoz híven előkaptam a propoliszt, és már csepegtettem is a szájába. Meglepve kérdezte:

– Erre is jó a méhek csodaszere?

Mire én magabiztosan:

– Hát persze.

Csak másnap derült ki, hogy félreérettem, nem a torka, hanem a talpa fájt. Erre is volt megoldás. Betadinnel fertőtlenítettem egy nagy tűt, majd keresztülhúztam a vízhólyagján egy cérnaszálat, így utat adva a szivárgó folyadéknak. Én megúsztam az utat vízhólyag nélkül, pedig csak egyszer tudtam belegázolni egy patakba, és csak egy kicsit túráztam mezítláb. Kriszta lába viszont tele volt vízhólyaggal, sok volt a 43 kilométer a vásárhelyi futással együtt.

Krisztának haza kellett menni a négy gyerekéhez, de megígérte, hogy autóval eljön majd értünk Csíksomlyóra, miután véget ér a búcsú. Pontosabban a kutyáért, mert közben megszervezte, hogy Kolozsváron egy barátja befogadja Misit. A stafétabotot OZ vette át, aki még sosem zarándokolt, de a humorérzéke miatt rögtön befogadta a csapat. A pesti fiú hatalmas hátizsákot cipelt, amiből néha előkapott egy müzli szeletet vagy egy zacskó diákcsemegét. A zarándok mindig éhes, úgyhogy boldogan tömtük magunkba a magokat. Egy idő után OZ már nem azt kérdezte, hogy ki kér mogyorót, csak bejelentette:

– Itt a magömlés.

Amikor pedig a falusiak figyelmeztettek, hogy sok a medve a környéken, kifutott a száján:

– Nem kell ide medveriasztó, elég hangosan vihognak a lányok.

Olyanok voltunk Zsuzsival, mint két zabolátlan kamaszlány, a túravezetőnk jóságos apaként tűrte a hülyeségeinket. A sok nevetésnek az lett az eredménye, hogy eltévedtünk a Via Transilvanicán. Nem hiányoztak a plusz kilométerek, de letérve az útról egy mesebeli helyre érkeztünk. Tele volt a domb illatozó galagonya bokrokkal. Pár percre megálltunk, és eggyé olvadtunk a természettel.

Elgondolkodtam azon, amit a reggeli áldásnál a remeteségi pap mondott: a zarándokút legnagyobb kihívása összetartani a csapatot. A kis kápolnában lehetőséget kaptunk arra, hogy mindenki kimondja, mi nyomja a lelkét. Egyetlen konfliktusunkat a kutya okozta, de ezt felnőttként meg tudtuk beszélni. Milyen jó lenne a hétköznapokban is mindig így megoldani a problémákat, és nem visszacsúszni a múltbeli sérült gyermek énünkbe. Minden Caminón előjönnek a gyerekkori traumáim, de a sok meditáció és terápia lassan gyógyítja a lelkemet. Ez a zarándoklat engem kihúzott a depresszióból, nagyon hálás vagyok érte a csapatnak. Rengeteg szeretet kaptam a társaimtól is meg a vendéglátóktól is. De még az olyan apró csodák is segítettek, hogy egyszer bekopogtunk egy falusi nénihez forró vizet kérni, mire ő elővette a kotyogós kávéfőzőjét, és megvendégelt bennünket. Farkaslakán pedig egy nagy tortát kaptunk, mert épp valakinek szülinapja volt. Ott is, Zetelakán is úri szállásunk volt, igazi hangulatos kis székely panziók. Nem csak forró vizes zuhany, de mosógép is volt, végre megszabadulhattunk az út porától. A lelkünket is folyamatosan tisztogattuk, beszélgettünk, néha beültünk egy templomba imádkozni, vagy egy hegycsúcson meditáltunk, Földanyához kapcsolódva. Ha elfáradtunk, mert hosszú ideig kellett aszfalton, autók között gyalogolni, énekeltünk. A mélypontokon pedig Zoli a saját történeteivel motivált bennünket. Egyszer lefutotta az Ultra Trail Mont Blancot, 42 óra alatt. Ha ő képes volt megtenni a 174 kilométert, akkor mi sem panaszkodhatunk a napi harminc kilométeres távok miatt.

Az út egyik csúcspontja a Madarasi-Hargita volt. A Mariazellből induló zarándokút nem erre visz, de lelki vezetőnk megalkotta a saját Székely Caminóját, mi meg boldogan követtük. Régen sokat túráztam itt, télen pedig síutakat szerveztünk. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd gyalogosan érkezek Kolozsvárról. A meredek hegyoldalon felfelé kapaszkodva lassan kezdtem elhinni, hogy teljesíteni fogom az utat. Üzenetet is kaptam az égiektől, egy teherautóra ez volt felírva: „az álmok valóra válnak”. Szerencsés ember vagyok, már nagyon sok álmom vált valóra. De nem csak szerencse kérdése, én mindenért megküzdöttem az életben. És ami a legfontosabb, rengeteg embertől kaptam feltétel nélküli szeretetet, elsősorban édesanyámtól, aki védőhálóként volt jelen minden lelki zuhanásomnál.

Mint minden zarándokúton, Hargitán is eljött a mélypont. A kilencedik nap reggelén hányingerem volt, és egyre jobban fájt a hasam. Gyönyörű hegyek között haladtunk, a hajnali fények varázslatosak voltak, de én mindebből semmit sem érzékeltem. Úgy el voltam foglalva a hasfájásommal, hogy nem figyeltem az utat, és egy mocsaras részen bokáig süllyedtem, teljesen eláztatva a túracipőmet. Ettől rosszkedvem lett, legszívesebben lefeküdtem volna a réten, és addig vártam volna, amíg jobban nem leszek, vagy kihányok mindent. De ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak, mert a Csicsói-Hargita környéke tele volt medvékkel. Nagyon lassan haladtam, le is maradtam, de a Zoli mottója tartotta bennem a lelket: mindig csak a következő lépésre figyelj! Azt éreztem, hogy nem leszek képes legyalogolni harminc kilométert, de annyi erőm van, hogy még egy lépést megtegyek. Bevonszoltam magam Hargitafürdőre, ahol a többiek vártak. Ekkor már sejtettem, hogy ételmérgezést kaptam, de nem akartam feladni az utat. Fogalmam sincs, hogy mitől készült ki a gyomrom, hisz ugyanazt ettem, amit a Zoli, Zsuzsi meg OZ, és a menedékházban a vacsora utáni áfonyalekváros palacsinta még nagyon jólesett.

Csíkszeredába érve kürtőskaláccsal vártak minket, a többiek nekiestek, én viszont ré sem tudtam nézni. Zoli sürgette a csapatot, hogy elérjék a hét órás misét Csíksomlyón, nálam viszont eljött a pillanat, amikor egy lépést sem bírtam már megtenni. Ekkor jött a mentő ötlet Zsuzsitól: igazi székely vendégszeretettel felajánlotta, hogy aludjak a lakásában. Ő továbbment a zarándokcsoporttal, de nálam hagyta a kulcsát. Semmi másra nem vágytam, mint bezuhanni az ágyba, és meg sem mozdulni napkeltéig. Ahogy kimásztam a fürdőkádból tusolás után, úgy rám tört a gyengeség, hogy azt hittem elájulok. Nagyon megijedtem attól, hogy ha ez így folytatódik, a búcsú helyett a szeredai kórházban fogok kikötni. Enni már 24 órája nem bírtam, de rengeteget ittam, és propolisszal tartottam magamban a lelket. Nem sokat aludtam, de reggelre jobban voltam. A hátra lévő két kilométert a kegytemplomig egyedül tettem meg. Hiányzott a kis csapatom, nem éreztem azt az eufóriát, ami egy zarándokút végén jönni szokott, jobb lett volna este megérkezni. Megkerestem a többieket a csíksomlyói zarándokszálláson, és ámulva néztem, hogy milyen kis helyre zsúfolták össze őket. Ki volt írva a nevünk az egyik szoba ajtajára, de nem tudom, a három matracon hogy fértünk volna el négyen. Sikerült beszélgetni pár emberrel a pesti csoportból is, csodáltam őket, mert negyven napot zarándokoltak.

Reggel hétkor már hosszú sor kígyózott a templom előtt, így elhalasztottam a látogatásomat a csodatevő Szűz Mária-szobornál. Jó volt a tömeg előtt kiérni a Somlyó-hegyi nyeregbe, és csak csendben figyelni a messzi tájakról érkező egyházközösségek keresztaljait. Nem is értem, ezek az öreg nénik hogyan képesek énekelve legyalogolni 50-100 kilométert. Mintha a „Napba öltözött Boldogasszony” olyan erőt adna nekik, ami minden testi fájdalmat legyőzve évente egyszer elhozná őket ide imádkozni. Felfele haladva egy hét év körüli sánta kisfiúba botlottam. Megesett rajta a szívem, leültem melléje, adtam egy kis kalácsot, és megtanítottam neki pár magyar szót. Sosem politizálok, és nem tartom magam nagy magyarnak, de úgy gondoltam, ha már Székelyföldön kell koldulnia a gyereknek, azt ne románul tegye. Olyan hálás szemekkel nézett rám, hogy elsírtam magam.

Mivel a mise csak délben kezdődött, túráztam még egyet. Mi mást tehetnék, miután már legyalogoltam majdnem háromszáz kilométert? Az erdő szélén lévő rendőrök szóltak, hogy ne induljak el egyedül, mert sok a medve a környéken, de nem hallgattam rájuk. (Egész úton nem találkoztunk egy medvével sem, csak hazafelé autózva láttunk egy szép nagy példányt.) A Nagy-Somlyó csúcsára felérve megkértem valakit, hogy fotózzon le. Hosszú ideig beszélgettem a sráccal, aki arra a következtetésre jutott, hogy én feleségnek való vagyok. Nem magának, hanem a legjobb barátjának akart „megszerezni”. Részletesen leírta, hogy milyen jól fogok járni, hisz a csíki fiúnak nagy háza, hatalmas legelője és húsz marhája van. Amikor visszakérdeztem, hogy vajon eljönne velem a legény sziklát mászni, kiderült, hogy a kilátó aljában maradt, mert tériszonyos. Kereshetem tovább a jövendőbelimet.

Mire visszasétáltam a nyeregbe, már minden zarándokcsoport megérkezett a helyére. Több száz kiscserkész élő láncot alkotott, így jelölték ki, hogy kinek hová kell menni. Mi a legelején álltunk, ebben a megtiszteltetésben volt része annak, aki messziről jött. Nem számított, kinek mi a címe, rangja vagy a vallása, itt mind egyek voltunk. Mise közben elgondolkoztam, olyan sok távoli országban éltem már, olyan sok kalandban volt részem, lehet, hogy itt az ideje hazaköltözni, és családot alapítani? Aztán a székely himnusznál megint elsírtam magam. Jó volt régi ismerősökkel találkozni, jó volt feleleveníteni a sok közös túrát az Erdélyi Kárpát Egyesülettel. De a legjobb az volt, hogy a lelkem háromszázezer másik lélekkel együtt szárnyalt, és ott volt velünk az Isten.

„CSÍKSOMLYÓI SZŰZANYA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Hazajöttem, anyám, kínoktól gyötörten.

Anyai szerelmed gyógyítson meg engem.

Taníts meg engem még egyszer nevetni,

Taníts meg remélni, taníts meg szeretni.

Vígy el, ahogy régen, szent Fiad szívéhez,

Mutasd meg még egyszer az utat az égbe.

A nagy kereszt alatt térdeljünk le ketten,

S mondjuk el, mint régen: hiszek egy Istenben!”

Ajánlok egy könyvet, ami nekem nagyon sokat segített: Bradshaw: Hazatérés önmagunkhoz.

Pünkösdi Zarándoklat 2024

Az egyik legszebb hely Ladakhban a phuktali kolostor volt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy sok száz évvel ezelőtt a szerzetesek meg tudták építeni ezeket az erődtemplomokat a félelmetesen meredek sziklafalakra. Ráadásul olyan kilátás nyílt az ablakból, hogy az embernek elállt a lélegzete. A lámák bőséges reggelije után elindultam felfedező útra a kanyonban. Közben eljátszottam a gondolattal: ha tíz napig gyalogolnék a folyó mentén, visszaérnék Lehbe. De annyira nem voltam bátor, hogy ezt egyedül sátor nélkül bevállaljam. A motorozást is elengedtem. Kénytelen voltam búcsút venni a koreai barátomtól, mert túl veszélyes volt az a főút Manali felé, amerre ő ment. Lee megölelt, majd elmondta, mennyire örül, hogy megismert, mert még életében nem találkozott olyan emberrel, aki kedvenc főhősére, Zorbászra, a görögre emlékezteti. Fiatal korában munkamániás volt, mint mindenki a környezetében, de ez a könyv megtanította arra, hogy élvezze az élet örömeit. Azóta minden évben visszatér a magas hegyek világába.

Én is ezért szeretek utazni: olyankor a jelen pillanatban tudok lenni, és teljes mértékben átadom magam a természet szépségeinek. Milyen jó, hogy általában megtalálom azokat az embereket, akikkel egy hullámhosszon vagyunk, és meg tudjuk osztani ezeket az életre szóló élményeket. A kolostorban összefutottam egy német fiúval és lánnyal, akikkel még Zanglában ismerkedtem meg. Megbeszéltük, hogy két nap múlva délben a következő városban találkozunk, és onnan együtt utazunk tovább bérelt autóval. Egy nap volt Phuktalból visszakeveredni Padumba a civilizációba. Másnap pedig Karshába stoppoltam, hogy meglátogassam az ottani kolostorokat. Aztán bekeveredtem egy ünnepségbe, ahol épp egy óriási Buddha szobrot avattak fel. Egy kicsit megcsúsztam az idővel, mire visszaértem Padumba, negyed egy volt. Bementem a kávézóba, ahol azt hittem várni fognak a németek, de már senki sem volt ott. A telefonom nem működött, úgyhogy sosem tudtam meg, miért hagytak ott. Szomorúan bandukoltam ki a város szélére, abban bízva, hogy valakinek megesik a szíve rajtam. Már többször tapasztaltam, hogy ha lelkesen és vidáman stoppolok, könnyen felvesznek, ha viszont magamba zuhanok, nem megy a stoppolás sem. Legalább tíz autó megállt, de csak pár kilométerrel tudtak volna segíteni. Ahogy mondtam, hogy a száz kilométerre lévő kolostorba szeretnék eljutni, mind azt tanácsolták, inkább majd reggel korán próbálkozzak. A Himalájában az az aranyszabály, hogy hosszú útra korán kell elindulni, mert sosem lehet tudni, milyen kalamajkába keveredik az ember. Ha sejtettem volna, mi vár rám, biztos nem indultam volna el.

Négy óra körül megállt egy autó, kiderült a sofőr éppen indult haza Rangdumba. Hét órakor már az út felénél jártunk, gyönyörű gleccsereket hagyva magunk mögött, amikor hirtelen egy hatalmas kőrakás állta utunkat. Négyezer méteren nincs kerülőút, ilyenkor az egyetlen lehetőség megvárni, amíg az útépítők helyrehozzák a kőomlás által okozott károkat. Két markológép és tíz munkás dolgozott keményen. Adtam nekik almát és kekszet, amit a sofőröm annyira értékelt, hogy felajánlotta a hálózsákját, meg ne fagyjak. Jó tett helyébe jót kapsz. Cudar hideg volt napnyugta után, minden ruhámat fel kellett venni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett tudni, hány órát tart az akció. Megnéztem a térképen, hogy milyen messze van a mögöttünk lévő utolsó falu, hátha vissza tudok menni oda, de egész éjszaka gyalogolhattam volna. A Himalája türelmet és alázatot tanított éppen. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor tizenegy órára elkészült az út. Végül majdnem egy óra lett, mire megérkeztünk a faluba. A bácsi azt javasolta, ilyen későn ne kezdjek el panziót keresni, inkább hazavisz. Átvillant a fejemen, hogy vajon megbízható ember, de rögtön megnyugtattam magam, a buddhisták annyira tiszták és őszinték, hogy a légynek sem ártanának. Kellemes meglepetés volt, hogy a felesége fogadott a konyhában, éppen nekilátott vacsorát főzni. Leültettek, jakvajas teával és aprósüteménnyel kínáltak, mintha kora délután lett volna. Hamar elkészült a szokásos étel, már az sem zavart, hogy a hatalmas adag rizs mellé csak nagyon kevés zöldséget kapok. Hús sehol sem volt, de nem is hiányzott, mivel kilencven százalékban vegetáriusnak tartom magam. Vacsora után megkerestem a törökvécét, majd szerényen megkérdeztem a nőt, hol tudnék kezet mosni. Teljes komolysággal visszakérdezett:

– Nem ér rá holnap reggel?

Nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy elkezdjem magyarázni neki, én otthon minden este tusolni szoktam, sőt néha egy órát ülök a sós, forró fürdővízben, az aurámat tisztítva. Végül kiment, hozott a patakról friss vizet, és a kezemre öntötte. Addig már megtanultam, hogy mindig legyen nálam szappan és vécépapír, mert nem minden házban találom meg ezeket a luxuscikkeket. Ahogy néztem a koszos tálat úgy döntöttem, jobb, ha kivételesen elengedem a fogmosást. Másnap reggel korán szinte kizavart a néni a házból, mert éppen sietett valahová. Kifizettem a szokásos ezer rúpiát (tíz eurót), sőt még a benzinpénzt is, bár nem várták el, majd elindultam stoppolni. Nagyon hálás voltam a néninek, amiért befogadott az otthonába. Közben azon morfondíroztam, vajon ezt hány európai feleséggel lehetett volna eljátszani az éjszaka közepén.

Jó ideig gyalogoltam, mert nem volt forgalom, de nem siettem sehová. Csak gyönyörködtem a tájban, és rábíztam magam a gondviselésre. Ha az ember nem tudja, mivel fog utazni, meddig fog eljutni, kivel fog találkozni, mit fog enni, és hol fog aludni, valahogy átéli a teljes szabadság állapotát. Most is sikerült megtalálni a megfelelő embereket. Két kedves buddhista fiú vett fel, akik elmesélték, hogy milyen jó túraútvonalak vannak a Suru völgyben. Nekem viszont kezdtek fogyni a napjaim, ezért úgy döntöttem, ezt a kalandot kihagyom, és folytatom utamat. Pár órával később megálltunk egy kis faluban ebédelni, én pedig szokásomhoz híven felajánlottam, hogy meghívom őket. Tudtam, hogy a dal lencsefőzelék mindenhol olcsó, de nagyot néztem, amikor a végén kb. másfél eurót fizettem. És végre sikerült papayát meg gránátalmát vásárolni. Micsoda boldogság. Kargil városa nem tetszett, úgyhogy mentem is tovább. Felvett egy muzulmán öreg, aki a négy fiával utazott. Nem éreztem biztonságban magam bezsúfolva közéjük, úgyhogy elbúcsúztam, amikor megálltak teázni. Közben elgondoltam, milyen jó, hogy még azt is megválogathatom, kinek az autójába ülök be.

Két nap alatt visszaértem Lehbe, közben meglátogatva Mulbekh, Basgo és Alchi híres kolostorait. Az utóbbi csalódást okozott, mert az egyik legnépszerűbb turistalátványosság, ezért a bejáratnál valóságos bazár fogadott. Fura volt elvesztődni a tömegben. Még jó, hogy nem egyedül érkeztem. A lány, aki felvett, felajánlotta, hogy járjuk körbe együtt a templomokat. Aztán pár órát utaztam vele, mire meghívott, hogy látogassam meg Kasmírban. Nem ez volt az első eset, hogy valaki felajánlotta az otthonát, de ő azzal búcsúzott, hogy bármikor mehetek, és egy egész hónapot lakhatok nála, miközben majd mindent megmutat a környéken. Most már értem, hogy sokan miért jönnek Indiába fél évre. Ugyanígy barátkoztam össze Semmel is. Ő volt az a hegyivezető lány, akivel az első túrámon ismerkedtem meg. Kiderült, egy lehi szállodában dolgozik, úgyhogy meghívott magához. Hatalmas élmény volt forró vízzel zuhanyozni, tiszta ágyban aludni, és kimosni minden ruhámat. Lelkesen teregettem, amikor megjelent Sem egy nagy tál szennyessel. Tátva maradt a szám, amint kiderült, hogy viszi le az egészet a patakra, mert úgy gondolja, a mosógép árt a ruháinak.

Egy pihenőnap után készen álltam a következő nagy kalandra: gyalogtúra a Stok Kangri körül, a Markha folyó völgyében. Ez az egyik legnépszerűbb túra a környéken, szerencsére én augusztus végén indultam, elkerülve a tömeget. Nem sokat készültem az útra, csak vettem egy kis kesudiót meg aszalt mangót, kértem kölcsön Semtől egy kis hátizsákot, és beszélgettem pár emberrel, aki már végigment rajta. Alig indultam el Zinchan falujából, amikor összefutottam Konnal, a hegyivezetővel, aki egy amerikai csoportot kísért. Felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk, de ők a hatnapos távot nyolc napra tervezték, úgyhogy csak egy teázás idejére maradtam. Továbbmenve két cseh bácsival találkoztam, akik nem tudták, hogy bármelyik hegyi faluban meg lehet szállni, ezért hatalmas hátizsákban cipelték a sátrat és az ennivalót a nagy útra. Elmondtam nekik, hogy mivel a környéken nincsenek üzletek, a teaházakban nem csak félpanzió van, de ebédre is csomagolnak ételt. Tíz kilométerenként voltak a falvak, de én jó formában voltam, úgyhogy bevállaltam a napi húszat. Az első szálláson egyedül voltam, de a házigazda öt éves fiával nagyon jól elszórakoztattuk egymást. Egy ideig jógázott velem, aztán felfedezte a víztisztítómtól. Ilyen csodát még sosem látott, rögtön lecsapott rá. A Steripen UV sugarakkal működik, a gyerek lézerkardnak használta. Másnap alig bírtam rávenni, hogy adja vissza, mert még szükségem lesz rá.

Skyu felé gyalogolva csak jakokkal találkoztam, így egy kicsit magányosnak éreztem magam, de az égiek megint a segítségemre siettek. A falu központjában három nagyon poros német futóba botlottam. Egy ideig beszélgettünk, mondtam melyik szállásra igyekszem, majd elbúcsúztam tőlük. Fél órával később, amikor megérkeztem, már ott vigyorogtak a teaház bejáratánál. Úgy látszik, ők is társaságra vágytak. Két órát vártunk a tulajdonosra, aki a földeken dolgozott, és csak napnyugtakor indult haza. Nagyapó jóval korábban megérkezett, de nem nyitott ajtót nekünk, csak leült a bejáratnál és mantrázott. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy szeretnénk bejutni a vendégszobába, de nem zavartatta magát. Hozott egy kis sárgabarackot, hogy hallgassunk. Előre örültem, hogy a kert végében találtam egy tákolmányt, amit zuhanyzónak neveztek. A napelemes rendszernek köszönhetően forró víz is volt, teletöltöttem két vedret, és meg is volt az esti pancsolás.

Várakozás közben jógáztunk, bár a srácok azt mondták, nincs szükségük nyújtásra, mert meg sem kottyant nekik a mai táv. A Markha-völgy, ami nekem az utazásom fénypontja, nekik csak egy kis laza bemelegítés. Szoktatják a szervezetüket a magassághoz, hogy majd két hét múlva ultramaratont tudjanak futni ötezer méteren. Mike, aki az egészet szervezte, elmesélte, hogy amikor negyven éves lett, és jött az életközépi válság, úgy mászott ki a depresszióból, hogy elkezdett futni. Egyre hosszabb távokat teljesített, végül eljutott oda, hogy 170 kilométert is meg tudott tenni. Aztán kilépett a munkahelyéről, és alapított egy kis utazási irodát, ahol hozzá hasonló őrülteknek szervez túrákat magashegyekre. Van még hová fejlődnöm.

Másnap még együtt reggeliztünk, aztán elbúcsúztunk, hisz én nem tudtam tartani a fiúk tempóját. Hamarosan egy másik csapattal találkoztam, akik csak pici hátizsákkal gyalogoltak. Kicsit később megjelentek az öszvérek is, sátrak, matracok, edények, élelem, sőt egy egész konyha volt felkötve a hátukra. Vannak lakatlan vidékek Ladakhban, ahol csak így lehet túrázni, itt viszont sok teaház volt, nem értettem, minek ekkora felhajtás. Ráadásul a sok öszvér, a hegyivezetők és a szakácsok sokba kerülnek. Persze az is lehet, hogy valaki nem nézi meg a lehetőségeket, csak lát egy ilyen ajánlatot, és rögtön kifizeti.

A legfurább történetet egy francia fiútól hallottam. Eltervezte, hogy megmássza a Kang Yatse csúcsot, mert már járt pár hatezresen. Előre befizette az ötszáz eurót egy ügynökségnél, majd csatlakozott egy húsz fős csoporthoz. Busszal elvitték őket a túra kiindulópontjára, ahol megmérték mindenkinek a vérnyomását. A hegyivezető nem volt megelégedve a srác vérnyomásával, ezért kijelentette, hogy nem indulhat el. Hiába mondta a fiú, hogy minden rendben van, elküldték. A pénzét viszont nem adták vissza. Bánatában a Markha-völgyben túrázott, majd felment a Kang Yatse alaptáborába, ahol kiderült, hogy a húsz fős csapatból többen hegyibetegek lettek, és nem jutottak fel a csúcsra. Indiában bármi megtörténhet.

A következő furcsaság, amibe belebotlottam, egy fehér autó volt a patak közepén. A sofőr úgy gondolta, át tud hajtani a vízen, de elszámolta magát. Nemsokára jött egy másik kocsi, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kihúzta az autót, de utána már nem indult a motor. Nem tudom, mi lett a történet vége, mert még sok kilométer volt előttem, így folytattam utamat. Olyan autót is láttam, aminek az első kereke úgy beragadt a sárba, hogy se előre, se hátra nem tudott mozdulni. Pár órával később arra járt egy dzsip, és kihúzta a pórul járt sofőrt.

A következő faluban egy régi ejtőernyőből kialakított kis sátornál megálltam egy chai masalára, a kolostorba viszont nem tudtam bemenni. Ezen az úton minden templomot zárva találtam, közülük sok teljesen elhagyatott volt. Az egyetlen hely, ahova fel tudtam mászni, az a Hankar melletti romos erődítmény volt. Ki voltak téve a táblák, hogy veszélyes, de nem hagyhattam ki ezt a kísérteties helyet. A tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a völgyben zöldellő oázisokra és a hatalmas, kopár hegytömbökre.

Nem terveztem el, hogy hol fogok aludni, így kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik falu szélén a német fiúk vártak. Gondolták, hogy napnyugta körül fogok megérkezni, ezért kijöttek elém. Foglaltak nekem egy szobát az egyik teaházban. Így megint együtt jógáztunk, homoktövis szörpöt ittunk, vacsoráztunk és gyönyörködtünk a csillagos égben. Itt már nagyon magasan voltunk, és nem zavart a fényszennyeződés. Úgy tűnt, olyan közeliek a csillagok, hogy szinte meg lehet érinteni őket. Többek között az éjszakai égbolt az, ami mindig visszahív engem a Himalájába. Ez a lenyűgöző látvány, ez a felfoghatatlan misztérium egy kicsit közelebb visz Istenhez. Eszembe jutott egyik kedvenc Márai idézetem:

 „S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. … Tovább kell menned, hiszen dolgod van. … Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.”

A következő nap már nehezebb volt, mert el kellett jutnom Nimalingba, 4840 méterre. Lassan haladtam, hisz tudtam, ez a sikeres akklimatizáció titka. Átgázoltam néhány patakon, majd elhagytam az utolsó falut is, realizálva, hogy itt már csak magamra számíthatok, ha valami baj lenne. De minden rendben volt, a térdem tökéletesen működött, a fejem sem fájt, egyetlen apróság zavarta meg a lelki nyugalmamat: lemerült az elem a víztisztítómban. Előkotorásztam a hátizsák mélyéről a Micropur tablettámat, és fél óra múlva már iható volt a patakvíz a kulacsomban. Ettem egy kis mangót (az egyik legjobb dolog a világon), majd folytattam utamat a szűk kis hegyi ösvényen. Nemsokára felbukkant a Kang Yatse fenséges, hóborította csúcsa. Egy pillanatra bevillant, milyen jó lenne meghódítani, de a racionális énem rögtön szólt, hogy most nem vagyok felkészülve egy 6400 méteres hegyre. Már az is elég nagy kihívás volt, hogy magasabban aludtam, mint a Mont Blanc. Nimaling volt az egyetlen hely, ahol teaház helyett sátrak fogadtak, akárcsak egy alaptáborban. Ugyanúgy, mint eddig, itt is több fogásos meleg vacsorával és teával vártak. Aki végigjön a Markha túrán, mind ebben a táborban alszik, úgyhogy itt megtaláltam mindenkit, akivel az elmúlt pár nap alatt megismerkedtem. Jó volt bandázni egy kicsit a többiekkel. Nem sokat aludtam a magasság és a hideg miatt, ráadásul egész éjjel olyan erős szél fújt, azt hittem, rám borítja a sátrat. Hajnalban havazni kezdett, így egy porcikám sem kívánt kibújni a sátorból. Végül a napkelte és a reggeli chapati illata mégiscsak kicsábított. Bekérezkedtem a konyhasátorba, és annyi teát ittam, amennyit csak bírtam, felkészítve szervezetemet a nagy napra. Egy kicsit tartottam az 5200 méteres hágótól, de olyan jól elbeszélgettem a francia fiúval, hogy szinte észrevétlenül felértünk. Ilyen magasságban igaz az a mondás, hogy maradj a jelenben, és mindig csak a következő lépésre fókuszálj. Bármennyire is nehéz lenne, egy lépést mindig meg tud tenni az ember. Aztán még egyet, és még egyet.

A felhők mögül néha előbukkant a Karakorum egyik oldalon, a Nun és Kun hétezres csúcsai a másik oldalon. Megölelgettem mindenkit, ünnepeltünk egy kicsit, kifeszítettünk egy imazászlót, majd elindultunk lefele, mert elkezdett esni az eső. Gyönyörű volt az út vissza a civilizációba: bordó, lila, vörös és narancssárga színű sziklák kísértek minket. Áthaladtunk egy sziklaszurdokon, majd Chogdóba leérve stoppolni kezdtünk. Nemsokára felvett egy dzsip, és olyan szerencsénk volt, hogy pont abba a szállodába vitt Lehbe, ahol a három német srác tanyázott. Még egyszer megünnepeltük a sikeres utat, majd mindenki nyugovóra tért. Már majdnem aludtam, amikor megszólalt a telefon: az egyik fiútól egy elég nyílt ajánlatot kaptam. Mivel sosem volt még egyéjszakás kalandom, úgy meglepődtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy utasítsam udvariasan vissza. Másnap egy indiai srác ugyanezt eljátszotta, ő meg akart masszírozni, úgyhogy levontam a következtetést, máskor jobban kell vigyáznom, kit hogy ölelgetek a hegyen. De ezt a két tolakodó fiút meg a rideg németeket leszámítva, csak pozitív élményem volt. Stoppolás közben is meg túrázás alatt is jóságos, segítőkész helyieket és utazókat ismertem meg. Mintha a zord hegyek kietlen világa jobban meg tudná nyitni az emberi szívet. Most először jártam egyedül magashegyen, és rájöttem, ha nincs valaki mellettem, akire végig számíthatok, a lelkem sokkal nyitottabb és befogadóbb. Félre tudom tenni az egómat, nem az számít, hány csúcsot hódítok meg, hanem van valami mélyebb, valami magasztosabb:

“Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan mosolyog.” Wass Albert

Duett vendége Kedves Annamária

2014-ben olyan döbbenetes hatással volt rám a Himalája, hogy megígértem magamnak, visszatérek. 2019-ben öt hetet túráztunk az Annapurna és a Manaslu környékén, életem legszebb útja volt. 2021-ben megvettem a repülőjegyet Nepálba, de pár nappal később lezárták a határokat, úgyhogy törölnöm kellett mindent. Most viszont volt három hét fizetés nélküli szabim, amikor végre elindulhattam a világ teteje felé. Isztambulban és Delhiben kellett átszállni, két nap alatt meg is érkeztem Ladakhba. El is követtem rögtön az első hibát. Három napot kellett volna pihenni 3500 méteren, de én nem bírtam a fenekemen ülni. Napokig fájt a fejem, aztán jött a szédülés, ujjbizsergés és hasmenés. Azt sem tudtam, ételmérgezésem van, vagy hegyi betegségem. Hab a tortán: még 24 órája sem voltam Lehben, de már megharapott egy kutya. Tele van a város kóbor kutyákkal, a helyiek szerint nem kell törődni velük, nem veszélyesek. Büszke is voltam magamra, hogy tavasszal sikerült legyőzni a kutyáktól való félelmemet, így bátran sétálgattam a fővárosban. Ahogy reggel korán elhaladtam egy nagy szürke kutya mellett, talán bekerültem az intim szférájába, és ezzel felbosszantottam. Nem ugatott, csak teljes erővel beleharapott a vádlimba. A vér szagára jött a többi kutya is, akkor már vadul ugattak, én meg teljesen kétségbeestem. Bemenekültem egy szálloda udvarába, ahol nekiálltam kimosni a sebet a kerti csapnál. Bevillant, hogy van, aki nem mer fogat mosni az itteni vízzel, mert nem elég tiszta, de hamar elengedtem ezt a gondolatot. Az egy centi mély és egy centi széles sebet alaposan fertőtlenítettem Betadinnal, a többit rábíztam az őrangyalaimra. A recepciós kislányok elborzadva nézték, ahogy a saját húsomat nyitogattam és tisztogattam. Azt mondták, nem veszett a kutya, én meg elhittem nekik. Van, aki több oltást is beadat egy indiai út előtt, én nem szeretem feleslegesen terhelni a szervezetemet, úgyhogy vállaltam a kockázatot. Ez már a harmadik alkalom, hogy áldozatul esek egy kutyának, eddig még mindig megúsztam. Különben sem volt nekem időm egy hétig Lehben maradni, és kórházba járni, éppen futottam a Dalai Láma után. Azt mondták, menjek ki reggel nyolcra a buszállomásra, talán kilenckor lesz egy busz Khalsiba. Sikerült elcsípni az utolsó helyet, de a rozoga busz csak tízkor indult, úgyhogy még vagy húsz ember felszállt. Három és fél órán keresztül zötykölődtünk, pedig csak 90 kilométeres távolságot kellett megtenni. Ekkor eldöntöttem, ezentúl csak stoppolni fogok. Próbáltam olvasni az úton, de túl fáradt voltam hozzá. Így félig alvó állapotban, fejemet a mellettem ülő kövér láma vállára hajtva szuggeráltam a sebemet, hogy forrjon össze. Amikor este a hideg zuhany alatt leáztattam a kötést, meglepett, hogy milyen sokat gyógyult.  

Khalsiba érkezve rádöbbentem, hogy túl optimista voltam, amikor azt hittem ebben a kicsi faluban fogok aludni. A Dalai Láma két napra jött, és az őt követő háromezer ember éppen szállást keresett. A helyiek simán elalszanak egymás hegyén-hátán a földön, de én saját szobára vágytam. Több helyen is megkérdeztem, hogy mit javasolnak, de senki sem tudott segíteni. Ahogy a mesékben lenni szokott, a falu utolsó házában megjelent az őrangyalom. Ezúttal egy kócos, szőke, kék szemű cseh fiú formájában. Igor előre lefoglalta a szobáját, ki is fizette, de a tulajdonos elfelejtette, és másnak adta oda. Így csak a barack aszaló terem jutott neki, ami elég nagy volt ahhoz, hogy én is elférjek benne. De hidegnek tűnt a föld, és nálam nem volt hálózsák vagy matrac. Ahogy az ajtóban tétováztam, megszólalt a néni, hogy van még egy szobája, csak egy kicsit büdös. Valóban az volt. Két éve nem takarította ki, raktárszobának használta, ott penészedtek a régi takarók egy kupacban. Nem mertem benézni alájuk, ki tudja milyen bogarakra bukkantam volna. Kifizettem az öt eurót, és boldogan birtokba vettem a putrit. Egy csapásra elmúlt a reggeli rosszkedvem, lelkesen indultam Igorral stoppolni. Közben a Steripen vízszűrőmmel nekiláttam ivóvizet varázsolni. Le sem telt a másfél perc, Igornak sikerült megállítani egy autót. Már hetek óta stoppal közlekedett, rutinos volt. Mondtam neki, hogy éppen halok éhen, stoppolás előtt ebédelni szeretnék, de ő sietett Lamayuruba. Ez az egyik legnagyobb és legősibb kolostor Ladakhban, nem mondhattam nemet. Csak annyi időnk volt, hogy mindent körbejárjunk, el is jött a záróra. A turistahad levonult, mi viszont ott üldögéltünk az udvaron, nem bírtunk elszakadni a helytől. Pár perccel később jött egy láma, és behívott a konyhába jakvajas teát inni. Micsoda privilégium. Sokan ki nem állhatják, én viszont nagyon szeretem ezt a sűrű, forró, sós italt. Ha az ember nem teaként, hanem levesként tekint rá, elfogadható az íze. A teaszertartás után felmásztunk egy közeli hegycsúcsra napnyugtát nézni. Olyan béke és boldogság tört rám, hogy azt éreztem, hazaértem a Himalájába. Már majdnem sötét volt, mire visszaértünk a templomba. Ahogy közeledtünk, dobszó ütötte meg fülemet. Rögtön tudtam, ez az esti pudzsa, amit nem szabad kihagyni. Beültünk a lámagyerekek közé, és hagytuk, hogy elvarázsoljon a zene. Jó volt figyelni őket, ahogy teljes odaadással mantráztak, közben néha kíváncsian ránk pillantottak.

Késő lett, mire elindultunk hazafelé. Nem szoktam sötétben stoppolni, de Igor szerint Ladakhban ez sem lehetetlen. Nem is kellett sokáig várni, megállt egy hatalmas teherautó. Egyedül nem mertem volna felkapaszkodni rá, útitársam mellett biztonságban éreztem magam. Igaz, hogy nagyon lassan haladtunk a hajtűkanyarokban, és egyáltalán nem tudtunk kommunikálni a két muzulmán sofőrrel, de visszaértünk a szállásunkra. Én már legszívesebben mentem volna aludni, de Igor rávett, hogy vacsorázzunk egy nagyot. Hiba volt. A hegyi betegség miatt nem működött rendesen az emésztésem. Egész éjjel nem aludtam, rettenetesen fájt a hasam, aztán hajnalban hánytam egy nagyot. Ettől megkönnyebbültem, de olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felkelni. Márpedig menni kellett, mert fél nyolckor kezdődött a Dalai Láma előadása. Hatalmas tömeg várta Őszentségét, olyan volt, mint a csíksomlyói búcsú. Közben mindenhol ételt, édességet, gyümölcslevet és teát osztogattak. Persze, meg sem mertem kóstolni a sok finomságot. Általában nem félek az ételmérgezéstől, és bármilyen utcai kaját megeszek, most viszont már a gondolattól is rosszul voltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy üres gyomorral könnyebb meditálni. Jó volt a közös mantrázás, a tanításból viszont semmit sem értettem. Mivel ez a rendezvény nem turistáknak szólt, a Dalai Láma végig ladaki nyelven beszélt. Nemrég olvastam az Öröm könyvét, felidéztem pár gondolatot a szeretetről, együttérzésről és megbocsájtásról. Közben gyönyörködtem az Aryan völgyből érkező emberek színes ruháiban és a fejükön lévő virágkölteményekben. Igor elmesélte, neki messzire kellett utazni, hogy ezt a népet láthassa, most viszont mindenki itt volt, aki élt és mozgott. Sok hasznos infót kaptam a sráctól. Mivel ő színész, javasolta, hogy az előadás végén menjünk be a színpad mögé, hogy közelről láthassuk a 88 éves Lámát. Meglepő módon nem voltak biztonsági emberek, egész közel tudtunk férkőzni a kijárathoz. Megható volt, ahogy a hívek fehér sállal a kezükben izgatottan várták Őszentségét. Amikor megjelent az ajtóban, úgy sugárzott belőle a szeretet, hogy elsírtam magam. Mostanában ez gyakran előfordul.

Igornak az volt a kívánsága, hogy ő is adhasson a Dalai Lámának egy ilyen buddhista sálat, én bementem az irodába, és egész egyszerűen kéretem egyet az ott lévő lámától. Ezzel háláltam meg új barátomnak azt, hogy nem kellett az utcán aludnom előző este. Jó lett volna együtt túrázni pár napot, de ebéd után én egyik irányba, Igor pedig másik irányba stoppoltunk tovább. Búcsúzóul még rajzolt nekem egy térképet, így könnyen megtaláltam a kedvenc szállását Likirben. Gyorsan eljutottam ebbe a faluba, egy hegyi vezető vett fel, aki ellátott sok túrajavaslattal. Meglátogattam a sárga süveges Gelukpa rendhez tartozó templomot, nézegettem egy ideig a jakvajas mécsesek pislákoló lángját, megcsodáltam a 23 méteres Maitreya Buddha szobrot, de meditálni már nem volt erőm, csak arra vágytam, hogy lefeküdjek aludni. Persze Indiában semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezem. A homestay konyhájában nagyon kedvesen fogadtak a házigazdák, úgy belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy későn fogtak neki a vacsorakészítésnek. Közben megérkezett egy dél-indiai fiú egy indonéz lánnyal. Azt hittem, egy pár, de kiderült előző este találkoztak a szálláson Lehben, és olyan gyorsan összebarátkoztak, hogy már együtt motoroznak. Tőlük is kaptam pár tippet, hogy hová érdemes elmenni. Plusz egy meghívást Balira. Ahogy ott teázgattunk a családdal, a néni kitalálta, hogy megmutatja nekünk a népviseletét. Ebből az lett, hogy egyik ruhát próbáltuk fel a másik után, közben dőltünk a nevetéstől. Aztán elővette a vajköpülőjét, és igazi sós teát varázsolt nekünk seperc alatt. Mire oda jutottunk, hogy vacsorázzunk, tíz óra is elmúlt. Nagyon finom főzeléket és tibeti kenyeret kaptunk, de alig bírtam pár falatot leerőszakolni. Kotyvasztott nekem a nő valamit gyógynövényekből, amitől enyhült a fejfájásom, de még mindig küzdöttem a hegyi betegséggel.   

Másnap kábán ébredtem, ha lett volna egy csepp eszem, tartottam volna egy pihenőnapot, de persze nem bírtam magammal. Elindultam a Baby trekken, ami a helyiek szerint olyan könnyű túra, hogy kisgyerekkel is teljesíthető. Találkoztam egy izraeli családdal, vitték a másfél éves babájukat hordozóban. Több zsidó csoport volt az úton, kiderült, miután teljesítik a 2-3 éves kötelező katonai szolgálatot, Indiába jönnek utazgatni. Olyan lánnyal is találkoztam, aki soha életében nem túrázott, most viszont bevállalta az ötezer méter magas hágókat. Igaz, őt nem zavarta a meleg. Én szenvedtem az erős napsütéstől, úgy éreztem magam, mintha egy kohóban lettem volna. Nem volt nálam rövidnadrág, ezért bugyira vetkőztem, de hamar megbántam. Egy óra alatt pecsenye pirosra égett a combom, utána három napig éreztem. Hideg patakvízzel próbáltam enyhíteni a fájdalmat, de ez csak pillanatnyi megoldás volt. Jó volt, hogy lementem a patakhoz, mert megismertem két gájdot. Semmel nagyon gyorsan összebarátkoztunk, elmondtam neki, az a titkos álmom, hogy egyszer majd én is csoportokat vezethessek a Himalájában. Konnal viszont érdekes szituáció alakult ki. Lelkesen meséltem neki, hogy Zanglába készülök, mert ott élt Kőrösi Csoma Sándor, aki húsz nyelven írt vagy olvasott, és megalkotta az első tibeti angol szótárat. Ő odavalósi, de még nem hallott erről. Sokat beszélgettünk, majd este kaptam tőle a Diamoxot, és kisétáltunk a falu szélére hollócsillagokat nézni. Búcsúzóul felajánlotta hegyi vezetői szolgáltatást, de mondtam, hogy én nem szoktam gájddal túrázni, csak ha muszáj, például a Manaslu körúton. Ekkor jött egy burkolt leánykérés, amit lazán elengedtem a fülem mellett. Tudtam, nem a személyes vonzerőmnek vagy karcsú derekamnak, hanem az európai útlevelemnek szólt.

Véletlenül ugyanarra a szállásra érkeztem, ahol Sem és csapata volt, együtt vacsoráztunk, végre volt étvágyam, másnap pedig csatlakoztam hozzájuk, mert ismertek egy rövidítést. A Sem kliensei francia hegymászók voltak, sokat beszélgettem apukával és a két kamasz lányával. Anyuka viszont morcos volt, mert pár nappal korábban négyezer méteren egy vérrög keletkezett a lábában, így a hegycsúcs helyett a kórházban kötött ki. Próbáltam magyarázni neki, hogy bele is halhatott volna a trombózisba, mutattam pár jógagyakorlatot, de nem tudtam kizökkenteni ebből a lelkiállapotból. A lánya sokkal nyitottabb volt. Légzőgyakorlatokat meg egy könyvet (Sport és jóga) ajánlottam neki, mert kiderült, Covid óta nehezebben lélegzik magashegyen. Közben apukával és a gájddal megbeszéltem, hogy este majd elvisznek autóval. A túra végén viszont elkerültük egymást, mert én az első faluban kávét vadásztam. Amikor felhívtam Semet, kiderült, hogy egy kilométerrel előttem vannak, éppen befejezték a gyaloglást. Pontosan egy perc lett volna visszajönni értem autóval, de anyuka úgy döntött, nem fordulnak meg. Rosszul esett, de így legalább maradt időm felgyalogolni Tingmosgang kolostorába. Rengeteg kis templom van a hegyek között, ahová a legtöbb turista nem jut el. Utána elindultam a főút felé, abban bízva, hogy előbb vagy utóbb felvesz valaki. Sötétedésre vissza is értem Likirbe, a kedvenc szállásomra. Mondtam a néninek, hogy nagyon szeretnék zuhanyozni, mire varázsolt nekem egy veder forró vizet. Leste minden kívánságomat, hogy jóvátegye mulasztását: eltűnt az utolsó mangóm, amit a szobámban hagytam azzal a gondolattal, hogy milyen jól fog esni a túra végén. Állítólag a szenilis nagyapó ellopta. Ezen a vidéken nem árulnak mangót, sőt semmilyen friss gyümölcs nincs, leszámítva a sárgabarackot, ha épp szezonja van.   

Másnap hatalmas önbizalommal kezdtem stoppolni, de nem volt forgalom, így csak két órás gyaloglás után vettek fel. Egy fura muzulmán sofőr a rossz angoljával mindenáron beszélgetni akart. Amikor elmeséltem, hogy már negyven országban jártam, számon kért, hogy miért hagytam ki a muzulmán országokat. Mondtam, egyszer régen túráztam három hetet Törökországban, ettől megnyugodott. Meg akart győzni, hogy menjek el vele Kargilba, és legyek a vendége pár napot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a Zanskar völgyében folytatom utam. Hamarosan egy másik autóban ültem, fogalmam sem volt, hogy meddig visznek. A Waze szerint itt is úgy lehet haladni, mintha aszfaltút lenne, a valóságban viszont két óra alatt tettünk meg ötven kilométert. Nagyon rázott a dzsip, alig vártam, hogy kiszállhassak. Mire Photoskarba érkeztünk, már túl késő volt ahhoz, hogy tovább stoppoljak, így megkerestem a falu egyetlen házát, amire ki volt írva, homestay. Próbáltam félretenni európai elvárásaimat, de akárhogy is néztem, ez egy putri volt. Eddig normális szobákban aludtam, most viszont a teakonyha jutott nekem. Nem vezették be a folyóvizet, nem volt áram a szobában, fával raktak tüzet, és nem volt fürdőszoba. Pontosabban egy kis helységet kineveztek vécének, de csak egy lyukat vájtak a földbe. A rettenetes szagot kompenzálta a csodálatos kilátás. És finom vacsorát főzött a néni, amit a kertből szedett friss korianderrel szórtam meg. Az első indiai utamon megtanultam, hogy nem szabad benézni a konyhába, mert olyan koszos, hogy az embernek elmegy az étvágya. Ezeken a hegyi szállásokon viszont minden a konyhában zajlott, az egész család együtt evett és teázott a vendégekkel. Nagyon örültem, hogy rajtam kívül odatévedt még egy koreai srác is. Felidéztem pár szót, amit a koreai utamon tanultam, ezzel rögtön beloptam magam a szívébe. Megbeszéltük, kinek hogy kezdődött a hegyi betegsége. Ő rosszabbul járt, mert Lehbe érkezve rögtön kibérelt egy motorbiciklit, és elment a Pangong-tóhoz, ami elég magasan van. Hajnalban arra ébredt a sátorban, hogy nem kap levegőt. Bepánikolt, mert nem tudta, hogy mi történik. Miután elmúlt a roham, felült a motorra, és visszament a fővárosba. Nem lett volna szabad bevállalni a tíz órás utat, mert bármikor leszédülhetett volna a motorról. A kórházban kiderült, hogy az oxigén szaturációs szintje csak 50, rögtön gépre tették. Azóta eltelt három hét, de Lee minden éjjel attól fél, hogy megismétlődhet a fulladásos roham. Megnyugtattam: az ember csak egyszer lesz hegyi beteg, a szervezet utána már tud alkalmazkodni a magassághoz. Felsoroltam, mit kellett volna enni a vérhígításhoz: fokhagyma, kurkuma, gyömbér és szegfűszeg. Persze, mindez nekem is csak utólag jutott eszembe.

Másnap reggel Lee boldogan mesélte, hogy végre nyugodtan tudott aludni. Megkérdeztem, elvinne az útig a motorjával. A nagy hátizsákját a hasára vette, én az enyémet a hátamra, és így fel tudtam ülni a motorkára. Nem volt túl kényelmes, de gondoltam, kibírom azt a két kilométert. Nem állt meg, amikor a felkanyarodott a főútra, és utólag nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Én nem erőltettem, hisz sokkal nagyobb élvezet volt így száguldozni, mint egy régi autóban zötykölődni. Ráadásul alig volt forgalom, tehát sok idő lett volna, amíg tudok stoppolni. A Himalájában átértékelődik az idő. Nyolc óra alatt nyolcvan kilométert tettünk meg, annyira rosszak voltak az utak. Ráadásul kitérőket kellett tenni, ha látni akartuk a környék legszebb kolostorait. Lingshedben egy gyönyörű templomra bukkantunk, rögtön meg is kaptuk a welcome teánkat. Nem sok turista téved erre, de pont akkor érkezett egy buddhizmust kutató férfi, aki olyan nagy adományt adott a szerzeteseknek, hogy hirtelen minden ajtó kinyílt. Így bejutottunk a sok kis titkos szobába, ahol évszázados kincseket őriztek. Utána meghívtak a lámák, hogy ebédeljünk velük, micsoda megtiszteltetés. Nagyon finom curryt adtak, volt benne hagyma, paprika, okra és padlizsán. Egy pillanatra elgondolkoztunk azon, mi lenne, ha ott maradnánk pár napra, de messze volt még Zangla, úgyhogy indulni kellett. Azt éreztem, muszáj eljutnom ebbe a kicsi faluba, ahol Kőrösi Csoma Sándor élt (aki március 27-én született, mint én). Az én utam is kalandosra sikeredett, de Csomának sokkal nehezebb volt elgyalogolni a Székelyföldről a Himalájáig kétszáz évvel ezelőtt.

Hullafáradtak voltunk, mire beértünk a faluba. Az első szálláshelyen olyan sok légy volt, és olyan büdös volt a törökvécé, hogy ijedten kihátráltam. A tulajdonos azt javasolta, menjünk fel a dombra, hátha találunk egy üres szobát a kolostorban. Rögtön lázba jöttem a lehetőségtől, hogy egy buddhista templomban aludhatok. Szerencsénk volt, egy egész vendégházat a rendelkezésünkre bocsájtottak, igazi európai fürdőszobával. Persze meleg víz nem folyt a csapból, hiába is reménykedtem, de Lee segített cipelni a forró vizes vedreket. Előtte jógáztam egy kicsit a kertben, ami a lámagyerekeknek tökéletes alkalom volt a barátkozásra. Körém gyűltek, fotót kértek, megöleltek, és amikor látták, hogy kapható vagyok a huncutkodásra, elkezdtek felmászni a nyakamba, majd kicsi a rakás nagyot kívánt játszani. Ott hempergőztünk együtt a matracon, tomboltak a kislányok. A játék hevében az egyik gyerek véletlenül megütött. Döbbenettel néztem, hogy a bocsánatkérés számára azt jelenti, hogy a lábam elé kuporodik, és bűnbánó arccal ismételgeti: „sorry, sorry, sorry”. Vajon az én egóm megengedné, hogy így leboruljak valaki elé? 

Este úgy búcsúztak el a kislányok, hogy ugye jógázok velük majd reggel. Másnap hétkor azt láttam, hogy mindenki hozza a kis matracát, és ott gyülekeznek az ajtóm előtt. Kiderült, van egy jógaoktató, aki minden reggel egész komoly órát tart nekik. Lelkesen csatlakoztam. Utána pudzsára mentünk a templomba. Az apácaláma vezetésével a gyerekek átszellemülten mantráztak, csak a legkisebb nyomkodott egy okostelefont. Ekkor döbbentem rá, hogy ebben a kolostorban csak lányok vannak. Nagyon kevés lányiskola van Ladakhban, a vezető apácáknak küzdeniük kell a fennmaradásukért. Reggeli után fájó szívvel elbúcsúztunk a gyerekektől, és lementünk a faluba, hogy megkeressük a királyi palota őrét. Azt javasolta valaki, hogy kopogjunk be a falu utolsó házába, ott lesz a múzeum kulcsa. Nagy volt az öröm, amikor bemutatkoztam, és a lányt rám mosolygott, hogy őt is Panninak hívják, ami hindiül vizet jelent. Elsétált velünk a múzeumba, közben mesélt: 2008 óta minden évben sok magyar önkéntes jön, hogy Csoma szobáját restaurálják és iskolát építsenek. Ő is így érkezett építészmérnökként, aztán beleszeretett egy helyi fiúba, és ideragadt. Te jó ég, mire képes a szerelem. Csodáltam Pannit bátorságáért. Nyáron gyönyörű a vidék, de a tél elviselhetetlenül hosszú. Az utakat hó borítja, Zanglát elvágva a külvilágtól. Az emberek majdnem úgy élnek, mint őseik háromszáz évvel ezelőtt. Összegyűjtik a jaktrágyát, megszárítják, majd eltüzelik, mivel nincs elég fa. Fűtés nincs a házakban, de legalább használni tudják a napenergiát. Ha nincs is bevezetve a meleg víz, de egy napelemes rendszerrel az udvaron vizet forralnak.

Kőrösi Csomának még ennél is nehezebb sorsa volt. A szobájának csak egyetlen pici ablaka volt, amin nem tudott távozni a füst, és csípte a szemét. Ezért úgy döntött, inkább nem rak tüzet. Sok éven át élt és dolgozott Ladakhban, mire eljutott híre a Dalai Lámához. Ő volt az első európai, akit bódhiszattvává avattak, és meghívást kapott Őszentségétől Lhászába. De a Mahananda folyó mocsaras vidékén gyalogolva maláriás lett, és belehalt. Egyszer majd szeretnék eljutni Dardzsilingbe, a sírhelyére.

Most viszont Phuktalba indultunk, az egyetlen olyan kolostorba, ahová csak gyalog lehet menni. Útközben meglátogattuk a Stongdey és Bardan gompát. Lee már belefáradt a kolostorlátogatásba, bennem viszont heves vágy élt, hogy minden rejtett kis templomot felfedezzek. Ahogy Bardan lépcsőjén mentünk felfele, egy gyászoló családdal találkoztunk. Lee elmagyarázta, hogy a ceremónia után a szerzetesek még sokáig dobolnak, ezzel elkísérve a halott lelkét. Mindig örültem, ha véletlenül egy szertartásba csöppentem, de ez most egész különleges volt. Megszűnt létezni a tér és idő, mintha transzba estem volna. A dobos is transzban volt, úgy tűnt, képes lenne az idők végezetéig folytatni. Amikor végül kiléptem a szent helyről, azt éreztem, a három hónapig tartó depressziót és gyászt elfújta a szél, mintha valami égi erő megnyomta volna a restart gombot. Ezért kellett eljönnöm Indiába.

Közben Lee már búcsúzkodni készült, mert Manaliba igyekezett. De meggyőztem, hogy még ebédeljünk együtt. A kis faluban nem találtunk se boltot, se éttermet, de valaki behívott a házába, és seperc alatt főzött nekünk egy kis zöldséget rizzsel. Ahogy ott teázgattunk a pici füstös konyhában, bevillant, vajon én ezt mikor tudnám megtenni egy idegennel. Van mit tanulnom a buddhistáktól. Nehezen szedtük össze magunkat, talán azért voltunk olyan fáradtak, mert lógott az eső lába. Visszagyalogoltunk a motorhoz, ahol Lee bejelentette, hogy már túl késő van ahhoz, hogy elinduljon egy nyolc órás útra, inkább velem marad. Boldogan pattantam fel a motorra, de kicsit később aggódva állapítottam meg, hogy minden eddiginél rosszabb az út, jobb lenne gyalogolni. Az offline térképem szerint itt már nincs is út. Persze ott voltak az útépítők, és keményen dolgoztak, mint mindenhol. Az egyik kanyarban olyan mély volt a homok, hogy Lee elvesztette az egyensúlyát, és felborultunk. Mire észbe kaptam volna, ott termett egy indiai motoros, felsegített minket, és profi módon kivitte a motorbiciklit a meredek részen. Egész nap alig volt forgalom, de ez a fiú pont akkor ért ide, amikor szükségünk volt rá. Nyakig porosak lettünk, de a nagy hátizsákok kivédték az ütést. Hamarosan elértünk egy olyan részre, ahol már tényleg nem lehetett továbbmenni motorral. Leenek semmi kedve sem volt túrázni, de meggyőztem, hogy ne adja fel ilyen könnyen. Utólag hálás volt, mert rájött, hogy gyönyörű a Tsarap folyó völgye. Azt mondta nekem köszönhetőn ez volt az indiai hónapjának a legjobb három napja, mert olyan helyekre jutott el, amelyeknek nem is tudott a létezéséről.

Későn értünk be a faluba, ami csak két menedékházból állt. Senki sem figyelmeztetett minket előre, hogy telefonon szállást kellett volna foglalni. A tulajdonos látván kétségbeesésemet azt mondta, várjunk egy kicsit, mert van egy négy személyes teakonyhája, megpróbálja megszervezni, hogy ott aludhassunk a matracokon. De falakba ütközött. Egy német csoport bérelte ki ezt a helyiséget, hogy egy laptopot és egyéb elektronikai eszközöket tartsanak ott. Fapofával közölték, hogy ezek nagyon értékes dolgok, be kell zárniuk éjszakára az ajtót, mi meg aludhatunk kint az előtérben a földön. A buddhista együttérzés után fura volt megtapasztalni az európai önzőséget. Szomorúan mentünk tovább. Phuktal kolostorba érve már lement a nap, és ez volt a szerencsénk. Nincsenek vendégszobáik, de ha valaki ilyen későn érkezik, egy láma átadja a szobáját a fáradt vándornak, hogy ne kelljen visszagyalogolnia három órát az utolsó faluba. Hálás voltam, hogy tető van a fejem felett, de elborzadva néztem, hogy mekkora a kosz. Még sosem aludtam ilyen lepukkant helyen. Azt tudtam, hogy a Himalájában nem szokás mosni a lepedőt, de itt még ágynemű sem volt, csak egy színes szőnyeg a matracra terítve.

– Te Lee, mondom, tudsz kölcsönadni egy tiszta inget, rátenném a párnámra, nekem már minden ruhám koszos?

Lee: persze választhatsz, az egyiket négy napot, a másikat három napot hordtam.

Kis szünet.

Lee: ne nézz így rám, a koreaiak nem izzadnak büdöset.

Tisztaságmániámat félretéve úgy döntöttem, jobb lesz a Lee háromnapos pólója, mint a soha ki nem mosott párna vagy a saját izzadságszagú túrapólóm. Ki hitte volna, amikor megismertem, hogy ilyen közeli viszonyba fogunk kerülni. Mindeközben a barátnője telefonált a koreai nagykövetségre, hogy Lee eltűnt a Himalájában, kezdjék el keresni.

Nem volt térerő, de nem is hiányzott. Néha jó elvágni magam a világ zajától. Helyette hajnali fél hatkor a szerzetesek kürtje ébresztett, kísértetiesen visszhangozva a folyó völgyében. Az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy az éjjel se egerek, se bogarak nem mászkáltak az arcomon. Gyorsan megfőztem a szokásos zöld teámat, szobatársamat is megkínáltam vele, majd felmentünk a barlangtemplomba. Az egyik láma mosolyogva behívott, hogy üljünk le közéjük. Azokon a helyeken, ahol sok a turista, egy külön rész van nekik fenntartva, itt viszont megengedték, hogy az imaszőnyegen foglaljunk helyet. Még sosem hallottam ilyen sok szerzetest egy ilyen pici helyen együtt mantrázni. Hátborzongatóan szép volt. Mintha kis időre a lelkem eggyé olvadt volna az ő lelkükkel. Fél óra múlva fázni kezdtem, ekkor az egyik öreg láma rám terítette köpönyegét. Meghatódtam.

Minden évben elmegyek caminózni három-négy hétre, és mindig ez az év fénypontja. Május végén szoktam indulni, de a tavaly füstbe ment minden tervem. Augusztusban viszont, amikor Portugália „kizöldült”, gyorsan vettem egy tizenöt eurós last-minute repülőjegyet, és meg sem álltam Portóig. Hónapokon keresztül néztem vágyakozva a felszálló gépeket, most végre én is repülhettem. Igaz, hogy maszkot kellett tenni, amit utálok, de azt a pár órát kibírtam. Egész úton a zarándok útikalauzt olvasgattam, aláhúzva néhány üzenetet:  

„A helyes útra csak úgy lelünk rá, ha a szívünket követjük.

Ne a régiek lábnyomát kövesd, hanem keresd, amit ők kerestek.

Amikor úgy éled az életet, mintha közelegne a halál órája, az élet új értelmet nyer.”

Általában sokan szoktak lenni a Caminón, de most a járvány miatt üres volt minden. Sok szállást bezártak, ami pedig nyitva volt, szigorú szabályokat írt elő. Nem lehetett használni a konyhát, mindenhol kézfertőtlenítő volt, csak két zarándok lehetett egy szobában, és az épületben kötelező volt a maszk. Sőt, egyik albergueben úgy fogadott a hospitalero, hogy lázat mért, lefertőtlenítette a hátizsákomat, a ruhámat és a bakancsomat, majd rám parancsolt, hogy húzzam fel a papucsomat, és csak utána engedett be. Az ágyakon műanyag huzat volt, amit naponta fertőtlenítettek, és nem adtak takarót. Olyan zarándokszállást is találtam, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy Covid miatt zárva, utólag viszont kiderült, hogy a szomszéd kávézóból kell elkérni a kulcsot, és adomány fejében nyugodtan lehet használni.

Egyetlen magán albergue szegte meg a szabályt, tíz zarándok volt a hálóban. Én utolsónak érkeztem, úgyhogy már csak a szabad ég alatt (pontosabban a teraszon) kaptam szállást. Ennek is örültem, mert a következő falu messze lett volna, és már fáradt voltam. Az útikalauzban azt olvastam, hogy Fernanda az egyik legkedvesebb hospitalera az egész Caminón. Nem okozott csalódást, négyfogásos vacsorát főzött a társaságnak, és ingyen kimosta mindenkinek a szennyesét. Olyan jó volt körbeülni a nagy konyhaasztalt, és együtt enni, mint a régi szép időkben. Hamar megtaláltam a közös hangot a zarándokokkal, az egyiknek a hátizsákját szereltem meg, a másiknak nyújtást tanítottam a láb- és hátfájására, a harmadiknak a vízhólyagját kezeltem. A két hét alatt ez volt az egyetlen igazi közösségi est.

Az elmúlt öt évben több Caminón voltam, mindig rengeteg szimpatikus embert ismertem meg, ezen az úton viszont csak két német lánnyal barátkoztam össze, alig pár órát gyalogoltunk együtt, jógáztunk a parton, majd úsztunk egyet az óceánban. Az egyik oregánó olajat használt immunrendszer erősítésre (mint én), a másik pedig készített egy videót, közben megkért, hogy mutassam meg, mit pakoltam a pici hátizsákomba (11. perctől).

Portótól Caminhaig a Camino da Costán gyalogoltam, többnyire mezítláb. Szívesen folytattam volna az utat Santiagóig, de Spanyolország sárga kategóriában volt, és a tengerparton meg az erdőben is kötelező volt a maszk, ezért inkább a Minho folyót követve visszafordultam, és a Camino Centralon haladtam dél felé. A tengerparton rengeteg turistát láttam, de ahogy eltávolodtam tőle, szinte senkivel sem találkoztam. Ez volt az első (és utolsó) alkalom, hogy ellenkező irányba caminóztam. A szokásos sárga nyíl és kagyló helyett kék nyilakat kellett keresni, de csak nagyon ritkán találtam. Pedig ez is hivatalos zarándokút, Portó, majd Fátima a célja. Sokszor eltévedtem, de ez nem szegte kedvemet. A meleg viszont megviselt. Az óceán mellett bármikor lehűthettem testemet, itt viszont csak egy-egy patakot találtam, persze rögtön belegázoltam.

A Caminón szinte minden reggel megittam egy citromnak vagy lime-nak a levét, a benne lévő C-vitaminért, magnéziumért, kalciumért és káliumért. A narancslé is majdnem ennyire egészséges. A lehető legjobb helyen voltam, Portugália az egyetlen olyan ország, ahol besétálva egy szupermarketbe, gombnyomásra narancslevet lehet készíteni korlátlan mennyiségben. Egy liter kb. három euró, és fantasztikusan édes. Nincs értéke a narancsnak, az útszéli fák alatt rothad, úgy, mint nálunk ősszel az alma. Egyszer még az erdőben is találtam egy rakás narancsot és grépfrútot, mintha valaki oda vitte volna a szemetét. Kiválasztottam a legszebbeket, és boldogan megettem őket.

Pár nappal később paradicsomra vágytam. Volt nálam egy szendvics, de nem volt zöldségem (amióta elolvastam A pH csoda című könyvet, figyelek az ilyenekre). Apró falvakon mentem keresztül, hiába kerestem boltot vagy éttermet. Az egyik település szélén egy nagy zacskó friss zsömlét találtam a földön, mintha csak az arra járó éhes zarándokoknak lett volna kikészítve. Nem ettem belőle, de elgondoltam, ha kenyeret küldtek az égiek, paradicsomot is fognak küldeni. Egész délelőtt senkivel sem találkoztam, úgyhogy megörültem, amikor feltűnt az első zarándok. A hatvan körüli spanyol bácsi egy kicsit sántított, és mérgesen fújtatott:

– Már kétszer megkerültem ezt a falut, de sehol sem találom a jelzést.

Megvártam, amíg kipanaszkodja magát, majd válaszoltam:

– Jöjjön, menjünk vissza egy kicsit, láttam egy nénit az egyik kertben, majd ő útbaigazít bennünket.

A nő már nem volt ott, de nyitva hagyta a kertkaput. Besétáltam, kopogtam a ház ajtaján, és kiabáltam, hogy Bom dia. Nagy nehezen előkerült a gazdaasszony, és elmondta, hogy a pataknál kell balra kanyarodni. Kifelé menet észrevettem egy hatalmas láda paradicsomot. Mivel tudom, hogy a helyiek szívesen adakoznak a zarándokoknak, elmondtam a néninek, hogy sehol sem tudtam zöldséget vásárolni, nagy örömöt okozna egy paradicsommal. Mire ő készségesen:

­– Várjál lelkem, ezek már régiek, szedek neked frisset.

Pár perc múlva megjelent három hatalmas paradicsommal, melyeknek a formája és az íze is olyan volt, mint amit a drága nagymamám termesztett harminc évvel ezelőtt. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, csak ennyit mondtam:

– Kívánom, hogy egyszer majd magának is okozzon ilyen nagy örömöt egy idegen.

A fügetolvaj

Másnap már rég elmúlt ebédidő, de sehol sem találtam egy nyitott éttermet, ahol tengeri herkentyűket ehetnék. Épp azon gondolkoztam, hogy milyen bolond vagyok, itt gyalogolok a tűző napon, éhezek és szomjazok, amikor feltűnt egy hatalmas fügefa az út szélén. Két hete erre vágytam, de sehol sem találtam érett fügét. Boldogan szakítottam le egy gyümölcsöt, de abban a percben három kutya szaladt felém. Megijedni sem volt időm, máris kikiáltott a gazdájuk, hogy csillapodjanak. Erre megszégyelltem magam, zarándokhoz nem méltó a gyümölcslopás. Bementem az udvarra, engedélyt kérni, hogy a leszakított fügét elvigyem. Gondoltam, ha mérges lesz a bácsi, akkor visszaadom a friss szerzeményemet.

– Hát persze, hogy megeheted, sőt vigyél többet – válaszolt a mosolygós, kopaszodó, pocakos gazda.

– Nagyon köszönöm. Napok óta keresem a fügét az út szélén.

– Még nem értek meg, de amit találsz, mind leszedheted.

Ő portugálul, én spanyolul, ki-ki mondta a magáét.

– Fátima felé megyek.

– Az én nevem Manuel.

– Jaj, nem Fátimának hívnak, hanem abba az irányba tartok.

– És mi a neved?

– Annamária.

– Szép neved van.

– Honnan jöttél?

– Budapestről.

Elbeszélgettünk egy ideig, aztán amikor indulni készültem, így szólt a bácsi:

– Ne menj tovább. … Olyan egyedül vagyok. Van egy szép kis házam meg egy hatalmas kertem, maradj itt velem. Gyere hozzám feleségül.

Nem győzött meg, továbbmentem.

Ki aludt az ágyacskámban?

Utolsó reggel Portóban ettem egy tonhalas empanadát és egy pastel de natát, ittam egy tejeskávét, majd kigyalogoltam a repülőtérre. A kalandok viszont nem értek véget. A baj ott kezdődött, amikor délben jött egy sms a Bookingról, hogy a lefoglalt bécsi hosztel nem fogadta el a bankkártyámat. Mivel életemben először volt nálam okostelefon, kerestem egy wifis helyet Portóban, és frissítettem a kártyaszámomat. A biztonság kedvéért írtam emailt és sms-t a tulajnak, hogy nem tudom, mi a gond a kártyámmal, de ha nem lesz jó, akkor fizetek készpénzzel. Reggel már beszéltem vele telefonon, gondoltam illik előre szólni, hogy éjfélkor fogok megérkezni, mert a gépem tizenegykor száll le Bécsben.

Meg is érkeztem időben az úgynevezett szállodába, ami tulajdonképpen egy ócska lyuk volt, egy sötét sikátorban a török negyedben. Csakhogy hiába kerestem a bejárati ajtó mögött a kulcsot, ahogy a használati utasításban állt, nem találtam semmit. Felhívtam az ajtón lévő telefonszámot, az üzenetrögzítő válaszolt. Próbálkoztam azzal a számmal, amit a reggel hívtam, nem vette fel senki. El sem tudtam képzelni, hogy miért nincs ott a kulcs, ahol lennie kell. A wifi nem működött, így még azt sem tudtam megnézni, hogy lemondták a foglalásomat. Fél órára voltam a vasútállomástól, semmi kedvem sem volt visszagyalogolni, és másik szállást keresni. Gondoltam, inkább alaposan körülnézek a folyósón, hátha előkerül az egyes szoba kulcsa.

Aki keres, az talál – ezt olvastam a zarándok útikönyvemben a repülőn. És valóban: ott lapult a kulcs a virágcserép tartójában. Csak volt egy apró bibi: egyes helyett hármas állt rajta. Mit számít az gondoltam, jó lesz nekem a hármas szoba is. Akkor már olyan fáradt voltam, hogy az sem érdekelt, senki sem takarította ki a szobát, és minden borzasztó cigiszagú volt. Lezuhanyoztam, és lefeküdtem az ágy szélére, abban bízva, hogy az előző vendég középen aludt. Közben nevettem magamban, hogy mindenhol kötelező a kézfertőtlenítés, mindenki vadul takarít, én meg itt alszom az előző vendég koszos ágyneműjében. De hát Nepálban sem mosták az ágyneműt, mégis túléltem. Igaz, a tavaly még nem volt Covid őrület.

Nyugtalan éjszakám volt, azt álmodtam, hogy egy férfi meg egy nő rám tör, hogy elfoglaltam az ágyukat. Aztán levetkőznek, és kiderül, hogy mindkettő férfi. A valóság egy kicsit jobb volt, csak egy ember érkezett reggel. Éppen készültem bemenni a mosdóba, amikor beállított egy tagbaszakadt osztrák munkás, aki nem értette, mit keresek a szobájában. Én meg azt nem bírtam felfogni, hogy ha hosszabb időre vette ki a szobát, miért nem hagyott ott egy papucsot vagy egy fogkefét. Gyanítom, hogy egy légyotton lehetett, utána pedig hazament a kedves feleségéhez. Behívtam a kopasz bácsit, mondtam, nyugodtan foglaljon helyet, érezze magát otthon. Felhívtuk a tulajt, aki a neve alapján török lehetett. Omar lazán közölte, hogy mivel nem volt rendben a bankkártyám, úgy gondolta, hogy nem fogok megérkezni, ezért nem hagyta ott az egyes kulcsot. A foglalásomat viszont elfelejtette törölni. Mire én:

– Két hete ezzel a kártyával foglalok, semmi gond nem volt vele. Írtam magának emailt, sőt mobilon is beszéltem valakivel a tegnap reggel. Éjfélkor pedig két helyre is telefonáltam, de egyik recepciós sem vette fel.

Letagadta, őt az este nem hívta senki.

Patthelyzet. Még szerencse, hogy a pocakos osztrák megértő volt. Miután kimérgelődtem magam, írtam Omárnak, hogy küldjön egy számlaszámot, utalni fogom a harminc eurót, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem, de nem válaszolt.   

A képen az a rész látható, ami most kimaradt.

Karácsony után gondoltam egy nagyot, vettem egy last-minute jegyet, és elmentem világgá. Többen azt mondták, hogy bolond vagyok, nem lenne szabad ilyenkor utazni, de én bíztam az őrangyalaimban, hisz még sosem hagytak cserben. Augusztusban is caminóztam két hetet, mindenkit megöleltem (aki engedte), és nem lettem beteg, akkor most miért félnék? Tanzániában szinte senki sem hord maszkot, nincsenek szabályok, mégsem halnak meg tömegesen. A sok korlátozás után úgy éreztem magam, mint aki kiszabadult a börtönből.

Ebben az időszakban olyan helyekre érdemes menni, ahol régen tömegnyomor volt. Covid előtt napi négyszáz ember mászott fel Afrika tetejére, most viszont akkora pangás van, hogy a munkanélküli hegyivezetők az utcán vadásszák a klienseket, névjegykártyát osztogatva. Én jobbnak láttam emailben mindent előre leszervezni. Egy kedves erdélyi barátom 2008-ban volt fent a Kilimandzsárón, ő ajánlott egy megbízható hegyivezetőt. Pár nappal később kiderült, egy budapesti ismerősöm szintén Ombenivel jutott fel a csúcsra, ráadásul úgy, hogy éppen vesegörcse volt.

Ahogy megérkeztünk Arushába, a gájd rögtön jött a hosztelbe, megbeszéltük a részleteket, és másnap indultunk is az akklimatizációs túrára. Mivel a nyáron elmaradt a szokásos magashegy, fontosnak tartottam a Mount Merun (4562 méter) kezdeni. A statisztikák szerint sokkal nagyobb az esély feljutni a Kilimandzsáróra, ha valaki előtte megmászott egy négyezrest.

Sokan csodálkoztak, hogy a Meru hegyre mindent mi cipeltünk fel, vizet tisztítottunk Steripennel, és esténként én főztem – Afrikában ez nem divat. Gázpalackot is nehezen tudtam beszerezni, négy kempingboltba kellett elmenni, míg végre sikerült. A legtöbb helyen csak a tíz kilós gázpalackot árulták, amit a serpák szoktak vinni. A következő meglepetés a nemzeti park bejáratánál ért. Nem tudtunk sem kártyával, sem készpénzzel fizetni, vissza kellett menni a városba, és a helyi bankban utalni a belépőt. Nem tudták megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen így kellett tenni.

Aztán, hogy fokozódjanak a nehézségek, a ranger (erdőőr) bejelentette, hogy a harmadik nap nem hajlandó feljönni velünk a csúcsra, annak ellenére, hogy előre kifizettük. A legtöbb turista hegyivezetőt is visz, nekünk viszont nem volt szükségünk rá, és ezt a ranger nem akarta elfogadni. Legszívesebben csak kettesben mentünk volna, nem vagyunk kísérőhöz szokva, de a fegyveres őr kötelező volt a vadállatok miatt. A szervező és egyben sofőr, Ombeni lelépett. Három órás várakozás után megjelent az új ranger, aki azt ígérte, végigkísér minket. Aztán mire felértünk az első táborhelyre, meggondolta magát, és átadott minket egy harmadik erdőőrnek. Nem tudtam eligazodni rajtuk.

Kezdetben azt hittem, hogy teljesen felesleges egy ilyen kísérő, aztán amikor megláttam a túraösvényen legelésző kafferbivalyokat, hálás voltam a jelenlétéért. A ranger elmagyarázta, hogy ezek kiszámíthatatlan állatok, bármikor támadásba lendülhetnek. Szabály szerint ilyenkor ő először a levegőbe lő figyelmeztetésként, ha ez nem hatásos, akkor meg kell lőni a bivalyt. Eközben nekünk le kellene feküdni a földre, de nem lehet rajtunk a nagy hátizsák, nehogy az ezer kilós állat beleakassza a szarvát, és felkapjon. Rákérdeztem, megtörtént már, hogy a turisták a földön kötöttek ki. A bácsi komolyan bólogatott, és elmesélte, hogy a helyiek jobban félnek a buffalótól, mint az oroszlántól. Aztán a fegyver csapkodásával zajt keltett, és odébb tessékelte a hatalmas állatokat. Ezek után már nem lepődtem meg, amikor a zebrákat, impalákat és zsiráfokat terelgette. Még sosem láttam ilyet, mintha gyerekkorom képeskönyvei elevenedtek volna meg. Napnyugta után pedig az egyik bokorból egy egész varacskos disznó család ugrott fel. Testközelből csodálhattam ezeket az állatokat, ami azért volt nagy élmény, mert aki elmegy szafarizni, csak az autóból nézheti őket, mivel szigorúan tilos kiszállni.

Hamar megtanultam, hogy Tanzániában bármikor érhetik meglepetések az embert. Egyszer kitettem egy mangót a sátor mellé, azzal a gondolattal, hogy mindjárt megeszem, de mire észbe kaptam volna, egy élelmes majom ellopta. A második táborhelyen az erdőőr rá akart venni, hogy éjfélkor induljunk a csúcsra, de mondtam, hogy jó kondiban vagyunk, nem érdemes sötétben túrázni, elég, ha négykor kelünk, és a telehold fényénél indulunk. Este nem említette, hogy milyen tervei vannak, hajnalban viszont hozott egy fiút, akiről kiderült, hogy éppen készül a hegyivezetői vizsgára, de még sosem járt a Meru csúcson. Mivel a következő héten Afrika legmagasabb csúcsára kellene feljutnia, pont jól jött az akklimatizáció lehetősége.

Később az vigasztalt, hogy nem csak én lettem hegyibeteg, hanem a srác is, pedig serpaként már többször járt négyezer méteren. Megjelent a fejfájás, szédülés, hasmenés és ujjzsibbadás, annak ellenére, hogy sok vizet ittam. Két órára voltunk a csúcstól, amikor elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy feladom. A vezetőnk azt javasolta, hogy forduljak vissza a segédjével, ő pedig felviszi Terryt (aki a gyönyörű fotókat készítette) a csúcsra. Hegymászáskor általában önző vagyok, de most az motivált, hogy nem vehetem el ettől a szegény sráctól az egyetlen lehetőséget, hogy felkészítse szervezetét a Kilimandzsáróra, hisz ezen múlik a jövője.

Eszembe jutott, hogy légzőgyakorlatokkal és jógával növelhetem az oxigén szintemet, gyorsan megtanítottam a fiúnak is pár mozdulatot. A teve póz a hányingeremet is enyhítette, úgyhogy negyedóránként beiktattam. Szerencsére a ranger türelmesen várt ránk, tudta, hogy ilyen magasságban nem is szabad sietni. Valahogy nagy nehezen felvonszoltam magam a csúcsra, de csak akkor könnyebbültem meg, amikor elindultunk lefelé. Nem volt étvágyam, mégis leerőszakoltam egy müzli szeletet ebéd címszó alatt. Egy kicsit pihentünk az alaptáborban, majd elindultunk lefelé.

Szabály szerint hatkor bezárnak a nemzeti parkok, mi viszont fél hétre értünk le, napnyugta után. Egy nap alatt tettük meg a kétnapos távot, háromezer méter szintkülönbséggel (sikerült megdönteni a saját rekordomat). A turisták nagy része négy nap alatt mássza meg a Mount Merut, mi is jobban tettük volna, ha nem zsúfoljuk bele három napba. Nagyon elfáradtunk a túra végére, és még két órás út állt előttünk, hogy visszaérjünk Arushába.

Megajándékoztuk magunkat két pihenőnappal, amit az édesanyám ismerősének a barátnőjénél töltöttünk (milyen kicsi a világ). A hegyre nem tudtuk felcipelni, de itt rengeteg friss mangót, papaját, ananászt, görögdinnyét, piros banánt és avokádót ettünk. Tízszer olcsóbb és sokkal édesebb volt, mint otthon. A házigazdánk pedig maniókát, sült banánt és vízi tormát adott nekünk. Micsoda hedonizmus.

Este meglátogatott Ombeni, hogy megbeszéljük a Kilimandzsáró (5895 méter) túra részleteit. Miután kifizettük a hét napos Lemosho utat, bejelentette, hogy másnap egy kicsit többet autózunk, így hét kilométer helyett csak négyet fogunk gyalogolni. Ösztönösen elleneztem a változtatást, de addig hajtogatta, hogy sokkal jobb lesz így nekünk, míg végül rábólintottam. Jobban tettem volna, ha előveszem a levelét a részletes útvonallal meg a térképet, és mindent tisztázunk.

Tanzánia az ellentétek országa. Hihetetlenül kedves és önzetlen embereket ismertem meg, ugyanakkor volt olyan, aki szemrebbenés nélkül hazudott a képembe többször is. Reggel Ombeni fél órás késéssel érkezett, és csak mellékesen megjegyezte, hogy elmegyünk az orosz csoportért. Két és fél órát vártunk a tizenhat emberre, nem is értettük, hogy mi történik. A túravezető mentegetőzött, hogy egyszerűbb volt minket is ugyanazzal a busszal szállítani, ha már egy napon indultunk. Megjegyeztem, hogy mi is meg az oroszok is privát túrára fizettünk be, és ő senkit sem tájékoztatott előre, hogy összerakja a két csapatot. Erre azt válaszolta, ne aggódjak, csak az utazás közös, így nem kellett neki még egy autót szervezni a négyórás útra. Mi naivan elhittünk neki mindent.

A nemzeti park bejáratánál két óra eltelt az adminisztrációval és a csomagok méricskélésével. Negyven serpa állt sorban, hogy lemérjék a hátizsákokat. Ahogy néztem a készülődést, fura idegesség vett erőt rajtam. Már többször előfordult velem, hogy mielőtt valami rossz történt volna, kellemetlen nyomást éreztem a gyomorszájamnál. Akkor fogtam gyanút, amikor észrevettem, hogy az én hátizsákomat is bedobják az orosz csomagok közé, és mindent visszapakolnak a busz tetejére. A főnök lazán azt mondta erre, hogy még bő egy órát fogunk autózni. Meghökkentem, hisz nem így szólt a terv. Több út vezet fel a Kilire, mi azért választottuk a leghosszabbat, hogy legyen időnk akklimatizálódni. Ráadásul azt mondják, a Lemosho út a legszebb, különösen az első két napja.

Ombeni viszont utolsó pillanatban átalakította az egészet. A harmadik táborhelyre akart vinni egyenesen, mert az orosz csoportnak ez volt a terve, és így könnyebb volt neki mindent megszervezni. Előző este fél szóval sem említette, hogy a 3840 méteren levő Shira II tábor a cél, most viszont azt állította, hogy ő mindenről tájékoztatott bennünket. Csak ismételgette, bízzatok bennem, jó lesz. De hát hogy is bízhatnánk meg egy ilyen emberben, aki folyamatosan hazudik? Fél napunk ráment arra, hogy meggyőzzük, térjen vissza az eredeti tervhez, válassza szét a két csoportot, és vigyen minket az első táborhelyre, Mkubwába, 2820 méterre. Nem csak velünk, de a nemzeti park őrével is sokáig vitázott, mert újra kellett írni az összes engedélyt, szét kellett választani a sátrakat és a főzéshez szükséges dolgokat. Utólag derült ki, hogy pár dolgot elfelejtett a nagy felfordulásban: a beígért étkező sátrat kempingszékekkel, a csokit, a húst, a halat és az elsősegély csomagot.

Még egy hibát elkövetett Ombeni: indulás előtt nem ellenőrizte le, hogy az alkalmazottjai egészségesek legyenek. Első nap csak az egyik serpa köhögött, második nap viszont a gájd is. Harmadik nap úgy döntöttünk Terryvel, hogy mindkettőt hazaküldjük, mert nem akartunk kockáztatni. Védekezésképp szorgalmasan ittuk a propoliszt és az oregánó olajat. Tanzániában hisznek a természetes gyógymódokban, így a segítőink is kértek a cseppecskéimből.

Kaptunk egy új serpát, Timet, akit kineveztek segéd hegyivezetőnek, mert papíron kötelező, hogy két gájd legyen a csapatban. Minden táborhelyen regisztrálni kellett, úgyhogy a többiek gyártottak neki egy hamis igazolvány számot. Így összesen hét fekete legény dolgozott nekünk. Azt hittem, hogy ez sok, aztán megtudtam, hogy a többi kétszemélyes csoportban tizenkét kísérő volt, mégis sokkal nagyobb csomagokat cipeltek.

A szakács és serpák általában előrementek, viszont Deo és Tim végig a közelünkben voltak. Hamar kiderült, hogy túl gyorsak vagyunk, mert a leírás szerint a csapat teával és ebéddel vár minket a táborhelyen, de ez egyszer sem sikerült nekik. Sőt, olyan is volt, hogy zuhogott az eső, és még a sátrak sem voltak felhúzva, mire megérkeztünk.

Az viszont nagyon tetszett, hogy a túra után egy kis tál meleg víz várt a sátram bejáratánál. Igaz, hogy otthon én ekkora tálban szoktam salátát készíteni, de itt pont elég volt a büdös testrészeim megmosására. A luxus túrákon zuhanyt és külön vécé sátrat cipeltek a serpák, mi viszont a legolcsóbb csomagot választottuk (ami így is drága volt), arra gondolva, hogy bármelyik bokorban el tudjuk végezni a dolgunkat. Több, mint húsz éve sátrazok, nekem már az is kényeztetés, hogy meleg vízben mosakodhatok. A táborhelyekhez guggolós vécé is tartozott, ami néha nagyon koszos volt, és nem volt benne folyó víz. Milyen lehetett, amikor napi négyszáz ember járt ide?

Most viszont alig pár ember lézengett a táborhelyen, ami azért volt jó, mert lehetett barátkozni velük. Megismertem egy szimpatikus brazil párt, akik még sosem jártak ilyen magasságban, de nagyon lelkesek voltak. Néhány napig tartották a tempót, aztán lelassultak, mert ételmérgezést kaptak. Feltételezem, hogy a harminc fokban, hátizsákban cipelt hús lehetett a ludas. Találkoztam pár némettel és svájcival, de legtöbben az oroszok és az amerikaiak voltak. Utolértük az orosz „barátainkat”, és kiderült, a csapat fele hegyibeteg lett, és két napon át magatehetetlenül feküdt a sátorban. Erről ennyit.

Mi viszont nagyon jól akklimatizálódtunk. Deo minden este jött a véroxigénszint- és pulzusmérő kütyüjével (amit nemrég az egyik kliensétől kapott), és mindent tesztelt. Az oxigénszaturáció értéke napról-napra csökkent, de megmaradt kilencven felett. Timtől megtudtuk, ha valakinek ötven alá menne, rögtön le kell vinni a hegyről. Érdekes volt látni a különbséget: az én eredményem minden este egy kicsivel jobb volt, mint a túratársamé, csúcshódításkor viszont lezuhant hetvenre, míg az övé továbbra is kilencven körül járt. Ilyen sokat számít az, ha valaki sok éve rendszeresen fut. Itt az ideje nekem is elkezdeni.

A Mount Meruval ellentétben a Kilimandzsárón nincs sziklamászás, az egyetlen nehézséget a magasság okozza. A hegyivezetők mesélték, hogy néha kezdőket is felvisznek (felvonszolnak) a csúcsra, csak nagyon oda kell figyelni a szabályokra. Én mindig is hangoztattam, hogy hegymászáskor mennyire fontos a napi négy liter víz. A Kili az első hely, ahol a nemzeti park bejáratánál ezt megemlítik. Jó lenne, ha az Alpokban is lennének ilyen táblák. Több olyan túrázóval találkoztam, aki csak egy liter vizet cipelt, és hegyibeteg lett.

Persze az is fontos, hogy a túlzott ivás mellett elég sót együnk. Én ezt magokkal szoktam megoldani: pisztácia, mandula és kesudió. Illetve van két másik nagy kedvencem, a főzőbanánbanán vagy manióka chips. A Himalájában azt tanultam, hogy a kurkuma, a fokhagyma és a múmijó jó hegyibetegség ellen, ezeket is vittem magammal. És természetesen sokat számított, hogy a szakács kérésünket tiszteletben tartva igyekezett egészséges ételeket főzni. Olyan hatalmas adag kókusztejes zöldségcurryt készített minden este, hogy addig ettünk, amíg már mozdulni sem bírtunk, és még reggelire is maradt belőle. Néha érett avokádóval vagy mangóval kedveskedett, el sem tudom képzelni, hogyan cipelték mindezt fel a hegyre. A legtöbb túrázó szendvicset és kekszet kapott ebédre, nekünk viszont jó dolgunk volt, Baraka mindig zöldséglevest főzött és palacsintát sütött. Utolsó nap pedig sós banánfőzelék volt az ünnepi menü. Kezdetben azt hittem, a gájdok és a serpák is ugyanazt eszik, mint mi, de amikor rájöttem, hogy ők zabkásán és ugalin (puliszkához hasonló nemzeti étel) élnek, mert az a legolcsóbb, rendszeresen elajándékoztam egy-egy lekváros palacsintát.

A legabszurdabb dolog, amit egyszer útközben láttam az volt, hogy egy nagy amerikai csapat megállt tízóraizni, és üvegpoharakból itták a teát. Valakinek azt a húsz poharat végig cipelni kellett. Egyetlen olyan táborhely volt, ahol nem volt forrás, ide a serpák minden csoportnak negyven liter vizet vittek fel. Az egyik luxus csapat résztvevőit még itt is meleg vizes zuhannyal várták. Bár nulla fokban és havas esőben tusolni nem olyan nagy élvezet, én alig bírtam rávenni magam a macskamosdásra. Ilyenkor elgondolom, milyen jó, hogy Európában születtem, ahol mindig van forró víz, áram és gáz.

Persze a jót könnyű megszokni. Még sosem voltam olyan túrán, ahol szinte lesték minden kívánságomat. Csodálatos emberekkel voltunk körülvéve, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy mi jól érezzük magunkat. Minden délután felvittek egy magasabb pontra, hisz azt mondja a szabály, menj magasra akklimatizálódni, de aludj alacsonyan. Mondhatták volna, hogy nincs kedvük ahhoz a plusz ezer méteres szintkülönbséghez, de egyetlen zokszó sem volt. Utólag mesélte el Tim, hogy nekik nagyon jó volt velünk tölteni a hetet, mert emberszámba vettük őket. Sok fehér szolgaként kezeli a feketéket, vagy egyszerűen keresztülnéz rajtuk. De még olyan is előfordul, hogy a serpáknak tilos a kliensekkel barátkozni. Én viszont minden nap elmondtam nekik, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy cipelik a sátramat, és etetnek-itatnak. Mindenkivel beszélgettem, sőt megtanultam néhány mondatot a nyelvükön. Erre Deo úgy megkedvelt, hogy elkezdett „dádá”-nak szólítani, ami gyakran előfordul Tanzániában, de csak a helyiek között. Én viszonozni akartam ezt a megtiszteltetést, úgyhogy azt mondtam neki „kaka”. Szuahéliül ez azt jelenti, fiútestvér, a „dádá” jelentése pedig nővér. Utolsó nap rám mosolygott, és ezt mondta: „Holnap reggel felkelek, és nem fogom tudni, hogy mihez kezdjek magammal. Nem lesz ott Panni királynő, hogy boldoggá tegyem.” Annyira jólesett, hogy neki ajándékoztam a túracipőmet.

A megfelelő akklimatizációnak köszönhetően jól aludtam az alaptáborban, pedig általában ötezer méter körül csak álmatlanul forgolódok. A Himalájában és Dél-Amerikában is túl gyorsan akartam feljutni a csúcsra, ezért nem sikerült, itt viszont megúsztam a hegyibetegséget. Hajnali egykor forró teával ébresztettek, megittunk egy literrel belőle, leerőszakoltunk egy kis zabkását, megtöltöttük a termoszt, majd elindultunk a csúcshódító utunkra. Alattunk a mélyben Arusha fényei szikráztak, felettünk pedig a Tejút millió csillaga ragyogott. Annyira szép volt, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon nem csak álmodom az egészet. Még egy hullócsillagot is láttam, olyan közel volt, hogy szinte megérinthettem volna.

Nagyon lassan haladtunk, és gyakran megálltunk inni, sokat segített a forró víz. A palackomban levő víz megfagyott, még jó, hogy nálunk volt a termosz. A gájdok csak ismételték „pole-pole”. Deo biztatott, hogy már a túra elején biztos volt abban, hogy sikerül feljutni a csúcsra. Én viszont kételkedtem magamban, mert pár óra múlva rám tört a fejfájás, és egyre erősödött. Amikor megelőztünk egy csoportot, megszólítottam egy lányt, nincs nála véletlenül valamilyen gyógyszer. Adott egy bogyót, bevettem, és nemsokára csodák-csodája elmúlt a fejfájásom. Utólag kiderült, egy nagyon erős orosz gyógyszert kaptam. Akármennyire is gyógyszerellenes vagyok, ezentúl lesz nálam fejfájás csillapító ötezer méter felett.

Hajnal hasadtára felértünk a Stella kilátóhoz, ahonnan a Mawenzi csipkés szikláiban gyönyörködhettünk. Először csak egy halvány narancssárga sáv jelent meg keleten, majd felbukkant a vérvörös napkorong, szétoszlatva az alattunk kavargó felhőóceánt. Nem pihentünk sokáig, mert fogcsikorgató hideg volt, és fújt a szél. Hiába volt rajtam sok réteg ruha, a -20 fokos hidegre nem voltam felkészülve. Szerencsére a nap egyre erősebben sütött, milyen jó, hogy közel voltunk az egyenlítőhöz. Az viszont szomorú, hogy olvadnak a gleccserek, már alig maradt valami belőlük. Amikor a 19. század végén Teleki Sámuel elsőként elérte a hóhatárt, akkor az még 5300 méteren húzódott, mi viszont csak távolról láttuk a kékesen csillámló gleccsert. Az erdélyi gróf többször megpróbálta meghódítani az Uhuru (Győzelem) csúcsot, de nem sikerült neki.

Nekem sikerült, mégsem éreztem azt a mindent elsöprő boldogságot, ami ilyenkor magával szokott ragadni. Az oxigénhiány és a fáradtság miatt csak lézengtem egy ideig, aztán ittam egy kis forró vizet, elővettem a csúcscsokimat, és szétosztottam a csapatnak. Elkészítettük a csúcsfotókat, miközben Deo elmondta, hogy Covid előtt egy órát kellett sorban állni a fényképért. Most viszont rajtunk kívül alig volt pár ember. Lassan kezdtem magamhoz térni, mindenkit megöleltem, az egyik srác örömében el is sírta magát. Ettől én is meghatódtam. Ahogy körbenéztem, rájöttem, milyen kicsiny kis porszem vagyok egy ilyen hatalmas vulkánhoz képest. Szívem tele volt örömmel és hálával.

Valaki mesélte:

Pár nappal a hazaút előtt kaptam egy emailt, hogy aki Tanzániából Amszterdamba utazik, annak kötelező a PCR teszt, de aki csak átutazik a városon, annak nincs rá szüksége. Másnap jött egy újabb levél, hogy mindenkinek fel kell mutatni a tesztet, kivéve, ha „safe”, azaz biztonságos országból érkezett. Mivel az elnök áprilisban úgy döntött, hogy náluk a Covid nem létezik, én úgy gondoltam, hogy Tanzánia biztonságos országnak számít. A vendéglátóim figyelmeztettek, hogy most már hiába mennék el a kórházba, a PCR eredménye csak három-négy nap múlva érkezne meg. Nem izgattam magam, gondoltam, majd csak lesz valahogy.  

A Kilimandzsáró reptér bejáratánál viszont kiderült, hogy teszt nélkül nem engednek be.  Hiába próbáltam magyarázni, hogy tranzit vagyok, haza kell mennem Budapestre, azt válaszolták, senki sem ülhet fel a repülőre, ha nincs nála teszt. Kétségbeestem, hisz egy órára voltam Arushától, és fogalmam sem volt, hogyan tudnék késő este visszajutni. Végiggondoltam, egy napot majd eltöltök a kórházban a tesztért, utána ki tudja, mennyit kell várni az eredményre, ráadásul azt sem tudom, ilyen esetben hogyan kell módosítani a repülőjegyet.

Egy ideig elkeseredve próbáltam meggyőzni a KLM légiutas-kísérőt, majd feladtam. Ahogy megfordultam, megszólított a mögöttem álló túraruhás, nagyhátizsákos férfi. Kiderült, az ő szállásadója szólt előre, hogy nem lehet teszt nélkül utazni, ezért időben megcsináltatta, és mára meg is kapta az eredményt. Soha eszembe sem jutott volna az, amit ő kitalált. A kezembe nyomta a papírját, és azt mondta, fotózzam le, majd próbáljak bejutni vele. De hát nem egyezik a sem név, sem az útlevélszám – néztem rá kételkedve. Az osztrák férfi biztatott, próbáljam csak meg, nem mindenki tud írni-olvasni. Gert már háromszor mászta meg a Kilimandzsárót, tudta, mi hogy működik Afrikában.

Bementem a check-in pulthoz, megmutattam a fotót a telefonomon, mire a légiutas-kísérő megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy most van tesztem, amikor az előbb a bejáratnál még nem volt tesztem. Azt válaszoltam, hogy most jött meg az eredmény emailben, közben magamban könyörögtem, hogy fogadja el. Még két ember megnézte a telefonomat, a harmadik lefotózta, és intett, hogy mehetek. Csak álltam kővé dermedve, és nem hittem el, hogy tényleg sikerült. Utána még két órán át a szívem a torkomban dobogott, és a mosdóban bujkáltam, attól félve, hogy bármikor meggondolhatják magukat. Csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor felszállt a gépem. Itthon végül elmentem tesztre, negatív lett. A túratársam Qatarral utazott, több átszállással, de sehol sem kértek tőle tesztet.   

Lemosho út: Mkubwa Camp, Shira I Camp, Shira II Camp, Baranco Camp, Barafu Basecamp, Uhuru Peak – Mweka Camp, Mweka Gate.

Melyik hegymászónak nem dobban meg a szíve, ha megpillantja a Torres del Paine karcsú sziklatűit vagy a felkelő nap által bearanyozott Fitz Roy fűrészfogait? Ráadásul a valóságban sokkal szebbek, mint a képeken. És egy fotó nem tudja visszaadni a határtalan jégmezők, félelmetes fjordok és borjadzó gleccserek magasztosságát.

Patagónia tündérországa a földnek olyan távoli csücske, hogy sosem hittem volna, egyszer ide is eljutok.  Egyetlen ismerősöm sincs, aki már járt volna itt. Majdnem huszonnégy óra elrepülni Santiago de Chilébe (egy-két átszállással), onnan pedig még háromezer kilométerre van Punta Arenas, ami a híres Tores del Paine körtúra kiindulópontja.

Általában kerülöm a zsúfolt helyeket, de most úgy alakult, hogy pont főszezonban érkeztünk. Én kis naiv azt hittem, hogy itt is, mint Alaszkában, bárhol fel lehet húzni a sátramat. Megdöbbenve olvastam a neten, hogy a nyolc napos O túrát egy évvel előre le kell foglalni. Csak akkor engednek be a nemzeti parkba, ha az ember fel tudja mutatni foglalását az összes sátorhelyre. A második opció az öt napos W túra, de az is fél évvel korábban be szokott telni. Bíztam benne, hogy valaki utolsó percben lemondja a sátorhelyet, és én lecsaphatok rá. Hogy még bonyolultabb legyen a történet, a táborhelyeket két cég üzemelteti, és ha találok is egy üresedést az első két éjszakára, nincs garancia arra, hogy a második két éjszakán lesz hol aludnom. Hetekig vadásztam a helyeket, és csodák csodája végül sikerült elcsípni egy menedékházas és egy sátras foglalást. De nagy árat fizettünk érte: öt nap helyett három nap alatt kellett teljesíteni a hetvenöt kilométert. A másik opció még rosszabb lett volna: jelentkezni egy helyi cégnél, és az mindent megszervez – persze jó sok pénzért. Ahhoz képest, hogy Peruban egy hasonló túrára milyen keveset fizettem, itt minden drága volt. Ezért cipeltük a sátrat, hálózsákot, matracot és az ételt.

Punta Arenasból elbuszoztunk Puerto Natalesba, majd egy másik tömött busszal mentünk tovább a nemzeti parkhoz. Stoppal gyorsabb lett volna, de nem kockáztathattunk a foglalások miatt. Tátva maradt a szám, amikor megláttam a bejáratnál hömpölygő tömeget. Többségük csak egynapos kirándulásra jött, de sokan nagy hátizsákot cipeltek, akárcsak mi. Akkor értettem meg, miért volt olyan nehéz a sátorhely lefoglalása. Patagónia leghíresebb hegységét nemrég kikiáltották a világ nyolcadik csodájának, így évente 250.000 turista keresi fel, annak ellenére, hogy néha kegyetlen az időjárás. A helyiek szerint egyetlen nap alatt mind a négy évszakot meg lehet tapasztalni. Volt is részünk esőben, szélben és hóviharban. Néha egy kicsit a nap is előbújt, de nem tudta elhitetni velünk, hogy nyár van (december közepétől februárig tart). Két pulóver és szélkabát volt rajtam, de még így is fáztam. Nem csoda, hogy még a fák is féloldalasan nőnek az erős szél miatt. Az viszont tetszett, hogy rá lehetett feküdni a 70-80 km/órás szélre, és nem dőltem fel.

Első nap Las Torres kilátóponthoz mentünk, ami Chile egyik legnépszerűbb célpontja. Egymást taposták a turisták, annak ellenére, hogy a ködös, felhős idő nem sok jóval kecsegtetett. Több mint ezer méter szintkülönbség állt előttünk, és a most vagy soha várakozás, hisz ha nem tisztul ki, nem láthatjuk a híres Torrest, azaz Tornyokat. Szerencsénk volt, mert a fűrészfogas hegycsúcsok éppen előbújtak a felhőtakaró alól, amikor felértünk a gleccsertóhoz, mintha egy láthatatlan jó tündér megsuhintotta volna varázspálcáját. Hányszor néztem már ezt a fotót epekedve, most pedig élőben is megcsodálhattam. Jó lett volna órákon keresztül üldögélni a tó partján, és gyönyörködni a sziklákban, de mivel két napi távot terveztünk, indulni kellett, hogy még naplemente előtt beérjünk Los Cuernosba. A menedékház zsúfolva volt turistákkal, miközben instant vacsorát főztem a kis kemping gázfőzőmön, többen panaszkodtak, hogy milyen nehéz volt a foglalás.

Mindezek után nagyon meglepődtem másnap, amikor két vadkempingezővel találkoztunk. Ha elkapták volna a sátrat, jól megbüntették volna őket. Én nem mertem volna kockáztatni a helyükben. Az is szabályozva van, hogy délután hányig lehet elindulni bizonyos túraútvonalakon. Amikor megérkeztünk a Campo Italiano táborhelyre, azzal fogadott az őr, hogy még időben vagyunk, felmehetünk a W középső szárába. A Valle Francést kár lett volna kihagyni, hatalmas gleccserek és mesebeli sziklaalakzatok vártak ránk. Az út végén a tegnapi csúcsok másik oldalát csodálhattuk meg, közben a folyamatos gleccsermorajlást hallgatva. De nem sokáig, mert elkezdett esni az eső. Először csak finoman, aztán egyre vadabbul. Patagóniában nélkülözhetetlen a vízálló bakancs, esőkabát, esőnadrág és hátizsák huzat. Még így sem biztos, hogy az ember száraz bőrrel megússza, ha közben oldalirányú szél fúj.

Visszafelé egy szimpatikus hegyi vezetővel beszélgettem, aki egy hatalmas hátiszákot cipelt. Mivel csak egy napos túrára vitte a húsz fős csoportot, nem értettem, hogy miért van szüksége ilyen nagy zsákra. Tátott szájjal hallgattam, hogy egy luxus szálloda vendégeivel jött, és nekik viszi a négy liter zöldséglevest. Mert milyen jólesik a hegyen, amikor előveszi a hordót meg a tányérokat, és kiosztja a levest. Nem bírtam felfogni, hogy miért nem szendvicset ebédelnek a kedves vendégek, mint mindenki más. Szomorúan mondta a fiú, hogy ő csak egy alkalmazott, akinek követni kell a főnök utasításait. Ráadásul néha kezdők is jelentkeznek a túrára, és akkor pár ember miatt az egész csapat lassan halad, vagy órákon keresztül vár rájuk. Lehet, hogy mégse leszek hegyi vezető, ha majd nagy leszek…

Estére beértünk a Paine Grandeba, ahol már legalább kétszáz ember kempingezett. Kiderült, hogy nem mindenki cipeli a sátrát, bérelni is lehet matraccal és hálózsákkal együtt. Talán jobb lett volna tíz évvel ezelőtt idejönni, amikor még szabadon lehetett bárhol sátrazni, és nem volt ekkora bolondokháza. Ma már a tömeg miatt az állatok is eltűntek, ha pumát nem is, de legalább egy rókát láttunk.

A táborhelyről láthattuk volna a Paine hegységet, ha nem borított volna mindent felhő. Másnap reggel viszont szikrázó napsütés fogadott, és felénk magasodott a háromezres hegy teljes pompájában. A gránit és a metamorf kőzetek egymásmellettisége csíkossá varázsolta a hegyet, mintha valaki egy hatalmas ecsettel befeketítette volna a sziklák tetejét.

Korán indultunk, hogy elkerüljük a tömeget, így elsők között láthattuk a Grey tóban úszkáló jéghegyeket. A vízparton haladva pár óra alatt felértünk a Grey gleccserhez. Félelmetes látvány volt a hatalmas jégfal, azt éreztem, milyen pici az ember a természet erőihez képest. Belegondoltam, vajon hány millió évvel ezelőtt jött létre az a jég, ami most itt olvad a szemem előtt. Ahogy a jégtömeg alatt cikázó színes kis kajakokat figyeltem, eldöntöttem, meg fogok tanulni kajakozni, hisz pár éve Alaszkában is vágytam rá a fjordok között.

Visszafelé gyorsan haladtunk, mert el akartuk érni az utolsó előtti hajót, ami kivisz a nemzeti park bejáratához. Hiába futottunk be öt előtt tíz perccel, kígyózó sor fogadott Paine Grandenál, és amikor megtelt a hajó, a kapitány bejelentette, hogy csak a következő járatra fogunk felférni. Másfél órát várakozni szélben és esőben nem leányálom, de nem volt más választásunk. Még jó, hogy az utolsó hajón volt hely mindenkinek, különben bajban lettünk volna. A Pehoe tóról még egyszer megcsodáltuk a hegységet, majd búcsút intettünk neki. Három óra buszozás várt ránk, így mire visszaértünk Puerto Natalesba, olyan késő volt, hogy nem tudtunk buszjegyet vásárolni. A Gleccserek Nemzeti Park fővárosába, El Calafateba akartunk utazni, de az összes busz tele volt. Azzal biztattak, próbálkozzunk másnap, de reggel kiderült, hogy két napra előre minden jegy elkelt. Tartottunk egy pihenőnapot, lazac sülttel vigasztalódva (olcsóbb, mint Pesten), majd következő reggelen elbuszoztunk az argentin határhoz.

Menetrend szerint nyolckor indult volna az első busz, de negyed kilenckor még sehol semmi. Az információs irodából telefonáltak a sofőrnek, aki álmos hangon közölte, hogy ő éppen szabadnapos. Végül mégis meggyőzte őt a néni, és kilencre előállt a busz. Azt mondták, hogy a határon átsétálva majd lesz egy másik busz, amivel mehetünk tovább. Csakhogy a két határállomás között három kilométer volt, és hiába próbáltunk stoppolni a senki földjén, egy autó sem állt meg. Szokás szerint esett az eső, és fújt a szél, de mi kitartóan gyalogoltunk, közben minden elhaladó autónak integettünk. Végül a chilei oldalon egy helyi bácsinak megesett rajtunk a szíve, és elvitt az első városkába, Río Turbióba. Útközben elmesélte, hogy fiatal korában rengeteget túrázott a vadonban, még azt is megtanulta, hogy a gyors és veszélyes folyókon hogyan kell átkelni a zajló jég között.

Hamarosan kiderült, hogy itt sincs busz, úgyhogy stoppoltunk tovább. Legnagyobb meglepetésemre a város szélén már hét turista álldogált, nekik sem sikerült buszjegyet vásárolni a Calafateba tartó buszokra. Olyan érzésem támadt, mint húsz évvel ezelőtt Kolozsvár határában, amikor péntek délutánonként rengeteg egyetemista stoppolt hazafelé. Már akkor tudtam varázsolni: azt kívántam, hogy a tizedik autó álljon meg. Így is történt. Sokszor olyanok vettek fel, akikről kiderült, soha nem szoktak stopposokat szállítani.

Most viszont nehezebben ment, senki sem akart megállni. Már kezdtünk kétségbeesni, amikor két órás várakozás után egy ócska fekete autó lelassított. Kiderült, hogy „cápa”, vagyis kétszáz dollárt kérne a fuvarért. Gyorsan kiszámoltam, hogy a benzinköltség kevesebb, mint húsz dollár lenne, és vadul elkezdtem alkudozni (még szerencse, hogy tudok spanyolul). Tíz perces huzavona után végül én győztem, de előre elkérte a húsz dollárt. Kiderült, hogy rendszeresen szállítja a buszokról lemaradt stopposokat, sőt, még kiadó apartmanjai is vannak. Felajánlotta, hogy másnap elvisz a gleccserhez, de úgy döntöttem, nem akarok szoros barátságba kerülni egy olyan emberrel, aki minden bőrt lenyúzna a turistákról.

Pár nappal később tudtam meg, hogy az előttünk stoppoló fiú meg lány nem járt szerencsével. Estig vártak, akkor egy helyi családnak megesett a szíve rajtuk, visszavitték a párt városba, adtak vacsorát meg egy szobát, sőt másnap reggel kivitték őket a város szélére, ahol újrakezdték a stoppolást. A mi utunk kilenc órás volt, az övéké viszont több mint huszonnégy. Ugyanakkor viszont találkoztam olyanokkal is, akik körbestoppolták Argentínát, és nem ütköztek nehézségbe.

 

Nagyon örültem, hogy mi nem veszítettünk el még egy napot, mert így folytathattuk utunkat a Perito Moreno gleccserhez. Ha légvonalban át lehetett volna kelni a hegyek között, csupán ötven kilométert kellett volna megtenni Torres de Paineből, így viszont több mint ötszázat utaztunk. Érdekes lett volna átgyalogolni a gleccseren, ahol senki se tudja, hogy pontosan hol húzódik a határ Chile és Argentína között. Patagóniában a fjordok miatt óriási kitérőket kell tenni. Azt hittem, három hét elég lesz arra, hogy mindent felfedezzünk, de hamar kiderült, tévedtem. Ha majd egyszer visszatérek, megnézem a négyévente összeomló gleccserhidat, és átugrok Tűzföldre.

https://www.youtube.com/watch?v=nWH7tzVtB2k

A híres Perito Moreno a patagóniai jégmező egyik legszebb gleccsere. Mivel ez Argentína második legnépszerűbb nevezetessége, a hajós és hágóvasas túrák egy hétre előre betelnek. Itt még azokat is beviszik a gleccserhasadékokba, akik sosem túráztak, és tornacipőben érkeztek. Mivel én már elég sok gleccseren mászkáltam az Alpokban, le tudtam mondani erről a kalandról. Beértem azzal, hogy a tó szélén kiépített ösvényről csodáltam az akvamarin jéghegyeket. Korán reggel mentem, még mielőtt a tömeg elárasztotta volna a kilátókat. Karnyújtásnyira volt a hatvan méteres jégfal, mellette nagyon kicsinek éreztem magam. A harminc kilométeres, folyamatos mozgásban lévő gleccser ijesztően morgott, és sose lehetett előre tudni, hogy hol fog leszakadni egy hatalmas jégdarab. Ahogy melegedett az idő, egyre intenzívebbé vált a gleccser borjadzása. Csak ültem órákon keresztül a parton, és teljesen el voltam varázsolva e természeti csodától. Először reccsent egy nagyot a gleccser, és figyelmeztetésképp lehullott néhány apró jégdarab. Majd hasadt, és lakóháznyi jégtömbök zúdultak a tóba. A becsapódás után méretes hullámok keletkeztek, majd lassan elsimult a víztükör. Arra gondoltam, néha az emberi lélek is így háborog, aztán elsimul a víztükör.

A következő cél El Chaltén városa volt, amire egy egész hetet szántunk. Szükség is volt rá, mert a merészen égbe törő Fitz Roy hat napig felhőszoknyába bújt. Eredeti indián neve Cerro Chaltén, ami azt jelenti, Füstölő Hegy. Közben persze végig túráztunk a környéken, de a hab a tortán mégiscsak ez a csúcs volt. Pontosabban a hegy lábánál levő Laguna de los Tres, eddig lehet feljutni sziklamászó felszerelés nélkül. De még ha nálam lenne a beülőm és a kötelem, akkor se próbálkoznék, hisz a Fitz Roy még a nyolcezreseket megjárt hegymászókat is elriasztja. Technikailag is nehéz, de a kegyetlen viharok szinte lehetetlenné teszik a csúcs meghódítását.

A másik gyönyörű hegy, amit nem szabad kihagyni, a Lago Torre fölé magasodó Cerro Torre. Utólag derült ki, annak ellenére, hogy nem sok magyar téved a világnak e távoli csücskére, egy vásárhelyi iskolatársam ugyanaznap mászott fel ebbe a kilátóba, mint én.

El Chaltén egy igazi hegymászó paradicsom: csillagtúrák kiindulópontja, de több napra is el lehet menni sátrazni. Az egyik kétnapos utat egy nap alatt jártam végig, de előtte és utána jelentkezni kellett a Los Glaciares Nemzeti Park irodájában. A sátrazás mindenhol ingyenes, de ha valaki eltávolodik a várostól, akkor a viharok miatt tudni akarják, hogy hány ember tartózkodik kint. Mivel rengeteg a turista, sok baleset történt már, ezért a fokozott figyelem.

Utolsó nap nagyon erős szél fújt, azt ajánlották, hogy ne menjek fel a Pliegue Tumbado csúcsra. De mivel tudtam, hogy gyönyörű kilátás vár rám, úgy döntöttem megpróbálom. Szinte végig egyedül voltam, de a csúcs előtt nem sokkal egy hozzám hasonló vékony kicsi lányra bukkantam. Innentől együtt küzdöttünk a tomboló széllel, közben meg nevettünk magunkon, hogy hol az eszünk. Néhányszor földhöz vágott a jeges szél, de nem adtuk fel. Ha nem kergetett volna le az orkán a csúcsról, kereshettünk volna egymillió éves fosszília maradványokat, állítólag nagyon sok van belőlük.

Este a városka híres csokoládékészítő műhelyében melegedtem. Mivel édesszájú vagyok, nem bírtam ellenállni a két legnépszerűbb argentin finomságnak: dulce de leche, azaz karamellkrém és calafate bogyóval töltött alfajor (csokiba vont keksz). Minden sarkon calafate lekvárt vagy jégkrémet árulnak, hisz ilyen sehol máshol a világon nincs. Íze olyan, mintha keverték volna a fekete áfonyát a berkenyével. A másik nagy kedvencem az Argentínában mindenhol megtalálható maté tea volt. Mindenki a kis termoszával és a hagyományos tökből vagy fából készült teáscsészéjével sétálgat. Bárhol lehet forró vizet kérni, de az sem meglepő, ha valaki megosztja veled a teáját. Az egyik argentin lány így fogalmazott: „Lehet a táj bármilyen gyönyörű, ha nincs nálam a matém, nem tudom igazán élvezni.”

Másnap fájó szívvel elbúcsúztunk a hegyektől, már csak egy rettenetesen hosszú buszút várt ránk. És hogy a sok nulla fokos éjszaka után egy kis meleget is magamba szívjak, visszaérve Santiagoba leutaztam Valparaíso napsütötte óceánpartjára. A méteres hullámok közt lubickolva már azon gondolkoztam, egyszer ide még vissza fogok jönni. (2019. január)

Régi álmom vált valóra, visszatérhettem a Himalájába. Öt évvel ezelőtt az indiai oldalon túráztam, és annyira otthon éreztem magam a hatalmas hósapkás csúcsok között, hogy megfogadtam, hamarosan vissza fogok jönni. Méghozzá nem is akárhová, hanem az Annapurna körútra, amiről azt regélik, a világ legszebb túraútvonala. Hágóvas és jégcsákány nélkül fel lehet jutni 5400 méterre, közben napokig kísérnek a nyolcezres csúcsok. Hab a tortán a sok rejtőzködő buddhista kolostor, ahol mintha megállt volna az idő.

Nem sok időt töltöttem tervezéssel, csak megvettem a repülőjegyet, és szállást foglaltam az első éjszakára Kathmaduban. A lehető legjobbkor indultunk, május végén, még a monszun előtt. Március-áprilisban napi kétszáz ember kirándul itt, de ahogy véget ér a főszezon, kiürülnek a falvak. A fővárosi turisztikai irodában is pangás fogadott, de olyan szerencsénk volt, hogy összefutottunk egy cseh csoporttal, akik szintén az Annapurnára készültek. Miután kiváltottam az engedélyeket, felajánlottam nekik, hogy megszervezem az utazást. Elmentem néhány irodába, hogy megkeressem a lehető legolcsóbb dzsipet Dharapaniba. Nem akartam busszal utazni, mert több mint tizenkét óra lett volna, cudar körülmények között. Egy-két személynek drága mulatság lett volna a bérelt autó, de hatunknak pont jó volt.

Csakhogy Nepálban nem minden úgy történik, ahogy az ember eltervezi. Besisaharba érkezve a sofőr bejelentette, hogy az autójában nem működik a négy kerék-meghajtás, és az éjjeli eső elmosta az utakat, ezért át kell ülnünk egy másik kocsiba. Nem is lett volna baj, csakhogy a második dzsip négyszemélyes volt. Értetlenkedve néztem, ahogy a hátizsákokat felkötötték a tetőre, majd betessékeltek minket az ici-pici utastérbe. Utólag tudtam meg, hogy a helyiek mindig így utaznak. Mivel kicsik és soványak, akár kilencen is bezsúfolódnak egy ekkora autóba. Négy órát zötykölődtünk volna a szardíniásdobozban, de a felénél úgy döntöttem, nem bírom tovább és kiszállok. A többiek mind követtek, pedig mehettek volna tovább autóval. Így az első éjszakát Jagatban töltöttük, és fél napot gyalogoltunk, mire végre megérkeztünk Dharapaniba. A térképen olyan kicsinek tűntek a távolságok, de amikor megláttam a girbe-gurba hegyi utakat, megértettem, hogy miért olyan lassú a közlekedés ebben az országban.

A következő kulturális sokk a szállás volt. Kicsi egy- vagy kétágyas szobák, papírvékony fallal elválasztva, fürdőszoba pedig csak a folyosó végén. Persze nem európai vécére kell itt gondolni. Kb. egy négyzetméteres betonlyuk, törökvécével, mellette a falból kiálló csőből folyik a hideg víz egy vederbe. Az állapotából ítélve havonta egyszer takaríthatják. Úri helyeken pici gázbojler is van, amelyből vékony sugárban csordogál a meleg víz. Egyetlen olyan szállás volt, ahol még forrás sem volt a közelben, csak egy nagy fekete víztározóból lehetett egy kis vederrel kimerni a vizet. A fűtés nem divat. Ilyen körülmények között nem lehet elvárni, hogy naponta kimossák az ágyneműt, de az mégiscsak több a soknál, hogy két-három hétig szürkül a fehér lepedő. Persze mindez sokkal jobb, mint sátorban aludni nulla fokban, és patakban mosakodni, ahogy ezelőtt negyven évvel tették az erre tévedt bátor hegymászók.

Meglepő látni, hogy az elmúlt időszakban mennyire kiépítették az Annapurna körutat. Rengeteg szállás, étterem és kis bolt található a falvakban, ráadásul mindenhol építkezések vannak, és egyre feljebb visz az autóút. A helyiek is hozzászoktak a turistákhoz, miután lejár a főszezon, valósággal vadásszák őket. Ezt úgy kell elképzelni, beérek egy településre, a nénike ott ül a kapuban és próbál meggyőzni, hogy miért pont az ő házát válasszam. Hamar rájöttem, annyira kell nekik a vendég, hogy ingyen adják a szobát, ha náluk vacsorázok és reggelizek. Sokat utaztam már, de ilyennel még nem találkoztam. Nagyon kedves, segítőkész, vendégszerető emberek, mindenüket megosztják a turistákkal.

Annak ellenére, hogy az utazási irodákban javasolták a hegyi vezetőt, egyáltalán nem volt szükség rá. Jól követhetőek az utak, egyértelműek a jelzések, megbízhatóak a térképek, és a helyiek is szívesen szolgálnak infóval. Azon viszont meglepődtem, hogy olyanok is kirándulnak, akiknek nincs előzetes magashegyi tapasztalata. Sőt, az őrültek biciklivel mennek, amit néha a hátukon kell cipelni. Találkoztam két lökött spanyollal, ők meg szörfdeszkát vittek a hátizsákra erősítve.

Az emberek nagy része Dharapaniból indul 1860 méterről, mi viszont, mivel egy nappal korábban elkezdtünk gyalogolni, meseszép vízeséseket láttunk. És imazászlóval díszített kecses függőhidakat. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindeniken átfussak, ahogy a gyerekek szoktak. Legnagyobb meglepetésemre, volt aki lóval ment át rajta, sőt még kismotorral is.

Az időjárással is szerencsés voltam. Napközben meleg volt, de az esték egyre hidegebbekké váltak. Chameba érve előkerült a kesztyű és a sapka is. Néha esett is egy kicsit, de csak délután, alig használtam az esőköpenyemet. Valahogy mégis megfáztam, úgyhogy mire felértem Pisangba 3300 méterre, ledöntött a betegség a lábamról. Ahelyett, hogy ott töltöttem volna néhány napot, hogy meggyógyuljak, folytattam az utat. Addigra már összebarátkoztam pár szimpatikus túrázóval, jó volt minden nap ugyanazokat az arcokat látni. Akárcsak a Caminón.

A következő faluban, Bragában tartottunk egy pihenőnapot, de csak azért, hogy felmászhassunk az Ice Lake-hez. Ezt a túrát szinte mindenki beiktatta, mert a 4600-as magassága nagyon jó akklimatizáció. Még napkelte előtt indultam, hogy elég magasan legyek, mire a rózsaszínű korona felkerül a nyolcezres csúcsokra. Egy kicsit eltévedtem a sokfelé ágazó ösvényeken, de mivel tartottam az irányt, végül megtaláltam a helyes utat. Közben azon morfondíroztam, az Alpokban ez már egy komoly túrának számítana, itt pedig négy óra alatt csak úgy felsétál az ember. Nem éreztem a magasságot, igaz szigorúan betartottam a szabályt, hogy napi négy liter vizet meg kell inni. Azt mondják a Himalájában nem elég tiszta a patakok vize, ezért vittem Mycropur tablettát és Steripen UV fényes víztisztítót.

A Jeges-tó a világ legmagasabban fekvő tavainak egyike. Tükörsima felületén táncot járt az Annapurna II, Annapurna IV, Gangapurna és Tilicho csúcs – nem bírtam betelni a látvánnyal. Sokáig üldögéltem a tó partján, és csak szívtam magamba a hegyóriások szépségét. Néha elgondolkozom, jó lenne túravezetőként keresni kenyerem, hogy minél több embernek megmutathassam ezeket a csodálatos helyeket. Nem ugyanaz a képernyőn nézni vagy a valóságban minden érzékszerveddel felfedezni a hegyek varázsát. Hálás vagyok, amiért mindez megadatott nekem.

És hogy fokozzam boldogságomat, visszafelé meglátogattam a Braga Gompát, ami az Annapurna körút legősibb temploma. Mindig libabőrös leszek, amikor belépek egy buddhista szentélybe. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz ezekre a helyekre. Szinte minden faluban volt egy templom, mindenhová beültem meditálni, és mindenikben otthon éreztem magam. Ha szerencsém volt, még jakvajas teával is megkínáltak a mosolygós lámák.

A legszebb élményem az volt, amikor véletlenül becsöppentem egy nagy buddhista ünnep kellős közepére. Harminc láma mantrázott egyszerre, olyan hátborzongatóan szép volt, hogy végigbőgtem a fél órás szertartást. Nem tudom, miért tört rám a sírás, hisz nem is voltam szomorú, valamit mégis megmozgatott bennem a tibeti mantra.

A határ közelében mindenütt tibeti falvak vannak. Onnan lehet tudni, hogy átkerültem egy másik régióba, hogy a szokásos Namaste helyett Tashi delekkel köszönnek, és csak a jobb kezüket emelik imapózba. Más a ruhájuk, a kalapjuk, az ételük, a házuk, de még a templomuk is. Nagyon szeretem ezeket a kis tibeti településeket, mintha hirtelen száz évet visszacsöppennék az időben. A bejáratnál imazászlók és egy tipikus kőkapu fogad, aztán imamalmok sokasága sorakozik. Kivétel nélkül minden házban ott van a Dalai Láma képe, előtte egy kis házi oltár színes kendőkkel, virágokkal, gyertyákkal és füstölőkkel.

A tibeti férfiak legmeredekebb sziklás ösvényeken is kis papucsban járnak, de néha mezítlábas embereket is láttam. Gyakran kilót cipelnek, de még akkor is mosolyogva üdvözölnek minden turistát. A nők pedig a hátukra kötik a pici babát, és úgy dolgoznak a ház körül. Nem zavarja őket, hogy nincs vízvezeték, vagy hogy hajnalban tüzet kell rakni, különben nem tudják megfőzni a család ételét. Amikor ötkor indultunk, hogy láthassuk a napfelkeltét, szó nélkül reggelit készítettek, ha pizzát kértünk, akkor azt. Még sosem találkoztam ennyire alázatos és szolgálatkész emberekkel. Van mit tanulnom tőlük.

Az Annapurna körút másik nagy tanulsága az volt, hogy időt kell hagyni az akklimatizációra. Amikor pár éve Ladakhból indultam a Stok Kangrira, és amikor La Pazból indultam a Huayna Potosíra, ugyanazt a hibát követtem el, túl gyorsan akartam meghódítani a csúcsot. Azt mondják, az okos ember a más hibájából tanul. Hát én még a sajátomból se tanultam. Szabály szerint minden nap ötszáz métert lehet emelkedni, különben túl megerőltető lenne a szervezetnek.

Az út elején betartottam a szabályt, de Manang után úgy éreztem, jó formában vagyok, bevállalhatok egy kis kockázatot. Egy nap alatt megtettünk két napi távot (ilyet nem illik csinálni a Himalájában), így felértünk 3500 méterről 4500-ra. Miután elfoglaltuk szállásunkat Base Camp Thorung Phediben, még volt pár óra naplementéig, úgyhogy kitaláltam, hogy felsétálok 4900 méterre a High Campbe (sokan itt is beiktatnak egy éjszakát). Legnagyobb örömömre még itt sem volt problémám a magassággal. Ha valaki erre téved: High Camp az utolsó vízvételi lehetőség, innen kell cipelni a három-négy liter vizet.

Aki nincs hozzászokva a nagy szintkülönbségekhez, annak 5000 méter körül elmegy az étvágya. Én viszont jóízűen bevacsoráztam, talán túl sokat is ettem. De mivel nem ittam eleget, éjfél körül szomjasan arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a fejem. Nem bírtam visszaaludni, és egyre rosszabbul voltam. A hűlésem még rátett egy lapáttal, már ott tartottam, hogy ki kell várni a pirkadatot, és visszamenni az előző településre.

Reggelre nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, ezért forró gyömbérteával próbáltam magamhoz térni. Aztán fokhagymát majszoltam, mert egy hegyi vezető azt mondta, hogy az enyhíti a hegyi betegség tüneteit. Ahogy ott szomorkodtam a menedékházban, megjelent két cseh lány, indulásra készen. Kiderült, az egyiknek pont olyan rossz éjszakája volt mint nekem, de nem akart visszafordulni. Tetszett a tervük, így csatlakoztam hozzájuk: addig mászunk, ameddig bírjuk, de bármikor meggondolhatjuk magunkat, és lemehetünk 4000 méterre. Csakhogy minél feljebb jut az ember, mentálisan annál nehezebb visszafordulni. Főleg úgy, hogy ezzel két napot veszítenék.

Bíztam benne, hogy nem súlyosbodnak a hegyi betegség tünetei. Fájt a fejem, gyenge voltam, zsibbadtak az ujjbegyeim, de összeszedtem magam, és kitartóan haladtam felfelé. Robotpilóta üzemmódban csak tettem egyik lábamat a másik után, azt reméltem, hogy már nincs sok hátra (én kis naiv). Órákon keresztül gyalogoltunk, úgy tűnt, sose fogunk megérkezni a Thorong La hágóba. Közben egyre szebbek voltak a felém magasodó hegycsúcsok, de nem tudtam igazán élvezni őket, el voltam foglalva a túléléssel. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad a négy napot besűríteni két napba, de úgy éreztem, még maradt annyi erőm, hogy végigcsináljam ezt az őrültséget. Végül öt órás szenvedés után felértünk 5416 méterre, megünnepeltük, majd a hágó túlsó oldalán megkezdtük az ereszkedést. A fej- és torokfájástól nem tudtam megszabadulni, de bíztam benne, minél lejjebb kerülök, annál kevésbé fog kínozni a hegyi betegség. Sokan nem tudják, hogy a tünetek lefele menetkor is súlyosbodhatnak, ezért tartalékolni kell az erőket.

Késő délután hullafáradtan érkeztem meg Muktinathba (3800), beestem az első hosztelba, és egyetlen vágyam az volt, hogy minél többet aludhassak. Arra már nem maradt erőm, hogy elmenjek az esti szertartásra, de másnap reggel fél hétkor bepótoltam.

Az európaiak Santiagóba vagy Rómába zarándokolnak, itt mindenki a muktinathi templomba igyekszik. Nepáliak, indiaiak és (valamikori) tibetiek tömött sorokban vonulnak fel a szentélybe. Aki nem bír járni, azt lóra ültetik, a nagyon betegeket pedig családtagjaik cipelik a hátukon. Nem sok olyan hely van a világon, amit szentnek tart a buddhizmus, hinduizmus, de még a bőn vallás is. Ráadásul itt a négy elem, föld, víz, tűz és levegő egy templomban találkozik. Ha fellebbentjük az oltár alatti kendőt, egy kis földalatti patakot láthatunk, melynek felszínén örök lángocska ég. Tőle nem messze száznyolc forrásból csobog a víz, ami önmagában is szép látvány, de sokkal izgalmasabb a rituálisan fürdőző hindukat figyelni. A férfiak alsóneműben, a nők mezítláb, száriban és zacskóval a fejükön sétálnak vagy rohannak végig a jéghideg víz alatt. Miután tesznek pár kört, még elmerülnek két medencében, nem is értem, hogy nem lesznek hipotermiások. Általában szeretem kipróbálni a helyi különlegességeket, de a reggeli hűvös levegőben ezt a bulit inkább kihagyom.

A Tiji fesztiválon viszont szívesen részt vettem volna, egyetlen apró akadálya volt csupán: Felső Musztángban tartották, ahová a belépő ötszáz (!) dollár. Nagyon szerettem volna a tiltott királyságban túrázni, de azt hiszem, erre még néhány évet várnom kell. Csak a bejáratig merészkedtem el, Kagbeniben megcsodáltam a kolostort és a híres lámaiskolát. Közben beesteledett, ezért megkérdeztem a helyieket, mennyiért vinnének vissza Muktinathba dzsippel. Tátva maradt a szám, amikor hatvan dollárt akartak elkérni a tíz kilométerért. Elindultam gyalog, közben stoppoltam, és olyan szerencsém volt, hogy fél órával később valaki felvett.

Kagbeniből mehettünk volna egyenesen Jomsomba, de mivel nem akartam az országúton gyalogolni, másnapra beterveztünk egy plusz túrát, és felmentünk a hegyek közé Luprába. A helyiek figyelmeztettek, hogy nem könnyű megtalálni az utat, mert elmosta a víz vagy az útépítők tették tönkre, de arra nem számítottam, hogy állok a hegyoldalban, és a jelzett turistaösvény eltűnik egy szakadék szélén. Mindeközben olyan erős szél fújt, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Hosszas keresgélés után rábukkantunk egy másik ösvényre (jelzés sehol), és nagy nehezen leértünk a főútra. Közben végig csodáltam a felém magasodó nyolcezres Daulaghiri, Annapurna és Nigiri csúcsokat.

Jomsomból három opcióm volt: gyalog folytatom az Annapurna körutat, és tíz nap alatt beérek Pokharába, két napot buszozok, vagy húsz percet repülök. Az eredeti terv szerint végiggyalogoltam volna a huszonegy napot, de sokan azt mondták, hogy túl vagyok az út legszebb részén, ezért úgy döntöttem inkább elkezdem tervezni a következő túrát, a Mardi Himalt.

Jagat – Dharapani – Chame – Pisang – Braga – Manang – Thorung Phedi – Muktinath – Jomsom

Ahogy gyalogoltam Estella városa felé, egész nap drága nagyapám járt a fejemben. Felnéztem az égre és halkan ezt rebegtem:

– Hiányzol, Tata. Mennyire élveznéd te is ezt a negyven napos zarándokutat.

Emlékek sokasága borított el hirtelen. Alig pár napos koromban nagyapám a babakocsiban tolt, de hirtelen egy megmagyarázhatatlan belső parancsnak engedelmeskedve megállt. Ha még kettőt lép, a szomszéd háztetőről lezuhanó cserép szétzúzza pici fejemet. Néhány évvel később leestem a lépcső tetejéről. Tata csak az utolsó pillanatban vette észre, utánam szaladt, és habozás nélkül ugrott. Mire legurultam, puhára érkeztem: az ő földön fekvő testére. Ezek után úgy tekintettem rá, mint az őrangyalomra. Mivel első unokája voltam, nagyon szoros kötelék alakult ki köztünk. Az első két szavam neki szólt:

– Tata vár.

Kilencvenévesen is úgy pattant fel a biciklire vagy futott át a piroson, mintha rajta nem fogott volna az idő. Életerejét még a négyéves orosz fogság sem tudta megtörni. Sokat mesélt életének erről a fejezetéről. Esténként mind a tíz unokája körülvette, és csillogó szemekkel hallgatta szibériai történeteit. Az egyik jelenetet újra meg újra el kellett mondania, nem bírtunk betelni vele. Amikor fogságba esett, sokadmagával felgyömöszölték egy tehervonatra, és napokon át utaztak földön kuporogva, étlen-szomjan, mosdatlanul. Mivel családja semmit sem tudott róla, még magyar területen egy cetlire írt néhány sort édesanyjának, megcímezte és kidobta a vonat ablakán, arra kérve az ismeretlen megtalálót, hogy juttassa el szeretteinek. Sosem tudta meg, ki volt a jótevője, de a levél célba ért.

Tatától örököltem a természet szeretetét és a fékezhetetlen utazási vágyamat. Élénken él bennem egy kép, ahogy állok a kertjében, csodálom a sok sárga tulipánt, majd megakad a szemem az egyetlen fekete virágon:

– Tata, a fekete tulipán is tulipán?

 

A Caminón többen mesélték, hogy bármilyen hihetetlennek is hangzik, de útközben találkoztak a néhai szülővel, társsal vagy szeretett rokonnal. Azt mondják, a Szent Jakab-út egy teljesen más dimenzió, itt olyasmi is megtörténhet, ami máshol lehetetlen.

A hosszú és fárasztó nap után túl későn érkeztem Estellába, épp feltették a lakatot a San Miguel templom ajtajára. Nem elég, hogy fáj a térdem, testileg és lelkileg is kimerültem, magányos vagyok és szomorú, most még a templomot is bezárják az orrom előtt? Az idős gondnok, mintha olvasott volna gondolataimban, szó nélkül újra kinyitotta a vaskaput. Nem tudtam, miért, de úgy éreztem, a kilencszáz kilométeres úton minden templomba be kell mennem. Körbesétáltam, megcsodáltam minden részletet, aztán leültem, behunytam szemem, és átadtam magam a hely varázsának.  Az elmúlt ezer év alatt, vajon hány millió zarándok látogatta meg ugyanezeket a templomokat, a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig? Mintha mindenki itt hagyott volna egy darabot magából.

Ahogy a spanyol bácsi másodszorra zárta be a templomot, fura módon ismerősnek tűntek mozdulatai. Megkérdeztem, hol találok egy olcsó vendéglőt.

– Gyere, elkísérlek – biccentett kedvesen. És ekkor mintha csoda történt volna. Már nem egy helyi öregúr állt előttem, hanem az én drága nagyapám. Ahogy megfordult, ahogy elindult, ahogy beszélt, ahogy rám mosolygott…

– Tata? Szia, Tata! Hát itt vagy?

Nem akartam hinni a szememnek. Hogy történhet ilyen? Milyen különös játéka ez az égieknek? Annyira kézzelfogható volt Tata jelenléte, hogy semmit sem tudtam tenni, csak sírni. Sugárzott a szeretet arcából, ahogy rám nézett. Nem bírtam betelni a tekintetével – nagyapám huncut szeme kacsintott rám. Csak néztem-néztem-néztem…

– Köszönöm azt a sok szeretetet, amit pici korom óta tőled kaptam – motyogtam.

Hálásan megöleltem a férfit, és egyre erősebben zokogtam, mert az ölelése is pont olyan volt, mint a nagytatámé. Ahogy karjaiban pihentem, újra kisgyerekké változtam, aki tudja, biztonságban van, semmi bántódása nem eshet. Éreztem lelkét és üzenetét:

– Itt vagyok, végig veled leszek az úton, és vigyázok rád.

 

Csodálatosan indult a nap. Hajnali ötkor frissen ugrottam ki az emeletes ágyból, lelkesedéssel tele, hisz nagy út állt előttünk: Románia legmagasabb csúcsát készültünk megmászni. Még sötét volt, csend borult a Podragu-tó völgyére, de már halvány rózsaszínben derengtek a szemközti hegyoldalak. Örömmel vettem hátamra a zsákom és csatoltam fel a hágóvasakat, mert tudtam, felejthetetlen lesz a mai túra. Biztos voltam benne, hogy feljutok a csúcsra, úgy éreztem, semmi sem állíthat meg. A füstös, emberszagú menedékházból kilépve megcsapott a tiszta hegyi levegő, melyet szinte harapni lehetett. Ahogy haladtunk felfelé a völgyben, emelkedett a nap is, beragyogva a meredek jégfalakat. Talpunk alatt recsegett a jéggé fagyott stabil hóréteg – minden olyan volt, amilyennek egy tökéletes téli túrához lennie kell. Messzire elláttunk, csak úgy sorakoztak a hólepte hegycsúcsok, mintha hívogatnának, hogy meghódítsuk őket.

De nem élvezhettem sokáig ezt az elvarázsolt tájat, egy szemvillanásnyi figyelmetlenség mindent tönkretett. Bármennyire is erőltetem, képtelen vagyok visszaemlékezni esésemre. Az első mozdulat, amit fel tudok idézni, az, mikor lecsúszott a túrabot szíja a jobb kezemről és ösztönösen megragadtam két kézzel a jégcsákányt. Ahogy elkezdtem csúszni lefele, rögtön reagáltam is, behúztam magam alá a jégcsákányt, úgy, ahogy tanultam és belevágtam a fagyott hóba. Akkor még nem volt bennem félelem. Tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem és azt hittem, ha megfelelő módon használom a felszerelésemet, egy-kettőre megállok. Kristálytiszta volt az agyam, gyorsan és határozottan cselekedtem. De már késő volt. Az a pár pillanat kiesés az esés és a feleszmélés között, elég volt ahhoz, hogy túlságosan felgyorsuljak. Ha közvetlenül csúszás után csákányoztam volna, talán sikerül megállni, de így fizikailag képtelenség volt. Nemcsak a sebesség, hanem a jég keménysége is nehezítette a dolgomat. Ahányszor belecsaptam a csákányt a jégbe, annyiszor csapott vissza. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az eddig biztosnak hitt módszer nem válik be, és ekkor bepánikoltam. Nem volt erőm lenézni, felmérni a terepet, azt hogy merre csúszok, mi van alattam; csak az arcom előtt levő havat láttam, ahogy csapom bele a jégcsákányt, és az ellenségesen visszavág. Nem éreztem, hogy a visszarúgó csákány a felsértett számhoz vágódott, és azt sem, hogy a bőr cafatokban szakadozott le kezemről. Semmi sem létezett abban a pillanatban, csak a túlélés gondolata. Csak ez dübörgött szüntelenül fejemben: csapd a csákányt, csapjad, mert ha nem véged van. Tudtam, hogy a hágóvasat nem szabad használjam, mert csak bucskázok és összekaszabolom magam vele – többet árt, mint használ. Egyetlen menekvési lehetőségem a jégcsákány.

Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, az sem használ, szélmalomharc az egész és eleresztettem magam. Hánykolódtam, ahogy dobott a hegy, oldalra, hátra. Ahogy elszáguldottam egy hegyes szikla mellett, bevillant, hogy alig karnyújtásnyira volt tőlem, ha nekicsapódtam volna, pozdorjává zúzott volna. Ettől újra feléledt a túlélési ösztön, megint elkezdtem csákányozni, de hiába. Végül, mintha csoda történt volna: megálltam. Nem hittem a szememnek, csak néztem jobbra-balra, mi történt, hogy hirtelen véget ért az őrült száguldás. Elöntött a megkönnyebbülés – túléltem. Csak ekkor vettem észre, hogy ömlik a kezeimből a vér, hirtelen nem is értettem, miért. Nem éreztem a fájdalmat, csak kívülállóként néztem, ahogy körülöttem egyre véresebb a hó. Gyengeség fogott el, úgy tűnt, egy tapodtat se tudok továbbmenni. Nem jött le senki utánam, pedig nagy szükségem lett volna rá. Tudtam, hogy vízre meg szőlőcukorra van szükségem, hogy visszatérjen belém az élet. Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam felfelé. Félúton kiáltottam, hogy ereszkedjen be valaki értem – kellett a lelki támasz. Utólag mondták a túratársaim, hogy vérfagyasztó volt végignézni a zuhanásomat, egyszerűen lemerevedtek és képtelenek voltak reagálni. Végül két barátom elindult felém. Miután felvánszorogtam a hegygerincre, kifertőtlenítették a sebeimet. A gézpólyát nézegetve váratlan döntést hoztam: továbbmegyek! Még saját magamat is megleptem, hisz, mikor először láttam, a véres húscafatokat a kezemen, semmi mást nem akartam, csak visszafordulni. Utána viszont azt éreztem, nem hagyhatom ilyen könnyen legyőzni magam, igenis végigcsinálom, ha már nekifogtam. Ha akkor meghátrálok, talán soha többé nem megyek télen hegyre. Minden egyes lépésemre odafigyeltem, egyfolytában attól reszkettem, hogy még egyszer becsúszhatok. Minden völgyet felmértem, ha esnék, hová esnék, hol állnék meg, túlélném-e. Eluralkodott rajtam a pánik. Hisz négyszáz métert zuhantam és csoda, hogy kisebb-nagyobb kézsérülésekkel megúsztam. Meg kellett tanulnom, hogy legyőzzem saját magamat, úrrá legyek a félelmemen.

 

Ilyen helyen nem lett volna szabad szabad biztosítás nélkül menni! Óriási hibát követtünk el azzal, hogy nem vittünk kötelet, hallgattunk a menedékház gondnokára, aki hajnalban így búcsúzott:

– Á, felesleges. Kötél nélkül is fel lehet jutni a Moldoveanura.

Pedig több traverznél is szükség lett volna a biztosításra, sőt az utolsó szakaszon a Vistea és a Moldoveanu közt húzódó pengeéles gerincen életveszélyes volt nélküle. Nyáron ugyanezen az úton könnyedén mentem végig, most is csalogatott, hisz olyan közel volt. Úgy tűnt, kinyújtom a kezem és elérem, az útjelző táblán is csekély negyed órát írt. Csakhogy ebbe sok minden nem volt beleszámolva: a többméteres megroskadt hóréteg, a minden lépésnél hóval megtelt hágóvas, a jeges sziklák, a becsúszás veszélye. Ezért döntöttem úgy, beérem a kétezer-ötszáz méteres Visteával. Nem könnyű lemondani a csúcsról, de ez is hozzátartozik a hegymászáshoz. Inkább ne érjem el a célt, minthogy ez legyen az utolsó hegy, amit élve láttam.

(2004, Marosvásárhely)

Nem volt sok időm arra, hogy megtervezzem a perui utamat, de egy dologban biztos voltam: a Machu Picchura gyalog szeretnék feljutni, méghozzá nem is akárhogy: az öt napos Salkantay túrával. A National Geographic szerint ez az út rajta van a világ 25 legjobb túraútvonalának listáján. A másik opció a híres Inka Camino (40 km) lenne, de azt hónapokkal előre le kell foglalni és több mint 700 dollárt kérnek a négy napért, ráadásul kötelező szervezett csoporttal menni. Ha valakinek közbejön valami, például lekési a repülő csatlakozását, akkor elúszik a túra (beszélgettem egy amerikaival, aki így járt). Naponta maximum 500 ember indulhat; ami fura, hogy ebből 300 idegenvezető, szakács és sherpa. Nem szeretem a tömegnyomort, sem azt, hogy végig kövezett úton kellene gyalogolni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy a 80 kilométeres Salkantay az én utam.

A valamikori inka birodalom fővárosa, Cuzco tele van utazási irodákkal, mindenik nagy plakátokon hirdeti többek között ezt a túrát. Szerencsére nem volt szükséges az összest körbejárni a legjobb árajánlatért, mert egy kedves pesti ismerősöm előttem már kitaposta az utat. Pontosan tudtam, hová kell menni és kit kell keresni. Épp záráskor érkeztem, de a nő olyan rendes volt, hogy visszament a kedvemért, pedig már elmúlt nyolc óra. Másnap vasárnap lévén zárva szoktak lenni, tehát ez volt egyetlen lehetőségem a jelentkezésre. Részletesen elmagyarázott mindent, befizettem a száz dollárt a teljes csomagra (plusz hetvenet, ami a Machu Picchu belépti díja) és azzal búcsúztunk, hogy hétfőn hajnali négykor utánam jönnek a hotelbe.

Persze nem is én lennék, ha nem bonyolódnának a dolgok. Reggel korán várok, várok, várok, eltelik fél óra, semmi. Kezdek aggódni, vajon itt felejtettek, vagy mi történt. Európai telefonom nem működik, úgyhogy tehetetlen vagyok, az a kevés türelmem is elfogyott, ami volt. Ekkor megszán egy perui lány és felajánlja telefonját. Szerencsére beszélek spanyolul, ebben az országban mindig történik valami és olyankor jól jön a nyelvtudás. Kiderült, hogy a városban két azonos nevű szálloda van, a másikban kerestek engem. Még jó, hogy tudtam tisztázni a helyzetet és nem hagytak ott (volt, aki már járt így). Végül öt óra lett, mire felkerültem a buszra.

Négy órás zötykölődés után megérkeztünk az esőerdőben rejtőző Mollepatába (2900 m), ahol mindenki leadhatott egy öt kilós csomagot, amit felkötöttek a lovakra és kis hátizsákkal indult a túra. Milyen jó, hogy én a Caminón megtanultam a lehető legkevesebbet csomagolni, itt napközben csak vízre és esőköpenyre volt szükségem. A reggelit, ebédet és vacsorát biztosították, melléje teát vagy igazi perui forró csokit adtak, el voltam kényeztetve. Eszembe jutott, hányszor túráztam hatalmas hátizsákkal a Kárpátokban, ahol cipelni kellett a teljes felszerelést, sőt még az élelmet is egy egész hétre. Itt kaptunk sátrat és matracot, sőt aki nem hozott, hálózsákot is tudott bérelni. Micsoda luxus.

Kiderült, olyan népszerű a túra, hogy még az esős évszakban is minden reggel indulnak csoportok. Bár azt ígérték, hogy maximum tizenöten leszünk, végül egy tizennyolc fős csapat verődött össze. Az elején úgy gondoltam, ez túl sok, de hamar kiderült, mindenki szimpatikus és még a tempót is bírja. Általában egyedül vagy a barátaimmal kirándulok, fura volt Peruban idegenekkel túrázni, de olyan szerencsém volt, hogy mindig kedves emberekkel hozott össze az élet. Azt mondják, aki pozitív, az hasonló rezgésű személyeket vonz be. Hamar megismerkedtem túratársaimmal: Észak-Amerikából, Nyugat-Európából és Brazíliából jöttek, (utólag kiderült, volt, aki ugyanezért az útért 300 vagy 400 dollárt fizetett). Mivel én mindig kevés pénzzel jártam a világot, hamar megtanultam, hogyan lehet a legolcsóbb lehetőségeket felkutatni. Van, aki még nálam is profibb (Körbebiciklizték a Földet).

A Salkantay túrát egyedül is végig lehet járni négy nap alatt, de találkoztam egy párral, akik épp túl voltak rajta és nagyon nem ajánlották. Tönkrement a válluk a sok cipekedéstől, az átázott bakancs felsértette lábukat, nem volt hol megszárítsák ruháikat, többször eltévedtek és egyszer egy lezárt ösvényre keveredtek, amelyet a sok eső miatt elmosott a víz, így kénytelenek voltak fél napot gyalogolni visszafelé. Mennyivel kényelmesebb a szervezett túra, ahol az elején meg a végén kisbusszal szállítanak, minden hajnalban forró teával ébresztenek a sátorban, palacsintát sütnek reggelire; mire bárhová megérkezünk, már gőzölög a finom étel és vár a kész sátor. Könnyű megszokni a jót.

Első nap 4300 méterre jutottunk fel, ami az Alpokban már szép teljesítménynek számítana. Nekem meg se kottyant, hisz előtte akklimatizálódtam a Huayna Potosín. Különleges volt a buja trópusi esőerdőből átváltani alpesi növényzetre majd felérkezni a kopár sziklák közé, karnyújtásnyira egy gleccsertől. Felettünk magasodott teljes szépségében a két hegyóriás: Humantay és Salkantay. Egész úton látnunk kellett volna őket, de felhőbe burkolóztak, csak estére bukkantak fel. Mire kiértünk a Humantay tóhoz, legnagyobb örömünkre elállt az eső. Állítólag ez Peru egyik legszebb gleccsertava, ahogy körbejártam hol türkiz, hol sötétkék, hol meg haragoszöld színekben tündökölt. És mintegy megkoronázva az egészet, a hófödte csúcs visszatükröződött a sima vízfelszínen. Nem bírtam ellenállni a csábításnak, belegázoltam a jéghideg vízbe. Túratársaim megrökönyödve figyeltek, aztán amikor látták, mennyire élvezem, a bátrabbak jöttek utánam. Csak egy kis biztatásra volt szükségük, mint tavaly a Caminón. Szívesen úsztam volna egyet, de a gleccsertavakat nem erre találták ki. Ahogy ment le a nap, egyre jobban lehűlt a levegő, vissza kellett menni a táborhelyre (Táv: 19 km).

Soraypampán, 3900 méteren sátraztunk, aminek óriási előnye volt, hogy távol minden fényszennyeződéstől, gyönyörű csillagos ég borult ránk. Ahogy az éjszaka közepén álomittasan kibotorkáltam egy bokrot keresni, szájtátva bámultam a végtelen csillagtakarót. Legnagyobb meglepetésemre az ismert csillagképek fejjel lefele voltak, csak néztem, hogy ez most tényleg a Nagy Göncöl. Először nem értettem, hogy miért, aztán rájöttem, a déli féltekén minden másképp látszik. Kifeküdtem a fűbe, és gyönyörködtem a Tejútban. Hallgattam az éjszaka csendjét és hálás voltam, amiért mindez megadatott nekem. Mintha az égiek csak fokozni akarnák boldogságomat, küldtek nekem két hullócsillagot, hatalmas fénycsóvát vonva maguk után.

Másnap hajnalban az eső ellenére lelkesen indult a kis csapat, hisz utunk legszebb és legnehezebb része várt ránk. Szűk, kanyargó hegyi ösvényen jutottunk fel a Salkantay hágóba (4650 m). A hatezres csúcs ott magasodott felettünk, kár hogy a sűrű havazás miatt semmit sem láttunk belőle. Hó borított mindent, hihetetlen volt, hogy egy nappal korábban még élvezhettük a nyári forróságot. Legnagyobb megrökönyödésemre az egyik angol túratársam ezen a napon is rövidnadrágban túrázott, mert a teherhordó lovak elvitték egyetlen farmerét. Nem tudta, hogy mi vár rá, teljesen felkészületlenül érkezett. Én örültem, hogy volt rajtam kabát, sapka, sál és kesztyű, néha még így is fáztam.

Csak indulás előtt pár nappal jöttem rá, hogy én, aki olyan nagy világjáró és tapasztalt szervező vagyok, elkövettem egy hibát: az esős évszakra vettem perui repülőjegyemet. De nem volt más választásom, mivel csak januárban tudtam utazni, amíg nem volt tanítás az egyetemen. Szerencsés ember vagyok, hisz sokan szeretnének világot látni, de idő- vagy pénzhiány miatt nem tehetik meg. Drága nagyapám is nagy utazó volt, tőle örököltem a kalandvágyamat. Most olyan helyekre is eljuthatok, amelyekről ő csak álmodozott, hála az örökségnek. Nem csak életében támogatta tíz unokáját, de halála után is.

A perui bácsi eszembe juttatta nagytatámat: Csodák a Caminón

Szóval, volt, aki az időjárástól, volt, aki a magasságtól szenvedett, például a brazilok és a hollandok – nem csoda, hisz tengerszinten élnek. Páran nagyon lemaradtak, sokat kellett várni rájuk az ebédszünetben. Kihasználtam az időt és nekifogtam nyújtani. Nem kellett sok biztatás a többieknek sem, sőt, még a hegyi vezetők is csatlakoztak. Öröm volt nézni, ahogy az egész csapat Napüdvözletezett az improvizált jóga órámon. Szükség is volt rá, hisz egy nap alatt lemenni 1700 métert nem kis teljesítmény a térdeknek. Az időjárás is nekünk kedvezett, olyan jól időzített a zivatar, hogy csak akkor zendített rá, amikor már tetővel a fejünk fölött ebédeltünk.

Este fáradtan érkeztünk meg Chaullayba (2900 m), ami egy pici falu elrejtve a dzsungel mélyén (Táv: 21 km). Papaya, mango, marakuja, granadilla, banán és avokádófák vettek körül. Alig pár óra alatt visszaértünk az Amazonász őserdejébe, hihetetlen volt a változás. Harmadnap végig csodálhattuk az esőerdő különböző arcait: különleges gyógynövények, virágok sokasága, orchideák, kávéültetvények, színpompás madarak, zubogó patakok és vízesések. Óriás paradicsomfák kínálgatták érett gyümölcseiket. Alig szóltam ki, de jó lenne megkóstolni, az egyik kanadai srác bemászott az út melletti kertbe, és diadalittasan jött vissza szerzeményével. Kíváncsian estünk neki, de hamar arcunkra fagyott a mosoly, mivel kiderült, ehetetlenül rossz a paradicsomhoz hasonló termés.

Vigasztalásképp hátunk mögött búcsúzóul felbukkant a Salkantay mindent uraló csúcsa. Vidaltól, az egyik hegyi vezetőtől megtudtam, hogy a gleccsereket vagy a hegyek szellemét Apunak nevezik, és szentként tisztelik. Sokat beszélgettem vele, mivel nagyon szimpatikus volt. A másik gájd csak végezte munkáját, ő viszont szívvel-lélekkel vezette a túrát. Mindenkire odafigyelt, mindenkihez volt egy kedves szava, igyekezett mindenki kívánságait teljesíteni, és amikor épp szomorú voltam valamiért, nem kérdezett semmit, csak adott egy szál virágot. Ha majd egyszer én is hegyi vezető leszek, már van példaképem. A túra vége felé rájöttem, miért tud ennyire kapcsolódni a résztvevőkhöz. Egy mélyebb beszélgetés során mesélt gyerekkoráról, és arról, hogy milyen sokat tanult nagyapjától, aki igazi sámán volt. Egy eldugott hegyi faluban nőtt fel, ahol az emberek szoros kapcsolatban álltak a természettel és őrizték az inka kultúra maradványait.

Hogy bepillantást nyerjünk a sámánok világába, Vidal tartott nekünk egy ősi ceremóniát. Előtte egy bodzához hasonló bokor fekete bogyóival mindenkinek szimbólumokat rajzolt az arcára (pl. csakanát). Kaptunk három formás koka levelet, amit a hegy felé emeltünk, áldást kértünk Aputól, miközben ő énekelt és imádkozott. A szertartás végén kövek alá temettük levélkéinket és egy kívánságot küldtünk Salkantay Apunak (még szerencse, hogy már kiment divatból az emberek feláldozása Apu kiengesztelésére).

Akinek ez nem volt elég egy napra, miután megérkeztünk táborhelyünkre, opcionális programként elvitték kisbusszal Santa Teresába termálfürdőzni. Micsoda élvezet, három nap sátrazás és macskamosdás után. Rajongok a természetes hőforrásokért, különösen, ha olyan forró, hogy már szinte éget. Több kőmedence volt, különböző hőmérsékletű vízzel, hideg zuhanynak pedig egy szikláról aláhulló vízesés. Peruban mindig lehet fokozni az élvezeteket: miközben az ember fáradt izmait áztatja, háttérképnek ott a Machu Picchu hatalmas hegycsúcsa. Mivel ez volt az utolsó éjszakám a dzsungelben, kitaláltam, hogy a szabad ég alatt alszom. Pontosabban egy félkész épületben, amelynek nem voltak falai, csak teteje. Így nem áztam meg, mégis élvezhettem az esőerdő neszeit és illatos levegőjét (Táv: 16 km).

Következő nap végig csodálhattuk a felénk magasodó Machu Picchut, ahogy a Santa Teresa völgyben gyalogoltunk. A hegyet mintha vízszintesen bevágták volna középen egy kicsit: az inkák egy keskeny ösvényt vájtak az Öreg Piramis (ezt jelenti a kecsua név) oldalába. Milyen könnyű lett volna így feljutni pár óra alatt és a híres Inka Hídon érkezni a romokhoz, a hatalmas kerülő helyett. De mivel 15 évvel ezelőtt néhány turista meghalt, lezárták ezt az útvonalat. Így nem maradt más választásunk, mint Hidroeléctricától 11 kilométert gyalogolni a sínek mentén.

A gazdagok vonattal érkeznek, de nem ment el az eszem, hogy plusz 100 dollárt fizessek a panorámavasútért. Aki nem kér ebből a luxusból, de csak egy napja van, az idáig buszozhat Cuzcóból, hajtűkanyarokkal tűzdelt aszfalt nélküli utakon (4300 m), aztán gyalogol, akárcsak mi. Meglepő volt látni a sok száz embert a talpfákon egyensúlyozni. „Vigyázz, ha jön a vonat’” – énekeltem. Vicces látvány, ahogy mindenki félreugrik, amikor hangos füttyel érkezik a vonat. Csak arra kell figyelni, nehogy pont a hidakon érjen utol. A szűk völgyben a vasúttal párhuzamosan egy folyó van, az Urubamba, sok kis mellékfolyóval. Ezekre hidat építettek a vonatnak, de a szegény turistákra nem gondolt senki. Amikor már nem bírtam a negyven fokos hőséget, levetkőztem és megmártóztam egy vadul zubogó patakban, új erőre kapva tőle. Három órát tartott a kellemesnek nem nevezhető séta a vasúti töltés kövein, beérkezve Aguas Calientesbe egy hatalmas mangó turmixszal jutalmaztam magam (Táv: 25 km).

Fura volt visszatérni a civilizációba. Mint bármelyik perui turistaközpontban, itt is egyik étterem éri a másikat, szállodák egymás hegyén-hátán, szűk, hangulatos macskaköves utcácskák, pici templom a főtéren, kézműves vásárok és az elmaradhatatlan piac, sok-sok helyi finomsággal. Aguas Calientes különlegessége, hogy nincsenek autóutak (tehát autók sincsenek), csak a város széléről indulnak kisbuszok a Machu Picchuhoz. Számomra viszont egyértelmű volt, hogy gyalog fogom megtenni a hátralévő hat kilométert. Ehhez utolsó nap fél négykor kellett kelni és négykor indulni, mert jóval a nyitás előtt hatalmas sorok vannak az első kapunál. El sem tudom képzelni, mi lehet itt főszezonban. Korom sötétben, ötkor kinyitották az alsó kapukat és egy órája volt a tömegnek, hogy legyőzze a 400 méteres szintkülönbséget. Időben felértem, hogy az élvonalban lehessek, amikor hat órakor kinyitják a felső kaput (ahol másodszorra is ellenőrzik jegyemet és útlevelemet). Sikerült bejutni még mielőtt a busszal érkezők tömege elárasztotta volna a szent helyet. Izgatottan igyekeztem felfelé a lépcsőkön, hisz tudtam, most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy meglássam a világ hét új csodájának egyikét. Az eső sem zavart, a köd és a kavargó felhők csak fokozták a hely titokzatosságát.

Lehagyva a levegőért kapkodó „koca turistákat”, szinte elsőként érkeztem fel az alsó kilátópontra. Szédületes látvány fogadott, alattam a hatalmas inka birodalom teljes szépségében. Régóta szerepel ez az egyedülálló hely bakancslistámon, most végre eljött a felejthetetlen pillanat. Ilyenkor gondol arra az ember, hogy meg kellene egy kicsit csípni magát, vajon, nem csak álmodik. Az eső magamhoz térített, de szerencsére nemsokára elállt és így még jobban tudtam értékelni a felhők mögül kikukucskáló napocskát. Igyekeztem mindent körbejárni a rendelkezésemre álló hat óra alatt; kezdetben azt hittem, hogy az milyen sok idő, aztán rájöttem, olyan hatalmas a romváros, alig marad időm meditálni a végén. Egyetlen bánatom az volt, hogy nem jutottam fel a Huayna Picchu csúcsára (a hegy, ami minden poszteren látható). Csak 200 embert engednek fel naponta a látszólag megközelíthetetlen hegycsúcsra, ezért hónapokkal korábban kellett volna regisztrálni. Sebaj, legalább lesz miért visszajönni, ha majd megöregszem.

Felmásztam, ameddig lehetett, megcsodáltam a Nap Kapuját (2745 m), amely a város eredeti bejárata volt. Nyári napfordulókor a felkelő nap sugarai pontosan a kapun keresztül világítják meg a szentélyt. Fantasztikus, milyen csillagászati tudással rendelkeztek az inkák. Nem is beszélve különleges építészeti megoldásaikról. Hatalmas, tökéletesre csiszolt köveket illesztettek egymáshoz bármilyen kötőanyag nélkül, úgy, hogy még egy fűszálat se lehetne becsúsztatni közéjük. Ezek a falak évszázadokon keresztül ellenálltak a sok esőzés miatti földcsuszamlásnak és a gyakori földrengésnek. Az ellenség elől is védve voltak, hisz a várost szinte minden oldalról 500 méteres szakadékok vették körül. Mai napig sem sikerült megfejteni, hogy a meredek ösvényen hogyan tudták felvinni a súlyos gránittömböket. Az is meglepő, hogy tökéletes városi vízvezetékeket és öntözési rendszereket építettek, amelyek azóta is működnek. Talányok és rejtélyek övezik e szent helyet, az sem egyértelmű, hogy miért építették, de az sem, hogy miért néptelenedett el.