Világjáró kalandjaim

Melyik hegymászónak nem dobban meg a szíve, ha megpillantja a Torres del Paine karcsú sziklatűit vagy a felkelő nap által bearanyozott Fitz Roy fűrészfogait? Ráadásul a valóságban sokkal szebbek, mint a képeken. És egy fotó nem tudja visszaadni a határtalan jégmezők, félelmetes fjordok és borjadzó gleccserek magasztosságát.

Patagónia tündérországa a földnek olyan távoli csücske, hogy sosem hittem volna, egyszer ide is eljutok.  Egyetlen ismerősöm sincs, aki már járt volna itt. Majdnem huszonnégy óra elrepülni Santiago de Chilébe (egy-két átszállással), onnan pedig még háromezer kilométerre van Punta Arenas, ami a híres Tores del Paine körtúra kiindulópontja.

Általában kerülöm a zsúfolt helyeket, de most úgy alakult, hogy pont főszezonban érkeztünk. Én kis naiv azt hittem, hogy itt is, mint Alaszkában, bárhol fel lehet húzni a sátramat. Megdöbbenve olvastam a neten, hogy a nyolc napos O túrát egy évvel előre le kell foglalni. Csak akkor engednek be a nemzeti parkba, ha az ember fel tudja mutatni foglalását az összes sátorhelyre. A második opció az öt napos W túra, de az is fél évvel korábban be szokott telni. Bíztam benne, hogy valaki utolsó percben lemondja a sátorhelyet, és én lecsaphatok rá. Hogy még bonyolultabb legyen a történet, a táborhelyeket két cég üzemelteti, és ha találok is egy üresedést az első két éjszakára, nincs garancia arra, hogy a második két éjszakán lesz hol aludnom. Hetekig vadásztam a helyeket, és csodák csodája végül sikerült elcsípni egy menedékházas és egy sátras foglalást. De nagy árat fizettünk érte: öt nap helyett három nap alatt kellett teljesíteni a hetvenöt kilométert. A másik opció még rosszabb lett volna: jelentkezni egy helyi cégnél, és az mindent megszervez – persze jó sok pénzért. Ahhoz képest, hogy Peruban egy hasonló túrára milyen keveset fizettem, itt minden drága volt. Ezért cipeltük a sátrat, hálózsákot, matracot és az ételt.

Punta Arenasból elbuszoztunk Puerto Natalesba, majd egy másik tömött busszal mentünk tovább a nemzeti parkhoz. Stoppal gyorsabb lett volna, de nem kockáztathattunk a foglalások miatt. Tátva maradt a szám, amikor megláttam a bejáratnál hömpölygő tömeget. Többségük csak egynapos kirándulásra jött, de sokan nagy hátizsákot cipeltek, akárcsak mi. Akkor értettem meg, miért volt olyan nehéz a sátorhely lefoglalása. Patagónia leghíresebb hegységét nemrég kikiáltották a világ nyolcadik csodájának, így évente 250.000 turista keresi fel, annak ellenére, hogy néha kegyetlen az időjárás. A helyiek szerint egyetlen nap alatt mind a négy évszakot meg lehet tapasztalni. Volt is részünk esőben, szélben és hóviharban. Néha egy kicsit a nap is előbújt, de nem tudta elhitetni velünk, hogy nyár van (december közepétől februárig tart). Két pulóver és szélkabát volt rajtam, de még így is fáztam. Nem csoda, hogy még a fák is féloldalasan nőnek az erős szél miatt. Az viszont tetszett, hogy rá lehetett feküdni a 70-80 km/órás szélre, és nem dőltem fel.

Első nap Las Torres kilátóponthoz mentünk, ami Chile egyik legnépszerűbb célpontja. Egymást taposták a turisták, annak ellenére, hogy a ködös, felhős idő nem sok jóval kecsegtetett. Több mint ezer méter szintkülönbség állt előttünk, és a most vagy soha várakozás, hisz ha nem tisztul ki, nem láthatjuk a híres Torrest, azaz Tornyokat. Szerencsénk volt, mert a fűrészfogas hegycsúcsok éppen előbújtak a felhőtakaró alól, amikor felértünk a gleccsertóhoz, mintha egy láthatatlan jó tündér megsuhintotta volna varázspálcáját. Hányszor néztem már ezt a fotót epekedve, most pedig élőben is megcsodálhattam. Jó lett volna órákon keresztül üldögélni a tó partján, és gyönyörködni a sziklákban, de mivel két napi távot terveztünk, indulni kellett, hogy még naplemente előtt beérjünk Los Cuernosba. A menedékház zsúfolva volt turistákkal, miközben instant vacsorát főztem a kis kemping gázfőzőmön, többen panaszkodtak, hogy milyen nehéz volt a foglalás.

Mindezek után nagyon meglepődtem másnap, amikor két vadkempingezővel találkoztunk. Ha elkapták volna a sátrat, jól megbüntették volna őket. Én nem mertem volna kockáztatni a helyükben. Az is szabályozva van, hogy délután hányig lehet elindulni bizonyos túraútvonalakon. Amikor megérkeztünk a Campo Italiano táborhelyre, azzal fogadott az őr, hogy még időben vagyunk, felmehetünk a W középső szárába. A Valle Francést kár lett volna kihagyni, hatalmas gleccserek és mesebeli sziklaalakzatok vártak ránk. Az út végén a tegnapi csúcsok másik oldalát csodálhattuk meg, közben a folyamatos gleccsermorajlást hallgatva. De nem sokáig, mert elkezdett esni az eső. Először csak finoman, aztán egyre vadabbul. Patagóniában nélkülözhetetlen a vízálló bakancs, esőkabát, esőnadrág és hátizsák huzat. Még így sem biztos, hogy az ember száraz bőrrel megússza, ha közben oldalirányú szél fúj.

Visszafelé egy szimpatikus hegyi vezetővel beszélgettem, aki egy hatalmas hátiszákot cipelt. Mivel csak egy napos túrára vitte a húsz fős csoportot, nem értettem, hogy miért van szüksége ilyen nagy zsákra. Tátott szájjal hallgattam, hogy egy luxus szálloda vendégeivel jött, és nekik viszi a négy liter zöldséglevest. Mert milyen jólesik a hegyen, amikor előveszi a hordót meg a tányérokat, és kiosztja a levest. Nem bírtam felfogni, hogy miért nem szendvicset ebédelnek a kedves vendégek, mint mindenki más. Szomorúan mondta a fiú, hogy ő csak egy alkalmazott, akinek követni kell a főnök utasításait. Ráadásul néha kezdők is jelentkeznek a túrára, és akkor pár ember miatt az egész csapat lassan halad, vagy órákon keresztül vár rájuk. Lehet, hogy mégse leszek hegyi vezető, ha majd nagy leszek…

Estére beértünk a Paine Grandeba, ahol már legalább kétszáz ember kempingezett. Kiderült, hogy nem mindenki cipeli a sátrát, bérelni is lehet matraccal és hálózsákkal együtt. Talán jobb lett volna tíz évvel ezelőtt idejönni, amikor még szabadon lehetett bárhol sátrazni, és nem volt ekkora bolondokháza. Ma már a tömeg miatt az állatok is eltűntek, ha pumát nem is, de legalább egy rókát láttunk.

A táborhelyről láthattuk volna a Paine hegységet, ha nem borított volna mindent felhő. Másnap reggel viszont szikrázó napsütés fogadott, és felénk magasodott a háromezres hegy teljes pompájában. A gránit és a metamorf kőzetek egymásmellettisége csíkossá varázsolta a hegyet, mintha valaki egy hatalmas ecsettel befeketítette volna a sziklák tetejét.

Korán indultunk, hogy elkerüljük a tömeget, így elsők között láthattuk a Grey tóban úszkáló jéghegyeket. A vízparton haladva pár óra alatt felértünk a Grey gleccserhez. Félelmetes látvány volt a hatalmas jégfal, azt éreztem, milyen pici az ember a természet erőihez képest. Belegondoltam, vajon hány millió évvel ezelőtt jött létre az a jég, ami most itt olvad a szemem előtt. Ahogy a jégtömeg alatt cikázó színes kis kajakokat figyeltem, eldöntöttem, meg fogok tanulni kajakozni, hisz pár éve Alaszkában is vágytam rá a fjordok között.

Visszafelé gyorsan haladtunk, mert el akartuk érni az utolsó előtti hajót, ami kivisz a nemzeti park bejáratához. Hiába futottunk be öt előtt tíz perccel, kígyózó sor fogadott Paine Grandenál, és amikor megtelt a hajó, a kapitány bejelentette, hogy csak a következő járatra fogunk felférni. Másfél órát várakozni szélben és esőben nem leányálom, de nem volt más választásunk. Még jó, hogy az utolsó hajón volt hely mindenkinek, különben bajban lettünk volna. A Pehoe tóról még egyszer megcsodáltuk a hegységet, majd búcsút intettünk neki. Három óra buszozás várt ránk, így mire visszaértünk Puerto Natalesba, olyan késő volt, hogy nem tudtunk buszjegyet vásárolni. A Gleccserek Nemzeti Park fővárosába, El Calafateba akartunk utazni, de az összes busz tele volt. Azzal biztattak, próbálkozzunk másnap, de reggel kiderült, hogy két napra előre minden jegy elkelt. Tartottunk egy pihenőnapot, lazac sülttel vigasztalódva (olcsóbb, mint Pesten), majd következő reggelen elbuszoztunk az argentin határhoz.

Menetrend szerint nyolckor indult volna az első busz, de negyed kilenckor még sehol semmi. Az információs irodából telefonáltak a sofőrnek, aki álmos hangon közölte, hogy ő éppen szabadnapos. Végül mégis meggyőzte őt a néni, és kilencre előállt a busz. Azt mondták, hogy a határon átsétálva majd lesz egy másik busz, amivel mehetünk tovább. Csakhogy a két határállomás között három kilométer volt, és hiába próbáltunk stoppolni a senki földjén, egy autó sem állt meg. Szokás szerint esett az eső, és fújt a szél, de mi kitartóan gyalogoltunk, közben minden elhaladó autónak integettünk. Végül a chilei oldalon egy helyi bácsinak megesett rajtunk a szíve, és elvitt az első városkába, Río Turbióba. Útközben elmesélte, hogy fiatal korában rengeteget túrázott a vadonban, még azt is megtanulta, hogy a gyors és veszélyes folyókon hogyan kell átkelni a zajló jég között.

Hamarosan kiderült, hogy itt sincs busz, úgyhogy stoppoltunk tovább. Legnagyobb meglepetésemre a város szélén már hét turista álldogált, nekik sem sikerült buszjegyet vásárolni a Calafateba tartó buszokra. Olyan érzésem támadt, mint húsz évvel ezelőtt Kolozsvár határában, amikor péntek délutánonként rengeteg egyetemista stoppolt hazafelé. Már akkor tudtam varázsolni: azt kívántam, hogy a tizedik autó álljon meg. Így is történt. Sokszor olyanok vettek fel, akikről kiderült, soha nem szoktak stopposokat szállítani.

Most viszont nehezebben ment, senki sem akart megállni. Már kezdtünk kétségbeesni, amikor két órás várakozás után egy ócska fekete autó lelassított. Kiderült, hogy „cápa”, vagyis kétszáz dollárt kérne a fuvarért. Gyorsan kiszámoltam, hogy a benzinköltség kevesebb, mint húsz dollár lenne, és vadul elkezdtem alkudozni (még szerencse, hogy tudok spanyolul). Tíz perces huzavona után végül én győztem, de előre elkérte a húsz dollárt. Kiderült, hogy rendszeresen szállítja a buszokról lemaradt stopposokat, sőt, még kiadó apartmanjai is vannak. Felajánlotta, hogy másnap elvisz a gleccserhez, de úgy döntöttem, nem akarok szoros barátságba kerülni egy olyan emberrel, aki minden bőrt lenyúzna a turistákról.

Pár nappal később tudtam meg, hogy az előttünk stoppoló fiú meg lány nem járt szerencsével. Estig vártak, akkor egy helyi családnak megesett a szíve rajtuk, visszavitték a párt városba, adtak vacsorát meg egy szobát, sőt másnap reggel kivitték őket a város szélére, ahol újrakezdték a stoppolást. A mi utunk kilenc órás volt, az övéké viszont több mint huszonnégy. Ugyanakkor viszont találkoztam olyanokkal is, akik körbestoppolták Argentínát, és nem ütköztek nehézségbe.

Nagyon örültem, hogy mi nem veszítettünk el még egy napot, mert így folytathattuk utunkat a Perito Moreno gleccserhez. Ha légvonalban át lehetett volna kelni a hegyek között, csupán ötven kilométert kellett volna megtenni Torres de Paineből, így viszont több mint ötszázat utaztunk. Érdekes lett volna átgyalogolni a gleccseren, ahol senki se tudja, hogy pontosan hol húzódik a határ Chile és Argentína között. Patagóniában a fjordok miatt óriási kitérőket kell tenni. Azt hittem, három hét elég lesz arra, hogy mindent felfedezzünk, de hamar kiderült, tévedtem. Ha majd egyszer visszatérek, megnézem a négyévente összeomló gleccserhidat, és átugrok Tűzföldre.

https://www.youtube.com/watch?v=nWH7tzVtB2k

A híres Perito Moreno a patagóniai jégmező egyik legszebb gleccsere. Mivel ez Argentína második legnépszerűbb nevezetessége, a hajós és hágóvasas túrák egy hétre előre betelnek. Itt még azokat is beviszik a gleccserhasadékokba, akik sosem túráztak, és tornacipőben érkeztek. Mivel én már elég sok gleccseren mászkáltam az Alpokban, le tudtam mondani erről a kalandról. Beértem azzal, hogy a tó szélén kiépített ösvényről csodáltam az akvamarin jéghegyeket. Korán reggel mentem, még mielőtt a tömeg elárasztotta volna a kilátókat. Karnyújtásnyira volt a hatvan méteres jégfal, mellette nagyon kicsinek éreztem magam. A harminc kilométeres, folyamatos mozgásban lévő gleccser ijesztően morgott, és sose lehetett előre tudni, hogy hol fog leszakadni egy hatalmas jégdarab. Ahogy melegedett az idő, egyre intenzívebbé vált a gleccser borjadzása. Csak ültem órákon keresztül a parton, és teljesen el voltam varázsolva e természeti csodától. Először reccsent egy nagyot a gleccser, és figyelmeztetésképp lehullott néhány apró jégdarab. Majd hasadt, és lakóháznyi jégtömbök zúdultak a tóba. A becsapódás után méretes hullámok keletkeztek, majd lassan elsimult a víztükör. Arra gondoltam, néha az emberi lélek is így háborog, aztán elsimul a víztükör.

A következő cél El Chaltén városa volt, amire egy egész hetet szántunk. Szükség is volt rá, mert a merészen égbe törő Fitz Roy hat napig felhőszoknyába bújt. Eredeti indián neve Cerro Chaltén, ami azt jelenti, Füstölő Hegy. Közben persze végig túráztunk a környéken, de a hab a tortán mégiscsak ez a csúcs volt. Pontosabban a hegy lábánál levő Laguna de los Tres, eddig lehet feljutni sziklamászó felszerelés nélkül. De még ha nálam lenne a beülőm és a kötelem, akkor se próbálkoznék, hisz a Fitz Roy még a nyolcezreseket megjárt hegymászókat is elriasztja. Technikailag is nehéz, de a kegyetlen viharok szinte lehetetlenné teszik a csúcs meghódítását.

A másik gyönyörű hegy, amit nem szabad kihagyni, a Lago Torre fölé magasodó Cerro Torre. Utólag derült ki, annak ellenére, hogy nem sok magyar téved a világnak e távoli csücskére, egy vásárhelyi iskolatársam ugyanaznap mászott fel ebbe a kilátóba, mint én.

El Chaltén egy igazi hegymászó paradicsom: csillagtúrák kiindulópontja, de több napra is el lehet menni sátrazni. Az egyik kétnapos utat egy nap alatt jártam végig, de előtte és utána jelentkezni kellett a Los Glaciares Nemzeti Park irodájában. A sátrazás mindenhol ingyenes, de ha valaki eltávolodik a várostól, akkor a viharok miatt tudni akarják, hogy hány ember tartózkodik kint. Mivel rengeteg a turista, sok baleset történt már, ezért a fokozott figyelem.

Utolsó nap nagyon erős szél fújt, azt ajánlották, hogy ne menjek fel a Pliegue Tumbado csúcsra. De mivel tudtam, hogy gyönyörű kilátás vár rám, úgy döntöttem megpróbálom. Szinte végig egyedül voltam, de a csúcs előtt nem sokkal egy hozzám hasonló vékony kicsi lányra bukkantam. Innentől együtt küzdöttünk a tomboló széllel, közben meg nevettünk magunkon, hogy hol az eszünk. Néhányszor földhöz vágott a jeges szél, de nem adtuk fel. Ha nem kergetett volna le az orkán a csúcsról, kereshettünk volna egymillió éves fosszília maradványokat, állítólag nagyon sok van belőlük.

Este a városka híres csokoládékészítő műhelyében melegedtem. Mivel édesszájú vagyok, nem bírtam ellenállni a két legnépszerűbb argentin finomságnak: dulce de leche, azaz karamellkrém és calafate bogyóval töltött alfajor (csokiba vont keksz). Minden sarkon calafate lekvárt vagy jégkrémet árulnak, hisz ilyen sehol máshol a világon nincs. Íze olyan, mintha keverték volna a fekete áfonyát a berkenyével. A másik nagy kedvencem az Argentínában mindenhol megtalálható maté tea volt. Mindenki a kis termoszával és a hagyományos tökből vagy fából készült teáscsészéjével sétálgat. Bárhol lehet forró vizet kérni, de az sem meglepő, ha valaki megosztja veled a teáját. Az egyik argentin lány így fogalmazott: „Lehet a táj bármilyen gyönyörű, ha nincs nálam a matém, nem tudom igazán élvezni.”

Másnap fájó szívvel elbúcsúztunk a hegyektől, már csak egy rettenetesen hosszú buszút várt ránk. És hogy a sok nulla fokos éjszaka után egy kis meleget is magamba szívjak, visszaérve Santiagoba leutaztam Valparaíso napsütötte óceánpartjára. A méteres hullámok közt lubickolva már azon gondolkoztam, egyszer ide még vissza fogok jönni. (2019. január)