Világjáró kalandjaim

Régóta álmodozom arról, hogy egyszer majd körbejárom az USA nemzeti parkjait, most eljött az ideje. Három hetes floridai utam során gyönyörű parkokba jutottam el, mangrove erdőkben csónakáztam, hajnali madármegfigyelő túrákra mentem, különleges kagylókat gyűjtöttem, delfinekkel, iguanákkal, aligátorokkal és manátuszokkal találkoztam. A fura alakú tengeri tehenekről azt hitték a Floridába érkező spanyol hódítók, hogy sellők.

Mint már olyan sokszor az életben, most is improvizáltam: két nappal indulás előtt megvettem egy last minute repülőjegyet fél áron és mire észbe kaptam volna, meg is érkeztem Miamiba. Ahogy tehettem, futottam is le az óceánhoz, mindig valami megmagyarázhatatlan, elementáris öröm fog el a víz láttán. Valahogy azt érzem, azonnal le kell vetkőznöm, berohannom és úszni ameddig csak bírom. Mintha eggyé válnék az óceánnal, testemet teljesen átadom ringatásának – olyan, mint az anyaméhben. Ilyenkor tele van szívem hálával, mert mindig is arra vágytam, hogy eljussak a világ távoli pontjaira. Tenyerükön hordoznak engem az égiek, hisz már olyan sok minden megadatott nekem.

Veszélyes áramlatok

Gyerekkoromban nem volt lehetőségem ilyen hatalmas vizekhez, de felnőtt fejjel igyekszem bepótolni. Több éves munkámba került, amíg annyira le tudtam győzni a mély víztől való félelmemet, hogy egyedül beússzak a tengerbe. Kezdetben még az is kihívás volt, hogy másokkal bemenjek, mert, ahogy a part távolodott, egyre csökkent az önbizalmam. Aztán a tavaly volt egy áttörés, amikor elkezdtem felszíni búvárkodni majd megpróbáltam lefelé úszni. Hatalmas felismerés volt, hogy a víznek olyan nagy az ellenállása, hogy nehéz lefelé haladni. Ekkor döbbentem rá, hogy nem olyan könnyű elsüllyedni, vagyis hogy a természetes állapot a víz felszínén való lebegés. Elméletileg megvolt ez a tudásom, de szükségem volt a konkrét tapasztalatra, hogy megérezzem a lényeget.

Amikor jól úszó barátaimmal eltávolodtam a parttól, mindig magabiztos voltam, hisz tudtam, bármi baj lenne, ők ki tudnának menteni a vízből. Ezzel szemben mostani túratársam átragasztotta rám a félelmét. Ő is jó úszó, de pár éve Hawaii-on besodorta az áramlat és mivel megpróbált vele szembe úszni, hosszas küszködés után úgy elfáradt, hogy feladta és azt hitte, meg fog halni. Mikor már nagyon messze került a parttól, minden ereje elfogyott és a halál torkában járt, megjelent az őrangyala: valaki a szárazföldről mutatta, hogy kezdjen el a parttal párhuzamosan úszni. Akkor még nem tudta, de ez az egyetlen módja annak, hogy túléld az ilyen erős áramlatokat.

Mély nyomot hagyott benne ez a halál közeli élmény, annyira, hogy azóta nem is mer beúszni a mélybe. Észrevétlenül átvettem a félelmét és azon kaptam magam, hogy tartok a hullámoktól. Valahogy eltűnt a régi magabiztosságom, már nem éreztem azt a végtelen örömöt és szabadságot, ahogy távolodtam a parttól. Próbáltam kilépni a komfortzónámból, de csak nagyon kis lépésekkel haladtam. Olyan nap is volt Miami Beachen, hogy nem úsztam, mert egy-két méteres hullámok voltak, kitették a piros zászlót és csak szörfösök mentek be a vízbe. Messze kisétáltam a hullámtörő gáton és csak csodáltam az óceán szépségét. Órákon át tudom nézni a hullámokat, valami ősi erő van bennük, ami fogva tart. Nagyon szeretek jógázni és meditálni is a parton, a hullámok morgása megnyugtató az elme számára.

Florida déli és nyugati részén sekély a víz, jó messzire be lehet gyalogolni és a hullámok is szelídek. De a keleti parton erős szél fúj, gyorsan mélyül, nagyok a hullámok és mindenhol ki van téve a figyelmeztető tábla, hogy veszélyesek az áramlatok. Ennek ellenére kacérkodtam az óceánnal: megvártam, hogy tetőzzön a hullám, nagyot ugrottam és ráfeküdtem a hullám hátára. Önfeledt gyerekként siklottam és sikoltoztam. Jó ideig játszottam így a vízben, egyik hullám a másik után jött, egyre nagyobbak és erősebbek. Élveztem a természet vadságát, de hirtelen beljebb sodródtam és olyan nagy hullám érkezett, hogy már nem tudtam felugrani rá. Teljes erővel felkapott majd földhöz vágott, köpni, nyelni sem tudtam. Fura érzés volt, ahogy a víz ereje arccal lenyomott a homokba és jóformán megszusszanni se volt időm, máris jött a következő óriási hullám. Hamar rájöttem, hogy ennek biza fele sem tréfa és gyorsan kimenekültem.

Aztán utolsó nap egyedül sétáltam a Cape Florida partján, amikor úgy döntöttem, itt az ideje legyőzni félelmeimet. Nagy lendülettel elindultam befelé, élveztem az úszást, és csak amikor visszafordultam, vettem észre, hogy balra sodor az áramlat. Ez nem lett volna baj, csakhogy vészesen közeledtem a hullámtörő falhoz és azt már megtanultam, hogy a sziklák veszélyesek tudnak lenni, mert nekicsaphat a hullám – tehát az ilyen falakat kerülni kell. De bárhogy is próbáltam távolodni, éreztem, hogy túl erős az áramlat, kezdett inamba szállni bátorságom. Valahogy sejtettem, nem szabad átkerülni a hullámtörő másik oldalára, úgyhogy biztattam magam: “ússzál, Panni, ahogy csak bírsz.” A partról nem látszott, hogy ilyen erős a sodrás, ha tudtam volna, akkor sokkal távolabb mentem volna a szikláktól. Amikor kifulladva végül sikerült kimenni a vízből, megdöbbenve vettem észre a táblát a hullámtörőn: tilos a túlsó oldalán úszni, mert nagyon erősek az áramlatok. Persze kerítés is volt, de én nem vettem észre. Már sokszor keveredtem bajba figyelmetlenségem miatt, itt az ideje, hogy megtanuljak óvatosabban élni. Hála Istennek az őrangyalaim most is, mint mindig velem voltak.

Delfinek, aligátorok és kagylóritkaságok

Florida egyik fő látványossága a mocsarakban rejtőzködő madársokaság, amely a világ minden tájáról idevonzza a madárrajongókat és profi fotósokat. Több nemzeti parkban kemping is működik, melynek az óriási előnye (amellett, hogy a sátrazás olcsó), hogy már hajnalban meg lehet figyelni a madarakat vagy sétálni az óceán partján és kagylót gyűjteni. Másképp nem lehetséges kijutni a partra, mivel a nemzeti parkok kapui csak nyolckor nyitnak.

Csodálatos napfelkeltékkel kezdtem a napot, van valami különleges varázsa a pillanatnak, amikor felbukkan a vörös korong az óceánból. Szeretem a magányos hajnali sétákat, amikor még senki sincs a parton, mintha az egész csak arra várna, hogy én felfedezzem. Érdemes korán kelni, mert apálykor rengeteg kagyló sodródik ki a homokba. A megszállott gyűjtők ilyenkor Sanibel szigetén mindent átfésülve ritka kincseket találnak. Engem is hamar elkapott a láz és a kezdők szerencséjével egy tökéletes állapotú angyalszárnyra bukkantam. Kezdetben minden kagyló egyformán szép volt számomra, aztán megtanultam, melyek a ritkák és ezáltal sokkal értékesebbek. Nagy öröm volt, ahogy a törmelék között felfedeztem egy kúpcsigát, tulipán kagylót vagy olivát. Szóba elegyedtem a helyi gyűjtőkkel és legnagyobb meglepetésemre valaki nekem ajándékozta az egyik legszebb zsákmányát, egy piros kürtcsigát.  Jó volt olyanokkal beszélgetni, akik már évtizedek óta itt laknak, mégse unják meg ezt a csodálatos helyet, hisz tudják, az óceán mindig tud valami újat nyújtani. Egyik reggel, ahogy kimentem a Lovers Key Beachre, olyan fogadtatásban részesültem, mint soha életemben. Egy édes kis delfin dugta ki fejét a vízből, mintha csak azt mondaná: “szép jó reggelt, Panni.” Karnyújtásnyira volt tőlem, ki gondolta volna, hogy ilyen közel merészkednek az emberhez. Északnak úszott, ezért én is abba az irányba indultam. Gyaloglásból hamar átváltottam szaladásba, hisz a delfin jóval gyorsabban haladt. Hosszú ideig követtem, nem bírtam betelni szépségével.

Hasonló élményben volt részem a Ten Thousand Island hajótúráján. A kapitány tudta, hol keresse a delfineket, akik mintha csak rá vártak volna, felsorakoztak a csónak mögött és boldogan ugráltak az általunk generált hullámokban. Mi meg örvendező gyerekekként futottunk a hajó egyik végéből a másikba, hol itt, hol ott bukkantak fel a vízi táncosok. Olyat is láttunk, hogy négy delfin ugrott egyszerre magasba, mintha egy láthatatlan karmester irányította volna őket. Visszafelé betértünk a mangrove erdők útvesztőjébe, máshogy nem lehet megközelíteni ezeket a fura, sok lábon álló fákat. Különös ez a növény: mocsárban vagy sekély édesvízben él, de dagálykor elönti az óceán sós vize. Nem is gondolná az ember, milyen sok állatnak ad otthon a keszekusza gyökérzet.

Fort Myers mellett, Bunche Beachen is belebonyolódtunk egy mangrove erőbe, bár nem terveztük. Nyugodt reggeli sétának indult az egész, kivételesen nem mezítláb, mert egyik napról a másikra lecsökkent a hőmérséklet 10 fokra (ilyen is előfordulhat). Sok fotóssal és madárrajongóval találkoztunk, rengeteg madár található ezen a 3 kilométeres partszakaszon. Ahogy távolodtunk a bejárattól, egyre fogytak az emberek, míg végül magunkra maradtunk. Az utolsó madarász figyelmeztetett, hogy nem menjünk messzire, mert közeledik a dagály. Persze mi eleresztettük a fülünk mellett a jó tanácsot. Akkor még nem tudtuk, hogy sehol máshol nem lehet kimenni, mert sűrű aljnövényzet borítja a partot. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a homokos partsáv már majdnem eltűnt és egyre közelebb kerülünk a mangrove erdőhöz. Visszafordultunk, de már késő volt. Meglepő gyorsasággal növekedtek a hullámok és hiába próbáltuk szárazon tartani magunkat, egyre mélyebb vízben kellett gázolnunk. Még messze volt a bejárat, kezdtem attól félni, hogy ha ez így folytatódik, a végén már úszni fogunk. Ahhoz túl hideg volt a víz, de a mangrove fák között semmiképp sem lehetett volna haladni. Végül szerencsénk volt, visszaértünk, mielőtt a dagály tetőzött volna és csak derékig lettünk vizesek. Nem is én lennék, ha nem keverednék folyton valami kalamajkába.

A következő váratlan fordulat Rockledge közelében történt. Egyik több kilométeres tengerparti sétánkon egy nudista strandra tévedtünk. Mivel a hülyeségre mindig is kapható voltam, kitaláltam, hogy ússzunk egyet. Alig mentünk be a vízbe, jött utánunk egy izmos, jóképű, fekete fiú. Kicsit beszélgettem vele, bókolt egyet-kettőt majd beúsztam a mélybe. Mire odafordult a barátomhoz s ezt mondta: „Gyönyörű a feleséged.” A válaszra nem figyelve „Nem a feleségem”, azonnal előállt ajánlatával: szving édes hármasban, sőt még a részleteket is elmagyarázta. Amikor utólag megtudtam, mit akart, teljesen ledöbbentem. Azt hiszem, máskor elkerülöm a nudista strandokat.

Csodálatos Florida állatvilága, kígyók, iguánák, óriásteknősök, mosómedvék, aligátorok és vicces formájú tengeri tehenek (manátuszok). A nemzeti parkokban egész közel lehet menni hozzájuk, sose hittem volna, hogy egyszer aligátorok között fogok sétálgatni. Mozdulatlanul sütkéreznek a parton vagy épp az út közepén, mintha aludnának; ki gondolná, hogy hatalmasat tudnak ugrani, vízen is, szárazföldön is gyorsabbak, mint az ember és másodpercek alatt ketté tudnák roppantani a lábszáramat. Olyan barátságosnak és szelídnek tűntek, ahogy méltóságteljesen kiaraszoltak a folyóból. A Big Cypress rezervátumban drótkerítés mögött napoztak, nem bírtam ellenállni a csábításnak, benyúltam és megsimogattam az egyik hatalmas aligátort. Egy fatörzsön két bébit fedeztem fel, teljesen beleolvadtak a környezetükbe. Tőlük nem messze teknőcök sorakoztak egy jól megtermett aligátor hátán. Bárhová mentem, mindenütt találtam valami szépet.

Aligátor megfigyelésre a legmegfelelőbb hely az Everglades Aligátor Farm, ahol több mint kétezer hüllő és sok érdekes program várja a kíváncsi turistákat: krokodil- és kígyó show, bébi aligátor- etetés és simogatás, valamint a híres airboat túra. Mivel a folyó vize nagyon sekély (néhol alig 15 cm), csak ilyen sima aljú, légcsavaros meghajtású fémcsónakkal lehet közlekedni. Ez a fura csónak elvisz a mocsár legtávolabbi zugába is, ahol különleges madarak rejtőznek.

A mocsárvidék szépségei és az óceán mélyének titkai

Teljesen új volt számomra a mocsarak színpompás madárvilága:  gémek, ollóscsőrű madarak, kányák, különböző kócsagok, íbiszek, flamingók, kormoránok, kígyónyakú madarak, bóbitás karakarák, bölömbikák, héják, daruk, csigaforgató madarak és csérek. Korán reggel indultam, mert akkor a legaktívabbak a madarak, egymást túlkiabálva koncerteztek.

A madarak paradicsomát, Florida legfontosabb természeti látványosságát, az Everglades rezervátumot úgy lehet elképzelni, mint a felnagyított Duna-deltát, trópusi változatban: egy 97 km széles és 160 km hosszú lassú, mocsaras folyóval – ahol mai napig szeminol indián törzsek élnek. Az USA hadserege megpróbálta kilakoltatni őket, de ellenálltak. Az Egyesült Államok második legnagyobb nemzeti parkja, egyben veszélyeztetett világörökségi helyszín. A valamikor több tízezer négyzetkilométeren elterülő mocsárvidék töredékére apadt, nagy károkat okoztak a felelőtlen mezőgazdasági munkálatok, gátak, csatornák és lecsapolások.

De még így is olyan nagy a mocsár, hogy heteket lehetne kóborolni benne. Égbe nyúló ciprusok, buja aljnövényzet, kimondhatatlan nevű fák és színpompás virágok sokasága. Persze mindez csak háttérként szolgál a sok száz madárnak. Ösvényeken vagy kiépített pallókon lehet felfedezni a mocsarak mesés világát, melyek lakói hozzá vannak szokva a mindennapos látogatókhoz. Meglepően közel engedtek magukhoz, néha órákat töltöttem azzal, hogy csak néma csöndben figyeltem őket. Egyszer egy fehér kócsag odajött hozzám, karnyújtásnyira állt meg, akár meg is simogathattam volna. Külön élvezet volt, ha halászó madárra bukkantam. Tökéletes időzítéssel tudta, hogy mikor kell lecsapni a látszólag sima vízfelszínre ahhoz, hogy néhány másodperc múlva egy ficánkoló hallal csőrében bukkanjon fel a tóból. Hasonló ösztönnel vadászott az óceánban a pelikán és a halászsas is. Karmai között hiába vergődött a szegény hal, csak nagyon ritkán tudott kiszabadulni.

Ugyanezt megfigyelhettem a tenger mélyén is, milyen hihetetlen technikával kapja el a nagy hal a sok színes kis állatkát. Key Largo szigetén snorkeleztem, ahol 600 színes halfajta és 40 féle korall található. A sziget arról híres, hogy 7000 éves megkövesedett korallok alkotják és egyedülálló a növény- és az állatvilága. Itt található a világ harmadik legnagyobb korallzátonya, ami rengeteg búvárt vonz.

Az 1700 kis szigetből 43-t hidakkal összekötöttek, így létrehozva az USA egyik legkedveltebb üdülőközpontját. Érdemes átutazni a láncszerű szigetcsoporton, melynek egyik felét az Atlanti-óceán, másik felét a Mexikói-öböl azúrkék vize mossa. A legtávolabbi és egyben legnépszerűbb pont Key West, ahonnan már csak 150 kilométerre van Kuba.

A szigetvilág legérdekesebb helye a Pennekamp Nemzeti Park, ahol mintegy halmozva az élvezeteket kivittek hajóval a korallzátonyokhoz, ahol olyan sok szépség várt rám, amit még álmodni sem mertem volna. Életem első élő koralljai! Beleszerettem a víz alatti elvarázsolt világba. Szivárványszínű trópusi halak, fura tengeri herkentyűk, lehetetlen alakú növények és a hab a tortán: fantasztikus korallok. Már csak ezért megérte ilyen messzire utazni.

Ráadásul, ahogy az ember elmerül, megszűnik létezni a külvilág. A pipán át beáramló levegő búgó hangjától az agy automatikusan meditatív állapotba kerül, ezáltal még nyitottabbá válik a sok szépség befogadására. Ilyenkor mintha kilépnék a tér és idő fogságából, csak én vagyok és az óceán csodái. Leírhatatlan boldogság kerít hatalmába, mintha egybeolvadnék a végtelen óceánnal.

És mintegy megkoronázta élménydús napjaimat egy-egy varázslatos naplemente. A mocsárvilágban vagy az óceán partján izgatottan vártam, hogy elkezdjenek színesedni a felhők. Arany, vörös, narancssárga és lila színkavalkádban pompázott az ég, és csak fokozódott szépsége, ahogy visszatükröződött a vízfelületen. Hihetetlen művész a természet. San Marco szigetén nem bírtam ellenállni a csábításnak és annak ellenére, hogy hideg volt a víz, beúsztam az aranyhídon – így búcsúzva Floridától, amely számomra maga volt a földi paradicsom. Átéltem, amit egyszer egy spirituális mestertől hallottam: „Ne csak gyönyörködj a naplementében, hanem válj eggyé vele.”