Világjáró kalandjaim

Gyerekkoromtól vágytam arra, hogy sízhessek, de 18 éves koromig ez csak egy álom volt. És mikor végre valahára síléc került a lábamra, szomorúan vettem tudomásul, hogy nem úgy száguldozom, ahogy a tévében láttam, de még csak nem is kanyarodok lassan és óvatosan, mint tapasztaltabb társaim, hanem csak esek, esek és esek. Egy teljes tél ezzel telt el, ami elég is lett volna, hogy elegem legyen belőle, de hát engem nem ilyen fából faragtak. Következő télen újrakezdtem, bár azt a keveset, amit már megtanultam, mind elfelejtettem. És ez így ment évről-évre. Néha akadt valaki, aki magyarázott egy kicsit, de tulajdonképpen autodidakta módon tanultam, ami ugyebár a sízés esetén nem a legjobb módszer. Én viszont rendületlenül küszködtem, azzal bíztattam magam, minél többet esek, annál közelebb kerülök ahhoz, hogy tisztességesen sízzek. Milyen kis naív voltam.
Tíz év távlatából visszanézve látom, milyen sokat kínlódtam feleslegesen. Mennyire más lett volna, ha egy jó síző mellém áll és komolyan foglalkozik velem. Arról nem is beszélve, ha esetleg egy síoktatóval kerülök össze. De hát annakidején ez szinte lehetetlen volt. Akkor még azt se tudtam, milyen egy sílift, felgyalogoltunk a hegyoldalra, utána beereszkedtünk, majd újra kimásztunk és ezt addig ismételtük míg már jártányi erőnk se maradt. Fél óra kapaszkodás, utána öt perc élvezet – valahogy nagyon rossz arány. De mi folytattuk rendületlenül, fogalmunk se volt, milyen az, mikor kabinnal megy fel az ember a hegytetőre s utána 17 km-t ereszkedik befele. A túrasízést sem ismertük, szinte mindig ugyanarra a domboldalra mentünk ki a város szélén. Aztán felfedeztük a kutyás-, macskás felvonókat, össze-vissza szakítva síkosztümünket és gépolajjal feketítve kesztyűinket. De boldogok voltunk hisz így sokkal többet lehetett ereszkedni. Aztán olyan is volt, hogy akkora sor lett a felvonónál, hogy inkább mégis gyalogoltunk; máskor meg a megdrágult jegy miatt választottuk a gyaloglást. Néha beálltunk „kutyát” szállítani, mert ezért járt néhány ingyen út. Aztán szép lassan eljött a bérlet ideje is, mikor végre nem kellett számolni, hányat ereszkedhetünk. Sorra próbáltuk a bucsini, szovátai, hargitai, hévizi pályákat aztán eljutottunk a komolyabb síközpontokba is a Fogarasban meg a Prahova völgyében.
De az igazi áttörést az Alpok síparadicsomainak felfedezése jelentette. Szám, szemem tátva maradt, mikor először kerültem egy ilyen központba: mennyi felvonó és mennyi pálya, és mind milyen jól karbantartva: se nem jeges, se nem hoppos, se nem köves – mint a mesékben… Valóban úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Térképet is adnak az embernek, hogy kiválaszthassa kék, piros vagy fekete pályán akar ereszkedni s ha eltévedt visszataláljon a felvonóhoz. Sőt, olyan a bérlet, hogy elő se kell venni a zsebből, ahogy közeledek a bejárathoz, vált is át a lámpa zöldre és Szézám tárulj. Ha még ez sem elég, ott a csudalift, melynek lecsukható a teteje és melegítik az ülőpárnáit. Ekkora luxus…
Amióta belekóstoltam e csodavilágba, minden évben visszavágyok ide. Az idén kicsit későn jutott eszembe, heteken keresztül próbálkoztam, de sehogy se akart összejönni. Persze, rendes síző már novemberben befizet az útra, hogy le ne maradjon az akcióról. Én viszont szokás szerint utolsó percben tervezek. És most is, mint már olyan sokszor, hihetetlen szerencsém volt. Egy sífórumon bukkantam a hirdetésre: valaki nyert egy négynapos osztrák síutat teljes ellátással és mivel még életében nem volt sí a lábán hát úgy döntött, eladja féláron. Több se kellett nekem, ragadtam meg a telefont és jelentkeztem azonnal. Annyira jó volt az ajánlat, hogy még az is megfordult a fejemben, vajon nem hamisított ajándékutalvánnyal akarnak átverni. De hamar felvettem a kapcsolatot az utazási irodával és meggyőződhettem róla, hogy valódi a Dachstein-ra szóló akció. Közben a pasast nagyon sokan felhívták, volt aki többet is ajánlott a jegyért, de mivel én voltam az első lelkes telefonáló, hát engem illet a „nyeremény”. Kirepültem Pestre, beszerveztem egy barátnőmet és máris autóztunk Schladming fele, ahol egy 4 csillagos szállodában vártak minket. Mindig mindenhol a legolcsóbb szállást kerestem, főleg mikor túrázni meg sízni jártam. Most viszont, hogy tiszta véletlenül ilyen úri helyre csöppentem, nagyon élveztem a külön szobát, szaunát, élményfürdőt és luxusvacsorákat. Egyetlen hátránya volt, hogy nagyon messze voltunk a pályáktól. Be kellett buszozni az első faluig, ott átülni a síbuszra és fél órát cocókázni amíg végre a pályákhoz értünk. Ráadásul első nap rossz buszra ültünk, mely egy másik hegyre ment, ahova nem is lett volna érvényes a bérletünk. Mire visszastoppoltunk már elment a mi buszunk, majd megbolondultam, hogy így veszítjük a drága időnket, ahelyett, hogy már a felvonó indulásakor állnánk sorba.
Mert én az a fajta vagyok, hogy amíg a liftek működnek, addig nekem se szabad leállni. Lehetek akármennyire fáradt, még a lábaim is reszkethetnek a kimerültségtől, úgy se hagyom abba. Úgy sízek, mint egy kábítószeres – vagy csak egyszerűen nincs ki mind a négy kerekem. Túlzásba is vittem, összesen több mint 200 km-t ereszkedtem, de hát olyan fantasztikus élmény, egyszerűen nem tudom leállítani magamat. És mivel rengeteg pálya van, nem lehet megunni őket; az ember átliftezik egyik hegyről a másikra és annyit megy, amennyit csak bír. Utolsó nap felfedeztem, van egy olyan masina, amely a mágneses belépőkártyám alapján kiszámolja, hány kilométert síztem aznap és szépen kinyomtatja a teljes grafikont. Sőt még gratulál is… Egy másik gép pedig a sebességemet mérte le, nem csodálkoztam, mikor kijött a 70-es maximumom. Eszeveszettül száguldoztam, pedig közbe-közbe egy belső hang figyelmeztetett, nem lenne szabad épp ilyen gyorsan menni. De a növekedő adrenalin szint nem hagyta szóhoz jutni az óvatosságra intő hangocskát. Estem is néhányszor, előfordult, hogy nem volt más választásom, ha nem dobom le magam a földre, elütöm az előttem levőt. Ilyenkor az ember ösztönösen dönt és aztán kászálódhat ki a hatalmas hóbuckákból. A legcsúfabb esésem olyan gyorsan történt, hogy nem is volt időm számigálni, egyszerűen elvesztettem a kontrollt a vadul suhanó léceimen és mire észbe kaptam volna, már mint egy kiterült béka, hason csúsztam a pálya közepén. Amilyen peches voltam, bele is repültem a gólya kitátott szájába: egy síoktató épp tanította a kisgyerekeket, mikor váratlanul „hátba támadtam”. Akár egy jól irányított ágyúgolyó. A kicsik csak nézték, volt tanár, nincs tanár. Én pedig jött, hogy elsüllyedjek a föld alá szégyenemben; pont egy oktatót kellett kiszúrjak magamnak?
Késő délután lehetett csak ilyen őrülten száguldani, mikor lassan kiürültek a pályák – ez volt a legélvezetesebb. Az ember úgy érzi, egyedül maradt a hegyen, kilométereken keresztül senkivel se találkozik. Micsoda gyönyörűség. Hosszasan kanyarognak lefele az utak az erdők közt, hihetetlen szabadságélményt nyújtva. Még, még, még, ennyi nem elég…

Az ember azt hinné ha távol van a japán hegyek majmaitól (lásd https://kedvesap.wordpress.com/2007/01/10/ontake-san-a-nehezen-meghoditott-vulkan/) és a mexikói terroristáktól, semmi baj nem érheti. De úgy látszik, az én életem forgatókönyvében egy unalmas lap sincsen. Csak egy rövid Vásárhely–Budapest kiruccanást terveztem, de még véletlenül is el kellett, hogy bonyolódjon. Teljesen nyugodt útnak nézett ki, egy óra repülés és már ott is leszek – gondoltam én nagy optimistán. Na de pont aznap volt a nagy magyarországi hóvihar. A korai járatok még elindultak, de ahogy teltek az órák egyre nehezebben. Már elég modern világban élünk ahhoz, hogy mindezt követhessem az interneten. Sorra jelentek meg a törölt járatok, de én utolsó percig bíztam abban, hogy az enyém csak eljön. Sajnos nem volt szerencsém. Nem tudott fellszállni a nagy hó miatt. Márpedig ha a gép nem jön el Pestről Vásárhelyre, visszafele nincs mivel menni. Így hát értesítették a várakozó tömeget, hogy módosítani kell az utazás napját. Hetente csak két gép van, de ez nekem nem jelentett problémát, hisz idő mint tenger. Csak édesanyám volt nagyon csalódott, hisz már több mint fél éve nem látott.
Rá egy hétre újra lelkesen készültem az útra, azzal a meggyőződéssel, hogy most már biztos minden rendben lesz. Idejében megérkeztem, elrendeztem a check in-t s azzal kimentem sétálni, jó sok volt még hátra az indulásig. Elkóboroltam a közelben levő dombokon, élveztem a havas tájat, még őzeket és rókát is láttam. Fél órával indulás előtt fel akartam szállni, de olyan történt, ami soha meg se fordult volna a fejemben. Nem engedtek át a határon, mert a számítógép nem fogadta el a személyi igazolványom. Próbálták újra és újra bevinni adataimat, de a rendszer csak hajtogatta, ez az azonosítószám nem létezik. Én pedig csak nevettem rajta, gondoltam, mindjárt kiderítik, hamis a buletinem. Egész életemben ezt a személyi számot használtam, most mitől táltosodott meg ilyen hirtelen? Húsz perc várakozás után azonban elmúlt nevethetnékem, mivel már mindenki felszállt és a gép indulásra készen állt. Közben jött a főnök, aztán a főigazgató, de semmit se tudtak tenni, csak csóválták a fejüket. Elméletileg iratvizsgálat nélkül nem mehetek ki az országból, a számítógépes hálózat pedig arra van kitalálva, hogy megkönnyítse a határőrök munkáját. Gyakorlatilag viszont addig tették s vették az személyimet, amíg megunták a dolgot és egyszerűen átengedtek. Boldogan szaladtam fel a gépre, de azért az megfordult a fejemben, hogy ilyen alapon elég könnyű hamis iratokkal utazni, hisz nincs módjuk leellenőrizni érvényes vagy sem egy buletin. Nem lett volna szabad elengedjenek, amíg nem tisztázódik az ügy. De hát ez Románia…
Pár nap múlva visszafele utaztam, nem volt semmi rossz előérzetem (mint arrafele), rendben is volt minden egész a leszállásig. Már majdnem beértünk a vásárhelyi repülőtérre, látszottak a város házai, egész alacsonyan repültünk, tudtuk, csupán néhány perc van hátra az érkezésig, amikor hirtelen nagy kanyart vett be a gép és elindult felfele. Legnagyobb meglepetésünkre bemondta a pilóta, hogy operatív okok miatt nem tudunk leszállni, kénytelenek vagyunk visszamenni Pestre. Na ne… Erre nem voltam felkészülve. Itt vagyok karnyújtásnyira az otthonomtól és mégse mehetek haza. Miért nem mondják be azt is, hogy vállalkozó szellemű utasaink részére ejtőernyőket készítettünk elő? Nem sokat gondolkodtam volna. Eszembe jutott, ismerőseim mesélték, hogy már nemegyszer járt így a pesti gép, viszont akkor olyan nagy volt a köd, hogy lehetetlen volt leszállni. Most ködnek nyoma sincs. Hiába kérdezősdködtem, nem kaptam választ, csak annyit közöltek, hogy mikor megérkezünk Ferihegyre, majd megmondják mi a teendő. Reménykedtem, hogy nem az, mint pár éve, mikor a meglepett utasokat bezsúfolták egy buszba és csekély tíz óra alatt hazaszállították. Ebből köszönöm szépen nem kérek.
Mi jobban jártunk, repülővel történt a következő utazás is – apró részlet: öt órával később. Állítólag elromlott a gép klíma rendszere és csak Pesten tudták megjavítani. Szerencsére mindig van nálam olvasnivaló és kaja, mert a szendviccsel, amit biztosítottak, nem laktam volna jól. És a repülőtereken csillagászati összegeket kérnek mindenért. Én viszont kaptam egy nagy doboz csokoládét ajándékba, mert a melletten ülő hölgy úgy döntött, Pesten marad, nem kér még egy kalandos utat (pedig még Mexikóban is élt öt évet). Egyetlen bánata az volt, hogy nagy csomag könyvet kellett volna elvigyen Udvarhelyre, egy mesemondó versenyre. Erre én kitaláltam, hogy elviszem helyette; a nyertes gyerekek csalódott arcára gondolva, ha nem érkeznek meg a díjak. Egy kicsit kockázatos volt, mert csak egyetlen kézipoggyászom lehetne, de gondoltam, majd csak kimagyarázom valahogy. Első alkalommal szigorúan vették a vizsgálatot, hátha második alkalommal engedékenyebbek lesznek. Mert bizony újra át kellett menni a határon, újra átvilágították a hátizsákom (melyben egy jókora kályhacső is lapult – egy ismerősöm megkért, keressek Magyarországon, mert itthon ilyent nem lehet kapni), sőt a cipőmet is lehúzatták másodszorra is. De a könyvrakásba nem kötöttek bele, aminek nagyon örvendtem. Hisz nekem egyáltalán nem jelent nehézséget megtenni egy apró szívességet, a kicsiknek viszont nagy örömöt okozhat. Így legalább érzem, hogy volt valami értelme az „egyet fizet – kettőt repül” utamnak.