Különös vonzereje van a szikláknak. Már gyerekkoromban vágyakoztam fel a magasba, nem tudtam, miért, de mindig sóvárogva néztem a hegycsúcsokat, égbe szökkenő sziklatornyokat. Kezdetben ez csak egy álom volt, de amikor felfedeztem a sziklafalon pókként mászó pici kis embereket, akkor rájöttem, álmom valóra válhat. Csodálkozva bámultam, hogy is lehet feljutni a látszólag teljesen sima több száz méteres falon, egyetlen kötélre bízva életedet.
Aztán eljött a várva-várt pillanat, amikor én is elindulhattam felfelé. Nem volt bennem félelem, otthonosan mozogtam a falon. Ha van olyan, hogy előző élet, akkor én biztos hegymászó voltam, mintha onnan hoztam volna a mélyen bennem lévő tudást. Sose tanultam, egyszerűen csak ráéreztem, mit hogyan kell csinálni. Ugyanezzel a könnyedséggel haladtam a via ferrátákon is, nem rettentem meg az alattam tátongó mélységektől.
Most már több mint tíz éve hódolok ennek a szenvedélynek, de mindig ugyanazzal az örömmel és lelkesedéssel fogok neki minden egyes fal megmászásának. Ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Száguldozik a vér ereimben, megszűnik létezni a világ, csak én vagyok meg a szikla. És a csodálatos táj, amiből egyre többet láthatok, ahogy haladok felfelé. Szavakkal nem lehet leírni ezt az érzést.
Általában szerencsések vagyunk és rajtunk kívül senki nincs a falon, saját ritmusunkban mozoghatunk és csak a mászásra figyelünk. A Lehner Klettersteig-on azonban meglepően sokan voltak. Kezdők is, gyerekek is, úgyhogy csak lassan tudtunk araszolni, gyakran kellett megállni, néha elég lehetetlen pozícióban. Volt aki kedves volt és előreengedett, olyankor valóságos cirkuszi mutatvány, ahogy átmászunk egy-egy emberen. A szabály szerint a klettersteig szettet nem szabad kivenni a drótból, mert életveszélyes. Ezért csak úgy lehet valakit megelőzni, hogy ő szorosan a falhoz simul én meg hozzátapadva próbálom behelyezni karabineremet a következő vasba. Közben nevetünk a kínos helyzeten, hisz nincs más választásunk. Akinek viszont nincs elég tapasztalata, az nem mer átmászni az elakadt emberen. Ha pedig valaki megijed és azt mondja, se le se fel, akkor dugó keletkezik a falon. Mi is belebotlottunk egy ilyen helyzetbe; eleinte nem értettük, mi történt, csak állt a sok ember sorban és tíz percig nem változott semmi. Lassan kiderült, hogy egy 60 körüli osztrák nő okozta a bonyodalmat, elfáradt és nem volt hajlandó tovább menni. Úgy éreztem, eljött az én időm. Valahogy mindig megtalálom a hegyen azt az embert, akinek segítségre van szüksége. Kaszkadőrmutatványokkal átmásztunk a tömegen (megszegve a biztosítási szabályokat) és valahogy nagy nehezen eljutottunk az ijedt nőhöz. Egy áthajlásnál akadt el szegény néni, kétségbeesetten kapaszkodott a drótba, de sehogy se tudta felhúzni magát. Rávettem, hogy egy kicsit másszon vissza, mert meg kell pihentetni a kezeit, különben biztos nem fog tudni tovább menni. Miután lecsillapodott és megpihent, megszerveztem az akciót. Egy ember fentről húzta a nőt, mi meg ketten lentről toltuk és így átverekedte magát a kritikus részen. Megnyugtattam, ha ezen túl van, innen már csak könnyebb lesz. Hálás tekintettel búcsúzott.
Gyönyörű úton másztunk tovább, egyre közelebb kerülve a Lechner vízeséshez. Egy ekkora zuhatag önmagában is lenyűgöző, de ha már karnyújtásnyira vagy tőle, beszippantod illatát, bőrödön érzed, ahogy a vízpára cirógat – ennél többet kívánni sem lehet. Minden érzékszervedre hat, csodálatos hallgatni dübörgését. Más arcát mutatja a vízesés lentről, más fentről, de a legvarázslatosabb közvetlen közelről. Ahogy egyre feljebb jutottunk, szebbnél szebb részeit fedeztük fel vízesésnek – ez az élmény csak keveseknek adatik meg.
Már majdnem felértünk, amikor választani kellett: a könnyű vagy az extrém úton menjünk tovább. Egyértelmű volt a döntés, annak ellenére, hogy sejtettem, az E nehézségű áthajlás nekem túl sok lesz. Ha a fal függőleges, lábizommal jó lehet haladni, de ha visszahajlik, muszáj kézzel felhúzni magamat s az nekem nem az erősségem. De ez hozzátartozik a hegyek világához: néha ki kell lépni a komfortzónából. Vettem egy mély levegőt és elindultam sziklafalon. Kicsit remegett a lábam, amikor elértem az első áthajlást, de minden erőmet összeszedve keresztüljutottam rajta. Túlságosan megerőltettem karjaimat, úgyhogy muszáj volt megállnom pihenni. Állásnak nem nevezhető, mert tulajdonképpen lógtam a biztosításomban, miközben magamban morogtam: „Hol az eszed, Panni? Hát kellett ez neked?” Kicsit megszusszantam és folytattam a mászást, úgy tűnt, sose érek a végére. Hosszú volt az E-s fal és a tetején még egy nagy áthajlás várt rám. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most aztán se fel se le, de hamar rájöttem, hogy nem szeretném a mentőhelikoptert hívni, úgyhogy jobb lesz, ha valahogy mégiscsak túljutok a legnehezebb részen. Fogamat összeszorítva, minden maradék erőmmel arra koncentráltam, hogy leküzdjem az utolsó próbatételt. Az adrenalin adott egy végső lendületet, amivel sikerült felhúzni magam, kínlódva becsatoltam karabineremet és megkönnyebbülten sóhajtottam: túl vagyok rajta. Eufórikus állapotba kerültem, nem is jött, hogy elhiggyem, sikerült. És mindez megkoronázásaként, a vízesés fölött egy dróthíd várt rám, hogy még egyszer megcsodálhassam, milyen vad helyen másztam fel. Ahogy a drótkötélen egyensúlyoztam és az alattam lezúduló hatalmas vízfüggönyben gyönyörködtem, egyszer csak egy szivárványt pillantottam meg a vízesésben. Szívemet elöntötte a hála, amiért ilyen sok szépségben lehet részem. Lelkem szárnyakat kapott, mintha eggyé olvadnék a természettel.
Világjáró kalandjaim 